A hét könyve

Kevin Olson Imagined Sovereignties: The Power of the People and Other Myths of the Modern Age

Fotó: Amazon Books

A hatalom a népé – szólt az ismerős szlogen és strófa, amely minden demokrácia kapuján és szinte minden népi-forradalmi megmozdulás zászlaján ott állhatna. Miért hiszünk oly megingathatatlanul a néphatalomban vagy a népszuverenitásban? Miért vésődött be ez az eszme oly mélyen és megrendíthetetlenül politikai képzetvilágunkba, miért oly természetes és meggyőző számunkra, hogy a hatalom a népé vagy a néptől ered? Kevin Olson Imagined Sovereignties: The Power of the People and Other Myths of the Modern Age című, különös könyvét ajánljuk, melynek fókuszában ezek a kérdések állnak.

Azt mondani, hogy a néphatalom/népszuverenitás eszméje magától értetődő számunkra nem ugyanaz, mint azt mondani, hogy egyetemesen elfogadott vagy egyetemes egyetértés övezi. Az elfogadás föltételezi, hogy az emberek előzetesen átgondolták, átbeszélték, megértették, felfogták, mielőtt igaznak fogadnák el. A néphatalom/népszuverenitás eszméje nem ilyen, hanem az egyik olyan, amit ugyan értünk, hiszen használjuk, ám mégsem értjük. Oly mélyen bevésődött politikai kultúránkba, oly magától értetődő lett, hogy immunis az értelmét firtató kérdezéssel vagy a kérdésessé-témává tevő vizsgálódással szemben. Nem egyetértésre jutunk vele kapcsolatban, hanem egyetértésre vagy egyet nem értésre jutás evidens alapjául (kiinduló vagy hivatkozási pontjául) szolgál. Nem övezi a néphatalom/népszuverenitás eszméjét egyetemes egyetértés sem. Ma is vannak, akik nem osztják, kétségbe vonják, vitatják, tagadják. De demokratikus politikai kultúra talaján állva a legtöbben nem értjük, hogyan is teheti ezt valaki komolyan, meg egyáltalán, miért is kellene nekünk emellett érvelnünk. Ha Sir Robert Filmer, a Patriarcha szerzője ma újjászületne, és arról akarna meggyőzni minket, hogy a nép szuverenitása egyáltalán nem természetes, a királyé viszont az (volt), akkor értetlenkedéssel, elnéző vagy lesajnáló mosollyal kellene szembesülnie: hogy mondhat ilyet, hacsak nem egy molyirtószagú bolond.

A néphatalom/népszuverenitás eszméje politikai kultúránkban „népi paradigmaként [folk paradigm]” funkcionál. Egy arról szóló, közös (gondolkodást és gyakorlatot formáló) képzetek készletével szolgál, melyek arról szólnak, hogy miként kellene a politikának működnie és min kellene a politikának alapulnia. Ezek a képzetek egyszerre normatívak és egzisztenciálisak: ösztönzik, irányítják, vezérlik cselekvéseinket, magatartásunkat, viselkedésünket, formálják-alakítják viszonyainkat, meghatározzák gondolkodásunkat arról, hogy mi igaz, helyes, elfogadható, lehetséges, kívánatos. Olyan képzetek tehát, melyek által orientálva megértjük és értelmezzük, szervezzük-rendezzük világunkat; melyeket nem veszünk szemügyre, mert közös dolgainkat általuk vesszünk szemügyre. Olyanok, mint a dogmák. A néphatalmat illetően Kevin Olson négy dogmát (dogmává váló képzetet) azonosít, melyek nem rögzített tételekként, hanem politikai gondolkodásunk és cselekvésünk vezérmotívumaiként funkcionálnak. Ezek, nem részletezve őket, a következők: (1) népi fundacionalizmus (a nép politikai megnyilvánulásai legitimek és a legitimáció alapjául szolgálnak); (2) kollektív politikai identitás (az emberek hangja, szava, akarata, tette nem más, mint a nép hangja, szava, akarata, tette); (3) revolucionizmus (a nép rendkívüli, kivételes tettek, a fönnálló rend vagy annak egy-egy aspektusa megváltoztatásának letéteményese); (4) vesztfálianizmus (nép/néphatalom értelmezési tartománya és kerete a nemzetállam).

Nem egyszerűen azért nevezi ezeket Olson dogmáknak, mert szentek és sérthetetlenek, hanem mert a hozzá való kötődésünk korlátozza politikai képzelőerőnket. Kifejezett célja az, hogy problematizálva mind a négy dogmát, megmutassa, hogyan korlátozzák ezek politikai képzelőerőnket és torzítják el politikai örökségünk megértését. A problematizálás során Olson két alapkérdést helyez középpontba. Az egyik az, hogy ki van felhatalmazva arra, hogy szuverén (például a felhatalmazás forrása vagy az igazolás hivatkozási alapja) legyen; a másik az, hogy ki a szuverenitás cselekvő alanya. A nép, vágnánk mindkettőre, de ki is az a nép? Ez a kérdés egyszerre szól normativitásról és kollektivitásról, kivált e kettő összekapcsolásáról, ahogyan például minálunk gyakori szófordulat mutatja: a „magyarok így döntöttek”, „ellentétes a magyar emberek akaratával”, „nem lehet figyelmen kívül hagyni a magyar emberek akaratát”, „nem lehet szembemenni a magyar emberek akaratával”.

Olson mindenekelőtt azonban föl szeretné tárni, ahogy a néppel kapcsolatos képzeteink rögzülnek, közös világunk természetes, magától értetődő alapelemévé válnak; vagyis, másképp fogalmazva, azt szeretné föltárni, hogy miként lett a néphatalom/népszuverenitás eszméje politikai normativitássá. Ezen, mármint politikai normativitáson Olson egy-egy politikai eszme (össze)kötő, kényszerítő vagy kötelező erejét érti, vagyis azt mondja, a néphatalom/népszuverenitás politikai eszméjének a normativitása (is) ebben az erőben rejlik. Ezt az eszmét például használhatjuk politikai megnyilvánulások, döntések vagy intézmények igazolásra anélkül, hogy magát az eszmét igazolnunk kellene: egy aduász, ami mindent visz. Ennek azonban, állítja Olson, nem tisztán filozófiai vagy racionális okai vannak; ezen politikai eszme normativitása nem egyszerűen morális alapelvekből való levezetésből vagy velük való igazolásból fakad, hanem politikai, kulturális és történeti folyamatok terméke. A néphatalom/népszuverenitás normativitásának megértése éppen ezért nem filozófiai, hanem genealógiai vizsgálódásokat követel.

Olsonnak nem célja a néphatalom/népszuverenitás egész és teljes történetet föltárni, hanem példaszerű pillanatokat választ ki ebből a történetből: Franciaország (1755–1795) és Saint-Domingue/Haiti (1780-as évek), (1804–1843). Nem célja az sem, hogy eszmetörténetet írjon. Olson inkább keveri a lapokat: kombinálja a politikaelméleti-fogalmi argumentációt és az archív történeti források gondos interpretációját; mert ő nemcsak egy genealógiát szeretne írni, hanem egyben problematizálni is. Ennek eredmény egy teóriával keveredő genealógia lesz. Inspirációt és támpontokat ehhez Olson Michel Foucault szuverenitásról, Cornelius Castoriadis és Charles Taylor politikai imaginációról, Ernesto Laclau meg Benedict Anderson népi/kollektív politikai identitásról szóló elgondolásaiból-elemzéseiből merít. Azonban nem lesz hű követője Olson egyiküknek sem, hanem inkább kritikusan továbbgondolva használja őket. Például így: Foucault egyik izgalmas kijelentése szerint a királyt még nem fejezték le, legalábbis a politikai gondolkodásban, pedig már rég le kellett volna, mert a szuverenitásként fölfogott hatalom képzete akadálya annak, hogy megfelelő leírását adjuk a hatalom tényleges működésének és gyakorlatának. Olson nem kívánja folytatni vagy befejezni ezt a lefejezést, mert úgy látja, a jelenkori népi-politikai gyakorlatokat a szuverenitás nem monarchikus értelmű eszméje vagy fogalma (is) formálja-szervezi, amiért is szerinte nem megszabadulni kell a szuverenitás képzetétől, hanem burjánzását nyomon követni, és föltárni, miért s hogyan válik a szuverenitás nem monarchikus képzete (is) politikai normativitássá.

Fotó: Pixabay

Ajánlott olvasmányok:

Kalmo, Hent – Skinner, Quentin (szerk.): Sovereignty in Fragments: The Past, Present and Future of a Contested Concept. (Online Könyvtárunkból letölthető.)

Bourke, Richard – Skinner Quentin: Popular Sovereignty in Historical Perspective. (Online Könyvtárunkból letölthető.)

Bryant, Rebecca – Reeves, Madeleine: The Everyday Lives of Sovereignty: Political Imagination Beyond the State. (Online Könyvtárunkból letölthető.)