A hét könyve

Fotó: CEU Press

„Múlt és jövő között” vagyunk. A kommunizmus bukása és újjáéledése között. Ez egyeseket meglephet, de a kommunizmus új hullámának megértése nélkülözhetetlen. Lehet, hogy Nicolás Maduro bohóc, Hszi Csin-ping kapitalista oligarcha, Fidel Castro pedig már csak egy régi relikvia, de politikai projektjeiket akkor érthetjük meg, és akkor leszünk ellenállók a jövőben az ilyenekkel szemben, ha megértjük a kommunizmus huszadik századi kísérleteit. Ehhez kíván hozzájárulni One Hundred Years of Communist Experiments című tanulmánykötet.

Megérteni a kommunizmus huszadik századi kísérleteit túl tág és megfoghatatlan feladat, ezért specifikálni és konkretizálni kell. Kötetünk szerzői azt tűzték ki célul, hogy megértsék, a kommunizmus hívei miért attól várták és remélték a szabadság és egyenlőség birodalmának eljövetelét, aminek kivétel nélkül a terror és a hazugság uralma lett a vége. Úgy tűnhet, hogy a még nem megbukott kommunista rezsimek maradványok csupán, ideológiai arcukat levedlették, sikerre való esélyüket elvesztették. De ez, állítják kötetünk szerzői, nem így van, és maga az ideológia sem halott. A kommunizmus nemcsak a hatalomra törekvő vagy hatalmát megtartani akaró elit számára maradt életképes ideológia, hanem a tömegek számára is csábító és vonzó továbbra is. Tanulmányozni a kommunista kísérleteket éppen ezért nélkülözhetetlen. Vagyis nem egyszerűen azért, hogy megértsük a múltat, hanem azért, mert ha el akarunk kerülni a múlthoz hasonlatos jövőt, akkor világosan és pontosan látnunk kell, mi is a baj a marxista álommal. Ebből adódóan a kommunista kísérltek száz évéről szóló könyvünk se nem enciklopédikus igényű, se nem hagyományos történettudományi könyv, hanem olyan, mely kombinálja egyrészt a tudományos kutatást és a politikai ítélőerőt, másrészt a múltbeli kommunista kísérletekről szóló esettanulmányokat és a kommunizmus ideológiájának elemzését. Szerzőink ily módon azt szeretnék megérteni, hogy miért lehet(ett) a kommunizmus oly meggyőző-vonzó az elméletben és oly szörnyű-visszataszító a valóságban; rá akarnak mutatni, hogy mi volt pontosan az apokalipszis katalizátora a kommunizmus uralma alatt; választ szeretnének adni arra a kérdésre, hogy a kommunizmus múltjának jobb megértése miként tehet minket ellenállóbbakká a jelenlegi és jövőbeli autoriter vagy totalitárius politikai projektekkel szemben.

No de – tehetjük föl a kérdést – mit neveznek szerzőink a kommunizmus új hullámának, és miben látják és mivel igazolják a kommunizmus újjáéledéséről szóló állításukat? Kifejezett választ erre nem kapunk, csak Hszi Csin-ping Kínáját, Hugo Chávez és Nicolás Maduro Venezueláját említik a szerkesztők bevezetőjükben, mint a kommunizmus újjáéledésének két példáját. Ez arra utal, hogy kommunizmus új hulláma alatt szerzőink nem a kommunizmus elméleti újjáéledését értik – erről szóló (eszmetörténeti vagy elemző) tanulmány nincs is kötetünkben, csak egy olyan, amelyik az „anti-antikommunizmus” diskurzusát veszi górcső alá. De nem is a kommunizmus általános értelemben vett gyakorlati-politikai újjáéledését értik a kommunizmus új hullámán, hanem inkább a kommunizmusnak a politikai rezsimek ideológiájában és működésmódjában való újjáéledését – legalábbis a tanulmányok döntő többségének fókuszában ez áll.

Mármost, hogy egy-egy rezsim autoriter vagy diktatórikus vagy totalitárius, az (önmagában) aligha elegendő, hogy a kommunizmus (vagy a fasizmus) újjáéledését lássuk benne; de az olyan (strukturális-logikai) homológiák sem lennének elégségesek ehhez, mint amilyenek – kötetünk egyik tanulmánya szerint – például a bolsevikok és az Iszlám Állam dzsihadistái között mutatható ki. Marad tehát a kérdés: a kommunizmus újjáéledése voltaképp mit jelent? Mi éled újjá, az újjáéledőben mi a régi és/vagy mi az új? Szerzőink azt állítják: a múltbeli kommunista kísérleteknek vannak közös és lényegi elemei; az új hullám így vélhetően ezen közös és lényegi elemek újjáéledésére utal. Ám hogy így van-e, és hogy joggal beszélnek-e szerzőink ebben az értelemben a kommunizmus új hullámáról, az – kifejezett válasz híján – kötetünk 1989/90 utáni idők Kínájáról és Venezuelájáról szóló esettanulmányaiból derülhet ki. Ezért ezek a tanulmányok kulcsfontosságúak, a múlt megértésén kívül a jelen megértésében is érdekelt olvasók számára megkerülhetetlenek.

A kommunista kísérletek, bár helytől és időtől függően eltértek egymástól, de mindegyike – állítják egyetértőleg szerzőink – egy tömeg- és eszkatologikus-millenarista politikai projekt volt, olyan, amely a szabadság és egyenlőség birodalmának eljövetelét felszabadító-megváltó akció(sorozat)tól várta, és amely csakis az emberi természet gyökeres megváltozása, az ember újjászületése által valósulhat meg. Mindegyik projekt a társadalom megtisztításra, az ellenség ízzé-porrá zúzására, elpusztítására irányult, és a barátok új világnak megfelelő új emberekké való átnevelésre – a szabadság és egyenlőség birodalma csakis így jöhet el és csakis így lehet örökkévaló. Hogy ki voltak konkrétan az ellenségek, és a barátoknak, avagy a kiválasztottaknak átalakulásukhoz, új világnak megfelelő új emberré válásukhoz mit kellett elsajátítaniuk, az különbözött, de az ellenség kategóriája virtuálisan mindig is határtalan maradt, a kényszerítő felvilágosítás-átnevelés intenzitása pedig példátlan. A kommunizmus mindig is a fönnálló liberális-demokratikus projekttel szemben egy alternatív moralitás eszméjét testesítette meg, egy olyanét, amelyben az egyéni jogok nem számítottak, mert egyedül a kollektivitásnak volt értéke: egyetlen egyénnek sem lehetnek jogai, ha magának az embernek vagy az emberiségnek a sorsa, igaz-valódi embervolta forog kockán. Mindez ugyan tömeggyilkosságokhoz vezetett, de ezek elfogadhatók, hiszen a cél jó, nemes és egyetemes, az ellenség pedig oly közel.

A kommunista rezsimek nem egyszerű diktatúrák voltak, melyekben az önző és cinikus elit a saját jóléte és hatalomvágya, hatalomimádata érdekében fölhasználja, elnyomja, kizsákmányolja a népet; mert a kommunizmus felvillanyozó, magával ragadó tömegprojekt is volt. Világos, egyszerű és egyértelmű cselekvési mintát és stratégiát kínált az emberek számára, hogy miként viszonyuljanak ahhoz, ami valóban, ténylegesen igazságtalanság és egyenlőtlenség a liberális-demokratikus világban. Egyszersmind azt üzente, hogy senkinek sem kell szégyellni magát osztályhelyzete miatt, kizsákmányoltként és elnyomottként pedig senkinek sem kell elhagyatottnak, magára utaltnak éreznie magát; azt hirdette, hogy van és lehetséges olyan világ, amelyikben soha többé nem lesz kizsákmányolás és elnyomás. Ám abból, ami az elméletben szép és vonzó (volt vagy tűnt), a gyakorlatban csúf és visszataszító lett. Hogy ez mennyire szükségszerű, végül is ezt járják körbe kötetünk szerzői. Tanulmányaik abból a nemzetközi konferenciából nőttek ki, amelyet A kommunizmus kísérleteinek 100 éve címmel szerveztek, 2017 novemberében, száz évvel azután, hogy Oroszországban, Pétervárott a bolsevikok átvették a hatalmat.

Fotó: Pixabay

Ajánlott olvasmányok:

Douzinas, Costas – Žižek, Slavoj (szerk.): The Idea of Communism. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)

Žižek, Slavoj (szerk.): The Idea of Communism. Volume 2. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)

Badiou, Alain – Gauchet, Marcel: What is to be done? A Dialogue on Communism, Capitalism, and the Future of Democracy. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)

Badiou, Alain: A kommunizmus múltja, jelene és jövője. Fordulat 5. 

Nyirkos Tamás: Kommunizmus a harmadik évezred számára? Századvég 71/1 (2014)