Lukács Pál

A Kossutd-díjas brácsaművész, hegedű- és énektanár a Jókai utca 1. szám alatti házban élt.
Működésével „emancipálta” a brácsát Magyarországon, a Zeneakadémián a hegedű szak melléktárgyából választható főszakká tette; kora hazai zeneszerzőit hangszerére írott darabok sorára ihlette. 

„Mindenekelőtt, ő nem úgy játszik hangszerén, mint a hegedűsök. Hangszere lágy tónusú. S ő még lágyabb. Hangszere sohasem olyan éles hangú, mint a hegedű tud lenni, de ő nem is akar semmi effélét, vagyis ő sosem követeli a brácsától, hogy úgy szóljon, mint a hegedű. Tökéletesen odaadta magát hangszerének s azoknak a lehetőségeknek, amelyek belőle származhatnak. Egész lelkével csügg azon a halk melegségen, azokon a leheletnyi finom árnyalatokon, amelyek hangszeréből elővarázsolhatók” – írta Füst Milán a hazai brácsaoktatás megteremtőjéről, Lukács Pálról. 

Meglehetősen hamar fény derült rendkívüli muzikalitására, hiszen még a betűket sem ismerte, mikor már bátyja hegedűjét próbálgatta. Tanulmányait 1934 és 1943 között hegedű- és énekszakon végezte a Zeneakadémián, melynek néhány évvel később tanára lett. Kezdetben éneket tanított, majd a brácsa főtanszak vezetője lett.

A brácsa – másnéven mélyhegedű – iránti elköteleződésének kezdetéről így vallott egy vele készült interjúban: „Úgy kezdődött, hogy előbb Koncz Jánosnál, majd Waldbauer Imrénél tanultam hegedülni az Akadémián. Akkoriban minden hegedűsnek egy évig kötelező volt brácsáznia. Én már akkor megszerettem ezt a hangszert, s amikor 1935-ben Lionel Tertistől a század első felének legnagyobb brácsaművészétől Bach Chaconne-ját hallottam a Vigadó kistermében, annyira magával ragadott hangjának bensőséges volta, hogy életcélul tűztem ki magamnak a méltatlanul mellőzött brácsa népszerűsítését.” Olyannyira sikeres lett ez a törekvése, hogy végül számos magyar és külföldi szerzőt inspirált arra, hogy új brácsaműveket komponáljanak számára.

Már 1936-tól tagja volt az Operaház zenekarának, aminek 1947-1976-ig szólóművésze lett.
Erdélyi Miklós karmester így emlékezett meg Lukács Pálról: „Nem volt könnyű őt kísérni. Romantikus alkatú művész volt, a romantika túlzásaitól nem volt mentes a játéka, de a természeti jelenségekhez hasonlóan, ezek a túlzások is szervesen az egyéniségéből fakadtak. … tisztában volt az élet és halál tragikus paradoxonjával, nem voltak illúziói a létről, tudta, hogy hiúság, és hiúságok hiúsága minden ambíció, hogy végül is minden szétszóródik a közömbös végtelenségben, de amikor tanított, tele volt derűvel, az élet szeretetét, a szépségben való hitet, az optimizmust árasztotta magából.”

Kamarazenekarban és szólóban is sokat koncertezett itthon és külföldön egyaránt, illetve számos nemzetközi zenei verseny zsűrijébe is meghívták. Munkásságát Érdemes és Kiváló Művész díjjal, 1965-ben Kossuth-díjjal jutalmazták. 
A házon ma emléktábla áll.


Egykori lakhelye eredetileg egy 7000 négyzetméteres telken áll, ahol egykor kórház volt. A Pesti Izraelita Hitközség 1840-ben vette meg az ingatlant, majd két évvel később Hild József tervei alapján épült fel az egyemeletes gyógyintézmény. A jól felszerelt földszinti és emeleti kórtermek mellett az orvosok és a személyzet számára is itt alakítottak ki lakásokat. A körúti építkezések során a főváros kisajátította a telek egy részét, így a kórházat új helyre költöztették. Az épületet 1890-ben dr. Dick Vilmos vette meg és miután lebontatta az ingatlant, 1895-re egy négyemeletes, belső udvaros bérházat építtetett fel Gutwillig József tervei alapján. A ház első két emeletén 1944-től a svéd követség működött Raoul Wallenberg vezetésével.

Forrás: https://lechnerkozpont.hu/oldal/hires-emberek-budapestje
wikipedia.org