Gróf Széchenyi Zsigmond

(Nagyvárad, 1898. január 23. - Budapest, 1967. április 24.)

Az író, vadász, utazó a Jókai utca 36. szám alatti házban élt és alkotott 1959-1964 között.

A magyar vadászati kultúra kimagasló alakja, aki Afrika, India, Alaszka és Európa vadásza is volt. Kiemelkedő vadásztrófeája egy világrekorder mendeszantilop. Vadászkönyvtára Magyarország legjelentősebb vadászati szakkönyv gyűjteménye, mely jelenleg a Magyar Természettudományi Múzeumban tekinthető meg.

Sárvár-felsővidéki gróf Széchenyi Zsigmond ükapja Széchényi Ferenc, a Nemzeti Múzeum alapítója, dédapja Széchenyi Lajos, a „legnagyobb magyar” Széchenyi István fivére, apja Széchenyi Viktor földbirtokos, Fejér vármegyei főispán volt. Gyermekkorát a Fejér vármegyei Sárpentelén, illetve az ausztriai és csehországi rokonok birtokain töltötte.

Érettségije után, 1915-ben besorozták katonának, s 1918-ig az első világháború hadszínterein szolgált. Leszerelése után beiratkozott a budapesti tudományegyetem jogi fakultására, de egy év múlva abbahagyta tanulmányait, mert a természet, az állatvilág tanulmányozása vonzotta. 1920-tól három éven át Münchenben, Stuttgartban, Oxfordban és Cambridge-ben hallgatott zoológiát, erdészeti és mezőgazdasági előadásokat, tanulmányai befejeztével apja kőröshegyi gazdaságát igazgatta.

A kiváló lovas és teniszjátékos, akit apja tudatosan nevelt vadásszá, húszas éveinek elejére a vadászat megszállottja lett. Gyerekkori nagy álma teljesült, amikor 1927 tavaszán Almásy Lászlóval együtt Szudánba mehetett. Ezt az expedíciót kenyai, egyiptomi, tanganyikai, ugandai, líbiai szafarik követték, járt Alaszkában (1935) és Indiában (1937) is.
1936-ban megnősült, angol feleségétől egy fia született.

Utazásairól rengeteg élménnyel és gazdag zsákmánnyal tért haza, színes, izgalmas útleírásait, lenyűgöző vadásztörténeteit saját maga készítette fotókkal illusztrálta. Első kötete, a Csui 1930-ban jelent meg, ezt követte az Elefántország (1934), a Hengergő homok (1935), a Szarvasok nyomában és az Alaszkában vadásztam (1937), az indiai útját leíró Nahar (1940-1941) és a Két kecske (1942). Utóbbiban két korábbi vadásznaplóját szerkesztette egybe. Könyvei kilenc nyelven, mintegy másfél millió példányban jelentek meg.

Expedíciói során Afrikában legalább nyolcvanféle vad trófeáját sikerült begyűjtenie. Több mint ezerdarabos trófeagyűjteménye 1944-ben, Budapest ostroma alatt – amelyet szülei Úri utcai házának pincéjében vészelt át – teljesen megsemmisült, amikor Istenhegyi úti házát bombatalálat érte.



1947-től az Országos Erdészeti Központ vadászati felügyelőjeként, 1950-től a Mezőgazdasági Múzeum szakmuzeológusaként dolgozott. Egy év múlva elveszítette állását, „osztályidegenként” kitelepítették egy hortobágyi tanyára, Polgár közelébe. 1952-ben az ÁVH Andrássy úti székházában, majd a sopronkőhidai börtönben tartották fogva, majd Balatongyörökön jelöltek ki számára kényszerlakhelyet. A helyi tanítónő házában kapott egy szobát, onnan járt át a keszthelyi Helikon Könyvtárba, ahol segédmunkaerőnek alkalmazták. Ez idő alatt készítette el a vadászati irodalom szakbibliográfiáját, és ekkor ismerkedett meg második feleségével. A legenda szerint a következő választ adta arra a kérdésre, hogy miért nem távozott külföldre, amikor még megtehette volna: „A Zsiga ment volna, de a Széchenyi nem mehetett.”



Az ötvenes évek végén sorsa jobbra fordult, ismét írni kezdett. Megjelent az Afrikai tábortüzek (1959) című kötete, majd önéletrajzi írásai, az Ahogy elkezdődött (1961) és az Ünnepnapok (1963), újra kiadták a Csuit és korábbi könyveit. 1959-ben a fővárosba költözhetett, 1960-ban pedig hivatalos állami expedícióval Kelet-Afrikába utazhatott. Feladata az volt, hogy trófeákat gyűjtsön a Nemzeti Múzeum számára, melynek híres Afrika-kiállítása – Kittenberger Kálmán által gyűjtött anyaggal együtt – az 1956-os forradalom utcai harcai nyomán kialakult múzeumi tűzvészben elpusztult.
„Bwana kelele”, azaz „Csendlegyen úr” – ahogy az afrikai bennszülöttek nevezték – 1964-ben kilencedszer és egyben utoljára felesége társaságában járt a szeretett földrészen, élményeiről Denaturált Afrika című útikönyvében számolt be. Ennek megjelenését már nem érte meg, a kézirat leadása után nem sokkal, 1967. április 24-én meghalt. Halálát az utolsó afrikai útján szerzett amőbás betegség okozta, hamvai a Farkasréti temetőben nyugszanak.

Forrás: wikipedia.org, cultura.hu, vadaszlap.hu
Fotók: vadonvilag.hu