Tarján Vilmos



(Budapest, 1881. március 25. - Budapest, 1947. november 1.)

A színész, konferanszié, színházigazgató, író, újságíró Klein Vilmos néven, a Terézváros szívében, a Hajós utca 11. szám alatt álló épület egyik udvari lakásában született. 

Klein Ignác és Gottlieb Eszter voltak a szülei. Kereskedelmi iskolát végzett, majd 1903-ban a Magyarság, később a Friss Újság és a Magyar Hírlap munkatársa lett. Miután 1907-ben megnyílt az első igazi pesti kabaré, társulatot szervezett, amellyel bejárta a délvidék nagyobb városait. 1908-ban a Bálint Dezső igazgatása alatt álló Bonbonnière Cabaret tagja lett, s az 1909. novemberében már ő konferálta a műsort. 1910-től Az Est Lapok munkatársaként bűnügyi riportokat írt, melyeket külföldi lapok is átvettek.

Az I. világháború alatt harctéri tudósításokat és hadiszállításokról nagy feltűnést keltő leleplező cikkeket írt. Villámgyors volt: mikor a trónörököst meggyilkolták, megszakítva adriai nyaralását elsőként ért Szarajevóba, ahol hajnalig lefoglalta a telefonvonalat, hogy a konkurens lapok munkatársai ne tudósíthassanak. Az egész világ (áldóan vagy sem) az ő nevét ismételgette, amikor a történelmi esemény szóba került.
A bűnügyi tudósító, riporter kalandokban bővelkedő életútja jól dokumentált. Több szó-, illetve fogalomalkotást is hozzá kötnek, átvett az addigi argó kifejezésekből is, melyek közül a köznapi nyelvbe több is átszivárgott, mint például a "sáros" szó, ami szintén az ő írásában tűnt fel először.

A háborút követően a New York kávéház társtulajdonosa lett, de a színészettel továbbra is fenntartotta kapcsolatait. 1923-ban a Gellért Szállóban nagyszabású színészbált szervezett. 1924-ben a Royal Orfeum igazgatójaként visszaállította annak világvárosi színvonalát, majd rövid időre a Fővárosi Operettszínház igazgatója lett. Az Országos Színészegyesület 1929 márciusában tiszteletbeli tagjává választotta. Évekig igazgatója volt az Otthon Írók és Hírlapírók Körének is. 

Tarján a II. világháború alatt sem tagadta meg önmagát: "a legszörnyűbb körülmények között, a deszkákkal lezárt gettóban is feljegyzéseket készített, s a vész elmúltával naplószerű könyvvé formálta őket. Ez sem stiláris remek, de mégis torokszorító, megrendítő olvasmány. Épp a hétköznapisága, lazasága okán. Tarján kis epizódokat skiccelt fel laza kézzel, szinte csevegő hangnemben - csak épp ezek a jelenetek a magyar zsidóság legszörnyűbb korszakának a jelenetei. Óriási feszültség van a leírtak és a leírtak tónusa közt. Arról kapunk képeket, hogy a borzalom hogy itatta át a hétköznapokat, amelyek ettől még hétköznapok maradtak, amelyekben az emberek, zsidók és nem zsidók így vagy úgy élni, megélni és túlélni próbáltak. Verset mondanak, imádkoznak, megvesztegetik a nyilasokat, kikeresztelkednek, hőssé válnak vagy elaljasodnak. És próbálják megőrizni a humorukat, azt a bizonyos pesti humort.” 

Forrás: Száraz Miklós György: Terézvárosi anziksz, wikipedia.org, magyarnarancs.hu