A hét könyve

Chiara Bottici - Imaginal Politics. Images beyond Imagination and the Imaginary

Politikai világunk híján van a képzeletnek, de tele van képekkel. Mi ennek az oka, vagyis mi a magyarázat erre a paradoxonra? Hogyan változott meg a politika ennek hatására? Chiara Bottici Imaginal Politics. Images beyond Imagination and the Imaginary című könyve ezekkel a kérdésekkel birkózik, újragondolva közben a politika és a képzelet kapcsolatát.

Fotó: Amazon Books

Világunkban nincs helye a politikai képzeletnek, annak, hogy másképp képzeljük el közös világunkat. Ha valaki mégis megteszi, a „fantaszta” bélyeget ütik rá, kizárva elképzelését az életképes, reális és komolyan vehető politikai alternatívák köréből. Egy-két évszázaddal ezelőtt a politika egy olyan szűk elit tevékenységi köre volt, melynek tagjaival a hétköznapi embereknek általában nem volt vizuális kontaktusa. Ma viszont a politikusok folyton előttünk vannak: képeik uralják képernyőinket, táplálva, csábítva, olykor telítve is képzeletünket. Semmi kétség, a demokratizáció és a mediatizáció gyökeresen megváltoztatta a politika természetét, olyannyira, hogy a politika mára elválaszthatatlan lett milliók otthonába beköltöző képek áramlásától. Az áramló képek überelik a tartalmat: hírnek a kép számít, az, amelyik megragadja képzeletünket, sokszor anélkül, hogy az alapvető és releváns információkat közvetítené. A látványosság társadalmáról szóló Guy Debord-i jóslat valóra vált. A világ ma már nem csupán árucikkek egy hatalmas kollekciója, hanem látványosságoké; de a képek nem egyszerűen ipari méretekben előállított árutárgyak, hanem állandó jelenlétüket-áramlásukat biztosító folyamként ömlenek ránk.

Világunk tehát tele van képekkel, mégis híján van a politikai képzeletnek. Mi ennek az oka, vagyis mivel tudjuk magyarázni ezt a paradoxont? Hogyan változott meg a politika ennek hatására? Az Imaginal Politics célja, hogy választ adjon ezekre a kérdésekre; hipotézise pedig az, hogy összefüggés van a képek burjánzása és a politikai képzelet (képzelőerő) válsága között, értve politikai képzelet (képezlőerő) alatt az arra való képességünket, hogy valami újat kezdünk. Mindenekelőtt azonban búcsút kell intenünk annak, hogy a képzeleten azt a képességet értsük, mellyel valami nem létezőt, nem valóságost, valami elképzeltet, beképzeltet, kitaláltat, kiagyaltat jelenítünk meg. E fölfogás gyökerei, mely azt implikálja, hogy a képzelet csak esztétika területén bír vagy kellene bírnia relevanciával, a 18. századba nyúlnak vissza, amikor is a triumfáló modern tudomány szemszögéből a képzelet potenciális veszélyt jelentett a szigorú és módszeres észhasználatra, ezért célszerű volt ki-, az esztétika új terültére száműzni. De ma is és a nem tudomány embereiként is hajlamosak vagyunk a képzeletet azonosítani a fantáziával, nem utolsó sorban azért, mert a köznyelv is erre sarkall minket, például amikor a képzelet gyümölcsének nevezünk valamit.

Ez a képzeletfelfogás azonban Bottici szerint alapvetően félrevezető. Mert a realitás fogalma nem egy a priori, ami mindenki (minden tapasztaló és megismerő ember) számára szükségképp ugyanaz, és ami alapján egyszer s mindenkorra eldönthetnénk, mi a reális és nemreális, mi a képzelet és mi nem az. Vagyis a realitás nem eleve adottság. A görögöknek és a rómaiaknak például nem is volt szavuk arra, amit mi realitásnak nevezünk. A „realitás” a késő skolasztika találmánya: a dolgok esszenciáját jelöli, a tökéletesség szinonimája (ahogyan később Spinoza Etikájában is: „Realitáson és tökéletességen ugyanazt értem.”), és a reális se nem a puszta fikció (fictum), se nem a pusztán mentális (ens rationis) ellentéte, mint majd lesz az újkori filozófiában, hogy aztán a nemreális szinonimája legyen.

Van viszont a nyugati filozófia történetében a képzeletnek egy olyan, Arisztotelészig visszanyúló, ám mellőzött fölfogása, amely szerint a képzelet több mint fantázia vagy fikció: az a képesség, hogy képeket állítsunk elő, függetlenül attól, hogy azok a dolgok, amiket a képek reprezentálnak, ténylegesen, valóban léteznek-e vagy sem. Eszerint a képzelet reprezentálhat olyasmit is, ami nem létezik, és olyasmit is, ami létezik: a képzelet létező vagy nemlétező dolgok képeit állítja elő. Kérdés, hogy az így fölfogott képzeletet egyéniként vagy társadalmiként írjuk-e le. Bottici szerint mindkettő problematikus. Ha ugyanis a képzelet egyéni képesség (imagináció), szabad és határtalan, akkor nehezen tudunk számot adni a társadalmi kontextus képzeletre gyakorolt hatásáról; ha társadalmi (imaginárius), akkor nehezen tudjuk összeegyeztetni az egyéni, szabad és határtalan képzelettel.

Bottici alternatívaként az imaginális koncepcióját ajánlja. Maga a fogalom azt hivatott jelölni, ami képekből áll, képekből jön létre, függetlenül attól, hogy amit a kép(ek) reprezentál(nak), az reális vagy nemreális, és függetlenül attól is, hogy a képek egyéni és/vagy társadalmi termékek. Ennek megfelelően az imaginális koncepciója túllép a valóságos, tényleges és képzeletbeli, elképzelt, beképzelt, kitalált, kiagyalt, egyszóval a reális és fiktív megkülönböztetésén, és nem foglal magában állítást a képek eredetéről vagy születési helyéről. Kiindulópontja egy kettős kopernikuszi fordulat: nem az egyénből indul ki, hogy aztán eljusson a társadalmihoz, és nem társadalmiból indul ki, hogy aztán eljusson az egyénihez, hanem túllép a szubjektumfilozófián és túllép a társadalomontológián. Nem állítja sem azt, hogy az imaginális szubjekumtól független (adott társadalmi kontextus produktuma), sem azt, hogy a világtól (adott társadalmi kontextustól) független szubjektum produktuma, csupán azt, hogy ami imaginális, az egyszerűen képi. Hogy miért jobb kiindulópont ez azon túl, hogy vele a másik kettőből fakadó problémák kikerülhetők, arra Bottici válasza így hangzik: azért, mert valójában képek nélkül nem lenne sem világ a szubjektumok számára, sem szubjektumok a világ számára; vagyis mert az ember valójában nem csupán logosszal bíró élőlény, hanem imaginális élőlény is, mégpedig azt megelőzően, hogy „eszes-nyelves” lenne. Bottici célja, hogy a politika és a képalkotó/képtermelő kapacitás közötti viszonyt, valamint e viszony jelenkori átalakulását elemezze az imaginális koncepciójának keretében. Az Imaginal Politics első része az imaginációt mint egyéni képességet és az imagináriust mint társadalmi kontextust tárgyaló elméletek állítja középpontba, hogy aztán vázolja az előbbi kettő alternatívájaként az imaginális koncepcióját.

A második rész az imaginális politikában játszott szerepét vizsgálja. Politika, általános értelemben, mindaz, ami a közre vonatkozik, közhöz tartozik, sajátos értelemben pedig a közéletnek az a része, amelyiket a legitim fizikai kényszer alkalmazásának lehetősége jellemez. Bottici amellett érvel, hogy az első, általános értelemben vett politika az imaginálistól függ, mert egyesítő képek révén létezhez olyasmi, mint a köz; és hogy a második, sajátos értelemben vett politika ugyancsak az imaginálistól függ, mert a (legális-racionális, a tradicionális és a karizmatikus típusú) legitimitás egyaránt az imaginálisra támaszkodik. Ezek után Bottici az imaginális és a politika kapcsolatának átalakulását elemzi. Amellett érvel, hogy ez az átalakulás egyszerre mennyiségi és minőségi, mind az imaginális természetét, mind pedig a politikai természetét illetően. A mennyiségi változás „a politika spektakularizálódása”, a minőségi változás „a politika virtualizálódása”.

A harmadik részben Bottici amellett érvel, hogy az imaginális elméletét használva rávilágíthatunk a kortárs politika sajátos természetére és legitimitásigényére. Újrahasznosítva a weberi tipológiát, megmutatja, hogy mind a legális-racionális, tradicionális és karizmatikus típusú legitimitásra hatással van a politika és imaginális kapcsolatának átalakulása, a politika spektakularizálódása és virtualizálódása. Bottici végül arra jut, hogy a politika mindig is imaginális, mert nem tudjuk a politikát a köz és a legitimitás nélkül elgondolni. Ez különösen fontos ma, amikor a képek már nemcsak médiumai a politikacsinálásnak, hanem azzal fenyegetnek, hogy helyettünk csinálják a politikát. Az Imaginal Politics legfőbb üzenete talán mégis inkább ez: a politika ma nem annyira narratív, mint inkább imaginális, már nem történetekkel, hanem képekkel folyik a harc, a politika nem történetekkel, hanem képekkel bombázza a közönséget.

Fotó: Pixabay

Ajánlott irodalom:

Debord, Guy: A spektákulum társadalma & Kommentárok A spektákulum társadalmához. (Hamarosan kölcsönözhető lesz.)

Carnevali, Barbara: Social Appearances. A Philosophy of Display and Prestige. (Könyvtárunkból kölcsönözhető / Online könyvtárunkból letölthető.)