A hét könyve

Paulo Freire művei

Fotó: Paulo Freire, wikipedia

A „Hét könyve”-ként most kissé rendhagyó módon egy könyvcsokorral „ajándékozzuk meg” kedves olvasóinkat. A kritikai pedagógia atyjának tartott Paulo Freire öt könyvéről van szó, melyek életének-munkásságának különböző időszakaiból származó és különböző műfajú, életében publikált vagy nem publikált szövegeket tartalmaznak.

• o Education for Critical Consciousness (2021): az „Education as the Practice of Freedom” és az „Extension or Communication” című két, hatvanas években írt tanulmány újrakiadása egy olyan bevezetővel, amely ezeket nem csupán Freire életműben helyezi el, hanem szándéka szerint újfajta és átfogó képet ad Freire munkásságáról.
• Pedagogy of Solidarity (2016): ezen a címen 1996-ban tartott előadás és szeminárium szövege, továbbá a hozzászólások, kérdések, megjegyzések szerkesztett leirata, valamint magát a szöveget kommentáló-értelemező kisebb tanulmányok.
• Daring to Dream. Toward a Pedagogy of the Unfinished (2016): kisebb, nem publikált esszék, konferenciaelőadások, valamint egy Freire és hallagatói közötti dialógus szerkesztett leirata.
• Pedagogy of Commitment (2016): Freire latin-amerikai országokban (Argentína, Chile, Nicaragua, Paraguay, Uruguay) tartott előadásai, azt követő viták szerkesztett leiratai, valamint vele készített interjúk.
• Pedagogy of Indignation (2016): Freire kései, utolsó, nem publikált írásai, levelei.

De mi is ez a kritikai pedagógia? Nem egyszerűen egy pedagógiai irányzat. Van ugyanis egy határozott képe a társadalomról, a hatalmi viszonyokról és ezek hatásáról az oktatásra, a pedagógiát pedig ebben a keretben értelmezi. Azt állítja, hogy az oktatási és a társadalmi kérdések nem kezelhetők egymástól függetlenül, mert a társadalmi egyenlőtlenségek és alá-fölé rendeltségek az oktatásban is megjelennek és újratermelődnek. A kritikai pedagógiának tehát, mondhatni, van egy „társadalmi kozmogóniája”: az egész, annak szerkezete visszatükröződik a részben, azaz a társadalmi elnyomás és annak struktúrája a pedagógiában és a tanár-diák viszonyban (is) leképeződik és újratermelődik. A feladat az, hogy ezt a struktúrát megtörjük, a rész megváltoztatásával az egészet megváltoztassuk, az elnyomottakat fölszabadítsuk. Ennek eszköze és útja-módja a kritikai pedagógia, amely ezért se nem csupán egy módszer, se nem csupán egy alternatív pedagógia, hanem konkrét gyakorlati-politikai cél szolgálatába állított pedagógia: a társadalmi viszonyokat megváltoztató, átalakító, átformáló forradalmi gyakorlat.

Paulo Freire (1921–1997), a kritikai pedagógia „atyja” hívő volt, katolikus, és marxista. Először jogi tanulmányokat folytatott, de miután úgy látta, hogy a jog a tulajdonosok joga a nincstelenekkel szemben, hátat fordított a jogi karriernek, és saját élettapasztalataiból kiindulva a szegénységgel, képzéssel, neveléssel, oktatással kezdett el foglalkozni. 1962-ben az írástudatlanság fölszámolására indított nagyszabású brazil kormányzati-nemzeti program az általa kidolgozott módszeren alapult, amely az írás és olvasás technikájának elsajátítását összekapcsolta a „valóság olvasásával és írásával”. A 1964-es katonai puccs azonban gyorsan véget vetett ennek a programnak, Freire pedig 72 napra börtönbe került, majd száműzetésbe kellett vonulnia Chilébe, ahol 1969-ig a Santiago Egyetemen tanított. Ekkortájt született meg a kritikai pedagógia alapvetéseként számon tartott, számos nyelvre (de magyarra még nem) lefordított The Pedagogy of Oppressed című könyve. Az 1970-es években a genfi székhelyű Egyházak Világtanácsa Ökumenikus Központjának dolgozott képzési-oktatási tanácsadóként, közben számos gazdaságilag alulfejlett ország kormányának is adott tanácsokat képzési-oktatási ügyekben (Chile, Nicaragua, Guinea-Bissau, Sao Tomé und Príncipe, Mozambik, Angola, Kap Verde), és olyan nemzetközi szervezetekkel dolgozott együtt, mint az UNESCO, az ILO vagy a FAO. A különböző helyszíneken és helyzetekben szerzett tapasztalatokból Freire azt a tanulságot szűrte le, hogy a kritikai pedagógiát nem lehet egyféleképpen művelni, nincs általános, tuti recept a gyakorlatba ültetésére. Ha ugyanis ez a pedagógia az adott társadalmi helyzetre reagál és reflektál, abból nő ki és abból építkezik, akkor csak úgy lehet hatékony, ha a módszereit a résztvevőkhöz mérten és velük együtt felfedezi fel, találja ki újra. Freire 1980-ban tért vissza Brazíliába, amikor a katonai diktatúra már meggyengült, és amnesztiát kapott. Írt, tanított (Campinas Állami Egyetem, Sao Paulo Katolikus Egyetem), de dolgozott a Munkáspártnak is, melynek egyik alapítója volt. Az 1990-es években az oktatást is meghódító neoliberalizmust kritizálta, mert vele szerinte az tért vissza és vált uralkodóvá, ami ellen a kritikai pedagógiával oly vehemensen küzdött. Ezért láthatta úgy, hogy a kritikai pedagógia aktuálisabb, mint valaha, és mondhatta azt akkoriban, hogy sohasem érezte magát annyira fiatalnak, mint most, amikor már elmúlt 70 éves, és megtanult harcolni.

Freire kritikai pedagógiájának is van egy határozott társadalomképe: a társadalom elnyomókból és elnyomottakból áll, és van egy határozott és elérendő célként kitűzött jövőképe: az elnyomásmentes társadalom. Ennek megfelelően ez a kritikai pedagógia sem egyszerűen egy új és alternatív tanítási módszer, hanem forradalmi aktus: célja az elnyomás fölszámolása, a fölszabadítás. Ezt viszont, vallotta Freire, csakis maguk az elnyomottak végezhetik el, nem pedig valamiféle „élcsapat”, vagyis a fölszabadulás csakis önfelszabadítás formájában valósulhat meg. Ám az elnyomottak erre maguktól nem képesek, mert nem látják át az életüket meghatározó társadalmi viszonyokat és a helyzetüket. Ezért hogy az elnyomottak az önfelszabadítás és ezzel a forradalom alanyaivá válhassanak, szükség van a nevelői-pedagógia munkára, amelynek révén az elnyomottak öntudatra ébredhetnek. Ez a munka azonban nem végezhető el, nem éri el célját, ha a hagyományos pedagógiai modellt követjük. Ebben a Freire által bankinak nevezett modellben a tanulók üres tárhelyek, melyeket a tanár a tanítás során és a tanulók a tanulás során megtöltenek információval, amit aztán lehívhatnak, előhívhatnak; nincs párbeszéd, nincs közös gondolkodás, amiért is az így megszerzett tudás nem valódi, nem „hússá-vérré” váló tudás.

Ha Freire csak ennyit állítana, kritikai pedagógiája csupán a hagyományos pedagógia kritikája és annak alternatívája lenne, de kritikai nem. Ilyenné azzal válik, hogy Freire azt is állítja: a banki modellt követő oktatás visszatükrözi és újratermeli a társadalmi egyenlőtlenségeket, alá-fölé rendeltségi viszonyokat és vele a „csend kultúráját”. Ez egyrészt azt jelenti: az elnyomottak, ha ki vannak zárva az oktatási rendszerből, és írni-olvasni sem tudnak, nem rendelkeznek az ahhoz szükséges képességekkel és képzettséggel, hogy nyilvánosan, mások előtt hallattassák magukat, hangot adhassanak magukról. Úgy tűnhet, megváltozik a helyzet, ha az oktatási rendszer mindenki előtt megnyitja kapuit, de Freire szerint nem, ha az oktatás a banki modell szerint zajlik. Ebben a modellben a tanár egyedül a tudás birtokosa, a diák nem tud semmit, feladata, hogy befogadja, magáévá tegye azt, amit átadnak neki – a tanár aktív, a diák passzív, az oktató az alany, a tanuló a tárgy. Mármost az egy dolog, hogy így a tudás nem közvetlen-személyes tapasztalatokon, azok közös feldolgozásán-megmunkálásán alapul, a másik viszont az, hogy bizonyos tudást nem ismernek el, nem tekintenek tudásnak, az nemtudásként kizárásra és felülírásra kerül. Mégpedig az a tudás, amelyre az elnyomottak – saját világukban élvén, tevékenykedvén – szert tesznek. Az a tudás pedig, amelyet el kell sajátítaniuk, magukévá kell tenniük, nemcsak nem az ő világukban gyökerezik, hanem vagy nem is kapcsolódik az ő világukhoz, vagy nem is része annak a visszakapcsolni tudás. A „csend kultúrája” másrészt azt jelenti tehát, hogy az uralkodó társadalmi-hatalmi viszonyok és az azt újratermelő oktatás hallgatást szül és tart fönn az elnyomottak helyzetéről azzal, hogy az elnyomottak számára idegen, azaz a saját helyzetük megragadására és átlátására nem használható, vagy az ilyen használatra nem megtanító tudást sajátíttatnak el velük. Hogy ez megváltozzon, vagyis hogy ezt az elnyomó-elnyomott viszonyt megtörjük, az elnyomást fölszámoljuk, mindenekelőtt a tudás fogalmát kell megváltoztatnunk, a legitim és nem legitim tudás közötti hierarchikus megkülönböztetést és a tudó és nem tudó alá-fölé rendelt hierarchikus viszonyát kell lebontanunk.

Freire kritikai pedagógiája abból indul ki, hogy mindenki rendelkezik valamiféle tudással, és különböző társadalmi helyzetből jövő embereknek különböző tudásuk van a világról, mert különböző világban élnek és különböző módon élnek a világban. Ezeket a tudásokat tudásként el kell ismerni, és be kell építeni a tanulás folyamatába. Ehhez először is olyan témákat kell találni a tanulók bevonásával, aktív közreműködésével, amelyek a tanulók világából származnak, ahhoz kötődnek, olyanokat, amelyek a világ és ember konkrét-mindennapi gyakorlati viszonyát jelenítik meg. Másodszor, a tanulás folyamán olyan helyzetet kell teremteni, amelyben a tudás az egymástól tanuló résztvevők mint egyenrangú felek közötti párbeszéd eredményeként születik meg.

A pedagógusnak azonban bizonyos irányba kell vezetnie ezt a párbeszédet, hogy elérje a kritikai pedagógia végső célját: a tanulók nem ragadhatnak bele a téma konkrét, őket személyesen érintő részleteibe, hanem el kell jutniuk oda, hogy lássák és bizonyos módon lássák az összefüggéseket és az egészet – e nélkül nem lesz a tanulásból a világ megváltoztatása, fölszabadulás. Hogy tehát az elnyomott helyzetét és az elnyomást lássa és átlássa, hogy legyenek szavai-fogalmai erre, továbbá hogy ne az elnyomóvá válásban lássa a felszabadulást, hanem az elnyomó viszony fölszámolásában, ahhoz szükség van a pedagógusra. Olyan pedagógusra, aki ugyan nem mondja meg az elnyomottaknak, hogyan változtathatják meg a világot, és helyettük meg az ő érdekükben sem teszi meg ezt, de rá tudja vezetni, el tudja fogadtatni a tanulókkal, mit és milyen irányba kell megváltoztatandónak látniuk. A felszabaduláshoz – az elnyomó viszonyok fölszámolásához – tehát egyfelől nélkülözhetetlenek az elnyomottak: ők érthetik meg leginkább, mit jelent az elnyomás, és miért szükséges az elnyomás elleni harc, illetve az elnyomás fölszámolása; de nélkülözhetetlen a pedagógus mint forradalmi vezető is: az ő közreműködése a záloga az elnyomottak megfelelő öntudatra ébredésének.

Fotó: Pixabay

Freire kritikai pedagógiája nem korlátozható az iskolára, hanem minden olyan társadalmi területen bevetendő, ahol az uralkodó viszonyokat elnyomásként látjuk leírhatónak. Mindenhol, mondhatnánk, amennyiben elfogadjuk Freire társadalomképét és társadalmi kozmogóniáját.

Paulo Freire adatbázisunkból letölthető könyve:

Pedagogy in Process : The Letters to Guinea-Bissau

Paulo Freire kölcsönözhető és adatbázisunkból is letölthető könyvei:

Pedagogy of Solidarity

Pedagogy of Indignation

Kritikai pedagógiával foglalkozó tanulmányok, cikkek:

Fordulat 28. (2021/1), kritikai pedagógia, tematikus szám.

Nagy Kristóf – Szalma Alexandra: A pedagógiai fordulat, amely felszabadíthat bennünket.

Borbély András: Radikális pedagógiák.

Dósa Mariann: Nincs felsőbbrendű tudás – A tanulási folyamat mint a felszabadulás útja.

Mészáros György: A „rossz arcúak” szava. A kritikai pedagógia kihívása.

Tóth Tamás Május: A társadalmi egyenlőtlenségek termelése. A neoliberális oktatáspolitika újbaloldali, kritikai elemzése a társadalmi egyenlőtlenségek tükrében.

Az Internet Encyclopedia of Philosophy szócikke Paulo Freire életéről, munkásságáról és műveiről:

Kim Díaz: Paulo Freire (1921–1997)