A hét könyve

John S. Dryzek - The Politics of the Earth: Environmental Discourses

Fotó: Amazon books

Számos példa azt sugallja, hogy végre az ökofelvilágosodás útjára léptünk: egyre érzékenyebbé és tudatosabbá válunk természeti környezetünket illetően, egyre inkább megszabadulunk az ezzel kapcsolatos tévhiteinktől, előítéleteinktől, tudatlanságunktól. Mégis óriási hiba lenne így látni a helyzetünket, kivált, ha hiszünk a haladásban, fejlődésben. Mert az ökoügyek lényegileg vitatottak. John S. Dryzek The Politics of the Earth: Environmental Discourses című könyvének legújabb (negyedik és bővített), 2022-es kiadását ajánljuk.

Dryzek célja az elmúlt hatvan év ökopolitikai „szövegelés” diszkurzív elemzése. Minthogy ez a „szövegelés” végeláthatatlan, valamiképpen szűkítenie, korlátoznia kell elemzésének tárgyát. Ezt meg is teszi, de ennek részleteibe most nem megyünk bele. Inkább arról szólunk, mi fán terem a diszkurzív elemzés. A diszkurzív elemzés egyfajta – korántsem egy egységes módszert követő – társadalomtudományos eljárás, de nem egyszerűen az; sokkal inkább egy sajátos megközelítés- és szemléletmód. Aki ugyanis diszkurzív elemzésnek veti alá a politikát, az általában másként látja azt: nem olyan valóságnak, mely ott, előttünk, odakint van, kész, s mint ilyen leírható és megragadható, hanem olyan képlékeny realitásnak, amelyet a szereplők cselekvő beszédeikkel és beszédes cselekedeteikkel alakítanak, formálnak, olyan valóságnak tehát, amely diskurzusokban és diskurzusok által jön létre, képződik, szerveződik.

Hogy a politikában beszélnek és beszélnek, vagyis hogy a politikát keresztül-kasul átszövi a beszéd, azt senki sem vitat(hat)ja. Az utak ott válnak el, hogy ki milyen státust tulajdonít a „szövegelésnek”. Vannak, akik azt mondják, hogy a politikai beszéd tükröz, kifejez valamit, vagy valamiféle fátyol, mely elleplez, eltakar valami mást, azt, ami a lényeg, a tulajdonképpeni valóság, ami valahol a beszédek mögött rejlik. Vannak, akik azt mondják, hogy a beszéd a hatalom megszerzésének és megtartásának, így a rábeszélés, meggyőzés, megtévesztés eszköze. És vannak a diszkurzív elemzők, akik azt mondják, hogy a „szövegelés” a politika valóság lényegi alkotóeleme: ez a valóság diszkurzív, olyan, amelyet a diskurzusok hoznak létre, képeznek, alakítanak, formálnak. Mármost minthogy a politikában nem magányos cselekvők vagyunk, hanem másokkal együtt, másokhoz képest, másokra reagálva cselekszünk (kézzel-lábbal és szájjal-füllel), a diskurzusok, a cselekvő beszédek és beszédes cselekedetek nem egyéni és egymástól elszigetelt megnyilatkozások halmaza, hanem azok szövevénye. Ebbe és a nyelvbe ágyazottságunk teszi lehetővé, hogy értsük-értelmezzük az információmorzsákat, és összefüggő történetté, elbeszéléssé vagy leírássá illesszük össze őket. A diskurzusok – megnyilatkozásszövevények – értelmet és összefüggéseket konstruálnak, közreműködve ily módon a common sense meghatározásában és meglátások, elgondolások, kijelentések, ítéletek legitimálásában.

A diskurzusok, még ha egyes megnyilatkozások olykor vagy sokszor fecsegésnek, üres, süket dumának tűnnek is, nem teljesen kaotikus, esetleges képződmények. Egyrészt ugyanis bizonyos feltételek, döntések/ítéletek és viták/küzdelmek/harcok formálják, aminek eredményeképp a diskurzusok alapszavakkal szolgálnak az egyetértés és egyet nem értés számára. Ha nem lennének ilyen alapszavak, akkor nem tudnánk szót érteni, következésképp sem egyetértésre, sem egyet nem értésre jutni egymással, és nem tudnánk közösen, együtt cselekedni. Másrészt a diskurzusok összefonódnak a hatalommal, a hatalom testet öltései lehetnek oly módon, hogy kondicionálják a szubjektumok percepcióit és érték(ítélet)eit, aminek okán bizonyos témák, ügyek, problémák előtérbe kerülnek, mások pedig háttérbe szorulnak. A diskurzusok tehát egyszerre lehetővé teszik és korlátok közé is szorítják, a „szövegeléseket”, koordinálják az emberek és szervezetek megnyilatkozásait és cselekedeteit; megszabják vagy szabályozzák, ahogy látjuk, értjük, értelmezzük a „dolgokat”. És nem tudjuk kikerülni, megkerülni őket.

Van, aki azt mondja, nincs is semmi a diskurzusokon kívül, akkor sem, ha a természetről és környezetről van szó; ezek is diszkurzív konstrukciók. Ez az extrém „posztmodern” fölfogás azonban Dryzek szerint nem más, mint egy új emberközpontú fordulat a természet ember általi gyarmatosításának történetében, olyan arrogancia, amely nem tudja elismerni, hogy a természet emberi gyarmatosítását megelőzően is létezett. Az extrém „posztmodern” tanítását alkalmazzák azok a klímatagadók is, akik fennen hirdetik, hogy a klímatudomány társadalmi konstrukció, mely politikai célokat szolgál. A globális felmelegedés koncepciója, mondotta volt Donald Trump, kínai kreálmány, amely az amerikai ipar versenyképtelenné tételét célozza. Hogy valami diszkurzíve konstruált, az Dryzek szerint nem azt jelenti, hogy ez a valami nem reális, és azt sem, hogy ezen konstrukciót megelőzően nem létezik; ha azt mondjuk, valami diszkurzíve konstruált, akkor nem ennek a valaminek létéről vagy nem létéről teszünk kijelentést, hanem arról, hogy miként jön létre ez a valami jelentésesként, megértett-értelmezett realitásként. Az éghajlatváltozás, az üvegházhatást okozó gázkibocsátás, ősi trópusi erdők kétharmadának eltűnte például – tény. Ám ezekről, kivált kapcsolatukról – ez ugyancsak tény – igen különbözőképp gondolkodnak az emberek, anyagot szolgáltatva ezzel a politika számára; sőt, az egymással rivalizáló és polemizáló interpretációk ténye magyarázza mindenekelőtt, hogy miért is van egyáltalán ökopolitika.

Az ökopolitika természetesen nem csak diskurzusain keresztül vizsgálható. Vannak, akik azokat az intézményeket veszik górcső alá, melyek a különféle ökológiai ügyekre születtek válaszul. Vannak, akik a kormányzati közpolitikát helyezik fókuszba. Vannak, akik a politikai filozófiák vagy ideológiák ökológiai adaptációján dolgoznak. Vannak, akik konkrét ügyeket, eseteket tanulmányoznak részletesen. Dryzek viszont a diskurzusokat helyezi középpontba. Abból indul ki ugyanis, hogy a nyelv számít, vagyis: hogy és ahogy nyelvileg konstruáljuk, interpretáljuk, diszkutáljuk, analizáljuk a „dolgokat”, az „maguk a dolgok” szempontjából nem mellékes-járulékos, hanem lényegi, merthogy a nyelv nem visszatükrözi-kifejezi vagy eltakarja-elfedi, hanem alkotja, formálja, szervezi a valóságot. Dryzek diskurzuselemzésének célja, hogy feltárja az ipari társadalmakban kezdődő ökodiskurzusnak az alapszerkezetét, amely uralta az ökopolitikát, és elénk tárja történetét, konfliktusait és változásait. Négy alapdiskurzust, avagy másképp fogalmazva, négy alapbeszédmódot azonosít. Ezek címszavakban a következők: 1. „problémamegoldás”, 2. „fenntartható fejlődés”, 3. „növekedés határai és túlélés”, 4. „zöld radikalizmus”. Mindegyiket külön, egy-egy fejezetben elemzi Dryzek, és mindegyik elemzés vezérfonalát az a négy alapelem adja, amelyből szerinte ezek a diskurzusok fölépítik a maguk sztoriját. Ez a négy alapelem a következő: 1. Alapentitások, amelyeket a diskurzus létezőként ismer el vagy konstruál meg. 2. Elgondolások arról, hogy mi természetes és mi nem természetes. 3. Cselekvők, hiszen minden sztorihoz kellenek aktorok vagy ágensek, akik megelevenítik a sztorit. 4. Metaforák, melyek a hallgató vagy olvasó meggyőzésére szolgálnak.

Elemzésének végére érvén, az utolsó fejezetben Dryzek kilép a diskurzuselemzésből, és megkísérel meggyőzni minket arról, hogy az „antropocén” (ez, a földtörténet új korszakát jelölő fogalom) nagyon fontos dolgot ragad meg az ökológiai változás természetét és hatókörét illetően, olyasmit, amire az ökopolitikának muszáj választ adnia. De melyik Dryzek által elemzett diskurzus tud megfelelő válasszal szolgálni? Egyik sem és mindegyik – szól Dryzek válasza. Egyik sem, mert önmagában egyik sem megfelelő; mindegyik, mert mindegyikben vannak olyan elemek, amelyek segítenek a megfelelő válasz megtalálásában. Az ökológiai reflexivitás, értve ez alatt azt a társadalmi vagy kollektív tanulási folyamatot, melynek során reflektálunk az emberi társadalmakra az ökoszisztéma kontextusában, az ökodiskurzusok kritikai vizsgálatát követeli meg, hogy megfelelő és hatékony cselekvésre ösztönző választ tudjunk adni az „antropocén” kihívásaira.

Fotó: Pixabay

Ajánlott olvasmányok

Szabó Márton: Közpolitikai diskurzuselemzés http://poltudszemle.hu/szamok/2012_3szam/szabo.pdf 

Gajduschek György: „Diskurzus” vagy “süket duma”? Gondolatok, megjegyzések Szabó Márton: Közpolitikai diskurzuselemzés című dolgozatához. http://poltudszemle.hu/szamok/2013_1szam/gajduschek.pdf 

Pál Gábor: A közpolitikai diskurzuselemzés perspektívái. Hozzászólás egy vitához. http://www.poltudszemle.hu/szamok/2013_2szam/pal.pdf 

Bretter Zoltán: „Örült beszéd: de van benne rendszer”. Töredékes elemzések és megértő kritikák (Hozzászólás Szabó Márton Közpolitikai diskurzuselemzés című tanulmányához. http://www.poltudszemle.hu/szamok/2014_1szam/bretter.pdf 

Illés Gábor: Kommentár egy vitához. Hozzászólás Szabó Márton Közpolitikai diskurzuselemzés című tanulmányához. http://www.poltudszemle.hu/szamok/2014_2szam/illes.pdf 

Szabó Márton: Tudomány és közpolitika. Vitazáró. http://www.poltudszemle.hu/szamok/2014_2szam/szabo.pdf