A hét könyve

David L. Weakliem: Public Opinion

Fotó: Amazon Books

Bevezetés a közvélemény-kutatásba szociológiai nézőpontból – ezt kínálja leendő olvasóinak David L. Weakliem Public Opinion című könyve. Mármost bevezetést írni, legyen szó bármilyen tudományterületről, nehéz. Nem csupán azért, mert nem olyanoknak készül, akik fél szavakból is értik egymást, hanem mert a bevezetés dönt a rákövetkező dolgok felől. Nem mindenről, nem végérvényesen és visszavonhatatlanul, de dönt – azzal, ahogy bevezet, és azzal, hogy mibe vezet be. Éppen ezért egy (rész)diszciplínába való bevezetés legalább olyan fontos, mint maga a (rész)diszciplína.

Nincs ez másként Weakliem esetében sem. Bevezetője a mainstream, a nyugati-angolszász politikai szociológiát uraló survey-központú közvélemény-kutatást reprezentálja, nézőpontja a nyugati liberális demokrácia. Ebből bizonyos korlátok és vakfoltok fakadnak, ennek ellenére közép-kelet-európai közvélemény-kutatók számára, legyen akár kezdő, akár bennfentes, sem haszontalan Weakliem könyvének elolvasása. Mert önreflexióra, a közvélemény-kutatás alapjaira irányuló reflexióra késztethet. A Public Opinion nem módszertani bevezető. Nem arról szól, hogyan csinálhatjuk jól a közvélemény-kutatást, hanem, hogy miért csináljuk, mit tudhatunk meg közvélemény-kutatással a közvéleményről, annak rövid és hosszú távú változásáról és hatásáról, valamint arról, hogy mivel, hogyan magyarázható az, amit megtudunk. Mindazonáltal vannak olyan módszertani kérdések, melyeket egy nem a közvélemény-kutatás módszertanába bevezető könyv, így a Public Opinion sem kerülhet meg. Az egyik az, hogy mi a mérés tárgya, voltaképp mit is mérünk, amikor közvéleményt kutatunk, vagyis mi a közvélemény; a másik pedig az, hogy mik a közvélemény-kutatás különböző lehetséges módszereinek erősségei és gyengeségei, vagyis mire jók, használhatók, mire nem, mit tudhatunk meg velük, mit nem (1. fejezet).

Demokráciában a kormányzatot – kezdi bevezetőjének első fejezetét Weakliem – a közvéleménynek kell vezetnie, közvéleménynek kell a kormányzás vezérfonalául szolgálnia, hiszen a demokrácia végül is nem más, mint „rule by the people”. Nem egyértelmű, persze, hogy a demokrácia milyen értelemben az „emberek által” való kormányzás („az emberek révén” vagy az emberekkel?), ám nem demokráciaelméleti könyvről lévén szó, ez marad(hat) eldöntetlen. A „közvélemény” eredettörténete miatt viszont kérdés: mi a helyzet a nem demokráciákban? Merthogy a demokrácia születése elválaszthatatlan a „közvélemény” születésétől.

E kifejezés a 18. század utolsó évtizedeiben, a francia forradalom idején bukkan föl és terjed el széles körben. Ez a kormányzók és a kormányzottak viszonyának megváltozásával, a legitimáció formájának megváltozásával, valamint az állam és társadalom megkülönböztetésével és elválasztásával függ össze. Azzal, hogy a közvélemény lesz a kormányzás kiinduló- és hivatkozási pontja és megítélésének-ellenőrzésének végső fóruma. Éppen ezért kérdés, hogy mi a helyzet a nem demokráciákban? Azokban is van közvélemény? Nem minden kormányzás alapja – miként azt David Hume vagy Albert Venn Dicey állította – a vélemény vagy a közvélemény? Egyáltalán van különbség vélemény és közvélemény, véleményen és a közvéleményen alapuló kormányzás között? És mi a csuda az a közvélemény? Hogyan jön létre? A szabad és egyenlő állampolgárok szabad és egyenlő vitájában? Kik ezek a szabad és egyenlő állampolgárok? Kiknek a véleménye a közvélemény? Ki a közvélemény alanya? A köz? De ki az a köz? Vannak, akik erre azt mondják, hogy vélemény sohasem csoporthoz mint kollektív alanyhoz, hanem mindig az egyénekhez tartozik, akik nyilvánosan-szabadon kommunikálnak egymással közös dolgaikról. No de kik ezek az egyének? Mindenki? Minden egyes állampolgár? Ténylegesen biztosan nem, csak azok, akiknek nemcsak joguk, hanem lehetőségük is megvan arra, hogy a véleménynyilvánítás és véleményformálás alanyai, résztvevői legyenek, vagyis azok, akiknek lehet hangja: szólhatnak, és szólásuk nem légyzümmögés mások/többiek füleinek.

Következik-e ebből, hogy azok, akiknek nincs, mert nem lehet hangja, nem beszélnek egymással, nem cserélnek eszmét, nem alakítanak ki véleményt a közös dolgokról? Aligha. Csak az következik, hogy van legalább egy rész, amelyik azzal az igénnyel lép föl, hogy reprezentálja az egészet, és van legalább egy rész, amelyik ezt az igényét érvényre is juttatja. Ez történt például a 18–19. században, amikor is a közvélemény alanyai, a közemberek nem mások, mint a polgárság (középosztály) tagjai. A „közvélemény” tehát ugyan azt sugallja, hogy alanya egy(nemű), ám ez az egy(nemű)ség nem szociológiai-társadalmi realitás, hanem (politikai valóságot alakító-formáló) fikció.

Weakliem szerint a szociológiai nézőpontú közvélemény-kutatás a vélemények szociális alapjaival foglalkozik. Ez többet jelent annál, mint hogy a kutatás fókuszában a csoportok állnak, nem pedig az egyének. Éspedig azt, hogy az emberek véleményei a mindennapi interakcióikban és interakcióik által formálódnak: az egyének nem más egyénektől függetlenül alakítják ki, változtatják vagy nem változtatják meg véleményüket, hanem egymással érintkezve-kommunikálva. Ezen interakciók nem egyszerűsíthetők le a szabad-egyenlő és ésszerű vitára, melyben a legerősebb/legjobb érvekkel igazolt vélemény győz, hanem inkább olyan folyamatként írható le, amelyben bizonyos tényezők hatására különböző nagyságú-fokú homofília jön létre. Mik ezek a tényezők? Hogyan hatnak? Miért vannak véleménykülönbségek csoportok között? Hogyan jönnek létre ezek? Miért változnak, ha változnak, miért nem változnak, ha nem változnak? És ha az egyének különböző csoportok tagjai, akkor ez hogyan hat a véleményekre, vagyis a csoporthatások hogyan hatnak egymásra? (2. fejezet)

Weakliem könyvének fő üzenete ez: a közvélemény-kutatás profitálhat a szociológiai nézőpont érvényre juttatásából, a szociológusok pedig a közvéleménykutatás tudományát elsajátítva megalapozottabban, szisztematikusabban gondolkodhatnak a közvéleményről. Szociológiai nézőpontból azonban a Weakliem által is előnyben részesített survey igencsak problematikus. Hiszen az egyének közötti interakciók a vélemény kialakulásának és változásának helyei, nem pedig az egyének önmagukkal folytatott dialógusai. A survey viszont az egyének kérdezi meg véleményükről. Ez is egyének közötti interakció, persze, de azon túl, hogy nem hétköznapi, ebben nem a közös dolgok vannak középre helyezve és körbebeszélve, hanem a véleménnyel rendelkező (vagy nem rendelkező) egyén van megkérdezve. A survey ráadásul egy pillanatot vagy egymás utáni pillanatokat tud megragadni (egyszer vagy ugyanazon egyéneket többször kérdez meg), az alakulást, a formálódást, a változás pillanatait nem. Amire a survey Weakliem szerint képes, amiről a survey-es közvélemény-kutató állításokat tud tenni, az nem több, de nem is kevesebb, mint a közvélemény változásának jellege és mértéke/terjedelme (változott vagy nem változott, miként, mennyire és milyen széles körben változott).

Teszi föl a kérdést Weakliem, mit számít, ki mit gondol, kinek mi a véleménye, ha a vélemény nyilvánosságban nem kommunikált, ha az egyének némaságra vannak ítélve, vagy ha csak dörmögnek a bajszuk alatt, ha megtartják maguknak a véleményüket? Van-e jelentősége a véleményeknek, alakítsuk ki azokat akár közös dolgainkról egymással beszélgetve is, ha nem vezetnek cselekvéshez, ha nincs hatásuk az eseményekre-történésekre? Weakliem válasz az, hogy igen, van. A nyilvánosan nem kifejtett/kifejezett vélemények ugyanis gyakran megjelennek a mindennapi viselkedésben. Így például bizonyos etnikumokkal kapcsolatos vélemények a szomszédokkal, barátokkal és munkatársakkal való mindennapi interakciókban fejeződnek ki. Vagyis az emberek véleményüket gyakran viselkedésükkel kommunikálják, és ennek az eseményekre-történésekre gyakorolt hatása vitathatatlan, még ha ez a hatás nem is mindig olyan látványos, mint a nagy és emlékezetes tetteké. Egy közvélemény-kutatónak tehát, ha jól akarja végezni dolgát, minden vélemény számít. Más kérdés, hogy a közvélemény-kutatás képes-e egyáltalán „látni”, „észlelni” a viselkedésben megnyilvánuló véleményeket.

Fotó: Pixabay

Ajánlott olvasmányok:

Price, Vincent: Public Opinion (Online Könyvtárunkból letölthető.)

Angelusz Róbert: Kommunikáló társadalom (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)

Szabó Márton: Közvélemény-kutatás és közvélemény. Századvég 62 (2011/4), 57–82. (A könyvtárunkban hozzáférhető Arcanum Digitális Tudománytárban olvasható.)

Theocharis, Yannis – Jungherr, Andreas: Computational Social Science and the Study of Political Communication. Political Communication 2021 (38/1–2), 1–22.