A hét könyve

Anatol Lieven: Climate Change and the Nation State

Fotó: Google Books

Anatol Lieven: Climate Change and the Nation State című könyve igen provokatív és vitára ingerlő. Fő állítása ugyanis az, hogy a klímaváltozás elleni küzdelemben a nacionalizmus nélkülözhetetlen, a nemzetállamok megkerülhetetlenek. „Gondolkodj globálisan, cselekedj nemzetileg!” – ez a környezetvédelem régi-új szlogenje Lieven álláspontja szerint. Érveinek jó része ismerősen csenghet nekünk, igaz, nem a környezetvédelem kontextusában. Már csak ezért is érdemes elolvasni ezt a könyvet.

Pozícióját Lieven realistaként határozza meg. A nemzetközi és biztonságpolitikával foglalkozó realisták általában az államérdeket helyezik középpontba. Lieven könyvében ugyanezt teszi, ám anélkül, hogy az államérdeket öncéllá tenné. Amellett érvel, hogy a világ nagyhatalmainak hosszú távú érdekeit sokkal jobban fenyegeti a klímaváltozás, mint egyik nagyhatalom a másikat. Ez a fenyegetés nemzetbiztonsági, a klímaváltozás ugyanis konkrét fizikai károkat okoznak az állampolgároknak. A hőhullámok, az erdőtüzek, áradások és más természeti katasztrófák jelenleg is több halálos áldozatot követelnek, mint a háborúk. Ebben a helyzetben a hidegháborús logikát követő konfliktusos politika – előbb vagy utóbb – értelmét veszti, akárcsak a hagyományos, gazdasági érdekek mentén vagy a terület feletti uralomért folyó. Ha tehát van valami, ami egzisztenciálisan fenyegeti az állampolgárokat, az Lieven szerint a klímaváltozás; s ha van valami, ami ma államérdek, az a klímaváltozás elleni harc.

Realistaként Lieven azt vallja: nem abból kell kiindulni, és nem ahhoz kell igazítani a cselekvést, aminek lennie kellene, vagy szeretnénk, hogy lenne, hanem ahhoz, ami van. Ez nem egyenlő azzal, hogy a cselekvés túl van jón s rosszon, vagyis a Lieven által képviselt realizmus sem a politika amoralitása mellett teszi le a voksát. Egyetértőleg idézi Hans Morgenthaut, aki a politikai moralitást – nevezhetjük ezt talán így – a következőképp írja körül: a politikai moralizálás és a moralitás, valamint a politikai realizmus és immoralitás közé egyenlőségjelet tenni, tarthatatlan álláspont. Nem a morális elvek és a nemzeti vagy államérdek között kell választanunk, hanem a politikai realitástól elszakadó és a politikai realitásból levezetett elvek között. Realista alapállásból kiindulva, érvel Lieven, nem negligálhatjuk ama tényt, hogy a modern történelemben a nacionalizmus volt a kollektív cselekvések leghatékonyabb erőforrása, legalábbis attól kezdve, amikor a vallás és a kommunizmus elvesztette tömegmozgósító erejét. És azt a tényt sem negligálhatjuk, hogy az üvegházhatást okozó gázkibocsátásért nagyban felelős országok közül a nem nyugatiak vezetői könyörtelen és következetes nacionalisták: ha meggyőződésük, hogy valami a nemzetet fenyegeti, cselekedni fognak – ahogy Lieven szerint Kína klímapolitikája is mutatja.

Csakhogy a tömegeket megmozgató nacionalizmust ma általában a környezetvédelem elleni fegyverként használják. Lásd – hozza a példát Lieven – a volt amerikai elnököt, Donald Trumpot vagy a jelenlegi brazil elnököt, Jair Bolsonarót. Ugyanakkor, húzza alá Lieven, nincs semmiféle benső-lényegi és szükségszerű kapcsolat a nacionalizmus és környezetvédelem opponálása között. Izrael vízvédelmi politikája, Kína és India alternatív energiaforrásokkal kapcsolatos politikája mutatja, hogy a nacionalizmus a klímaváltozás elleni cselekvés ösztönző és mozgósító ereje lehet. Nem a nacionalizmus és környezetvédelem között kell tehát választani, hanem – fogalmaz Lieven – a buta, rövidlátó és az intelligens, messzebbre tekinteni tudó nacionalizmus között. Hogy az utóbbi fajta nacionalizmus kerekedjék felül, ahhoz viszont ki kell csavarni a Trumpok és Bolsonarók kezéből a nacionalizmus fegyverét, és szembe kell fordítani velük azt. Példának okáért valahogy így: az Amazonas esőerdőinek pusztulása katasztrófa lenne a Földön mindenkinek, de mindenekelőtt a braziloknak lenne az. Az Amazonas ugyanis brazil nemzeti szimbólum, pusztulása a brazil nemzet kulturális megcsonkításával lenne egyenértékű.

A nacionalizmusnak kétségtelenül vannak rossz vagy szörnyű formái is. Mint minden politikai vagy nem politikai ideológiának. A vallás öltheti az inkvizíció vagy az Iszlám Állam formáját; a szocializmus sztálinizmussá vagy maoizmussá fajulhat; a liberalizmus az elitista egoizmus, a kizsákmányolás és a kleptokrácia, a konzervativizmus a butaság meg a tudatlanság álarcává válhat; a nacionalizmus lehet etnikai; stb. Ezek azonban nem érvénytelenítik az ideológiákat, illetve azok jó formáit és tulajdonságait. A nacionalizmus esetében azt, ami a klímaváltozás elleni harc szempontjából Lieven szerint az egyik legfontosabb: hogy talán ez az egyetlen olyan ideológia, amely képes lebontani a „zöld” cselekvés legnagyobb gátjainak egyikét, nevezetesen azt, hogy a klímavédelem a jelen generációjától azt követeli, hogy áldozatot hozzon a jövő generációja érdekében.

A nemzet – állítja Lieven – képes megteremteni az élők és a még meg nem születettek közötti szolidaritást, aminek köszönhetően a jelen halandóinak a jövő haladóiért hozott áldozata egyenlő a nemzetért – a nemzet életben maradásért, túlélésért – hozott áldozattal. Áldozatot hozni a nemzetért ma azt követeli, hogy harcba szálljunk a klíma- és vele járó társadalmi katasztrófa elkerüléséért. A környezetvédelem ma nemzeti érdek, és ez a nemzeti érdek. A nemzet és nemzeti érdek nem öncél, hanem olyan eszköz, amellyel nagy – nemzeten és nemzeti érdeken túlmutató – célokat érhetünk el. Lieven egyik legfőbb állítása tehát az, hogy bár a klímaváltozás hatását tekintve globális, mindenkit érint, de nincs olyan nemzetek feletti és túli politikai közösség, amelynek tagjaiban meglenne az összetartozás ama tudata és érzése, aminek köszönhetően szolidárisak tudnának lenni egymással, képesek lennének együtt cselekedni és áldozatot hozni a jövőbeli tagokért.

Lieven másik legfőbb állítása, hogy a nemzetállamokon kívül – még ha hatalmuk manapság erodálódik is – nincs olyan cselekvőképes politikai alany, aki hatóerősen tudna cselekedni, és ehhez az emberek személyesen vagy képviselőik útján hozzájárulásukat adták. A közpolitika – így a klímavédelem is – térhez kötött, mert a felhatalmazás is az: nemzeti vagy helyi választások adnak felhatalmazást egy-egy terület feletti hatalomgyakorlásra. A nem térhez kötött közpolitika éppúgy fantazmagória, mint a nem térhez kötött politikai közösség. Ebből nem következik: ez a tér egyenlő a nemzetállammal, miként az sem, hogy ez a közösség egyenlő a nemzettel. Ám a politikai közösség kerete és vonatkozási pontja ma is többnyire az állam, a politikai közösség és identitás jellemző formája pedig mind a mai napig a nemzet. Az emberiség nem politikai közösség, és nincs olyan, hogy emberiségállam. Ezért az emberiség közös érdekére és a planéta iránti felelősségünkre apellálás, jóllehet morálisan érvényes és a környezetvédő aktivizmus inspirációs forrása, nem elég ahhoz, amire szükség van a klímaváltozás elleni harchoz: hogy a jelenben áldozatot követelő, hasznot a jövőben hozó közös cselekvést idézzünk elő, és hogy ennek meglegyen a hatóerős alanya. Ha a „zöld” közös cselekvés a nemzetállamok megszűnésén múlik, akkor nem fog történni semmi; ha a nemzetállamok összeomlanak a klímaváltozás hatására, akkor nem a világállam ideje jön el, hanem a zűrzavaré.

Fotó: Pixabay

Lieven könyvében tehát végül is amellett érvel, hogy a klímaváltozás ellen folytatandó harcot a nacionalizmus (nem az etnikai, hanem a polgári nacionalizmus) keretében kell újragondolni. És azt állítja: a közös és hatóerős „zöld” cselekvéshez a nemzet nélkülözhetetlen, a nemzetállamok pedig megkerülhetetlenek.

Ajánlott videó:
https://www.ceu.edu/article/2020-09-01/ceu-hatartalan-tudas-sorozata-az-eghajlatvaltozas-hogyan-tudjuk-megallitani 

Ajánlott könyvek:
Dessler, Andrew: Introduction to Modern Climate Change (könyvtárunkból kikölcsönözhető)
Hulme, Mike (szerk.): Contemporary Climate Change Debates: A Student Primer (könyvtárunkban helyben olvasható)