Kodály Zoltán 


(Kecskemét, 1882. december 16. - Budapest, 1967. március 6.) 

A zeneszerző az Andrássy út 87-89. szám alatti épületben élt 1924-től haláláig. 

A XX. századi magyar zenekultúra egyik legkiemelkedőbb személyisége volt: zeneszerző, népzenekutató, zenepedagógus és nyelvész.
A nemzetközileg is ismert és elismert zenei nevelési koncepciója az alapja ma Magyarországon a zenetanításnak, és fontos alkotó eleme a profi zenészek képzésének is.
Kodály Zoltán jelentős szerepet játszott a magyar közéletben is, számos tisztséget töltött be és több szervezet, bizottság tagja vagy vezetője volt. Befolyásos közéleti szereplők (zenészek, művészek, tudósok és politikusok) tartoztak az ismeretségi köréhez. 

Édesapját, Kodály Frigyest a vasútnál teljesített szolgálatai révén 1883-ban Szobra helyezték, majd onnan Galántára, ahova a család is természetesen továbbköltözött, s ahol a kis Zoltán megkezdte elemi iskolai tanulmányait. 1892-ben az édesapát a nagyszombati állomás főnökévé nevezték ki, ami a család újabb költözködését vonta maga után. Kodály középiskolai tanulmányait már Nagyszombaton végezte, az érseki főgimnázium tanulójaként. 

Hangszeres tanulmányokat is folytatott, az indíttatás adott volt: édesanyja, Jaloveczky Paulina és édesapja, Kodály Frigyes is zeneszerető emberek voltak, akik maguk is szívesen zenéltek. Édesanyja zongorán játszott és énekelt, édesapja hegedült. 

Kodály Zoltán zongora tanulmányai mellett hegedülni, majd gordonkázni kezdett. Szinte önerőből tette mindezt. Az iskola zenei életének is aktív részese lett. Nemcsak a székesegyház kórusában énekelt, hanem a gimnázium zenekarában és kamarazenekarokban is játszott. Első szerzeményeit az 1890-es évek végén komponálta. 1897-ben alkotott d-moll nyitányát a következő év elején az iskola zenekara mutatta be. 

Jeles érettségi vizsgát tett 1900-ban. Azt követően a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német szakán, s azzal párhuzamosan a Zeneakadémián folytatta tanulmányait. Magyar-német tanári oklevelét 1905-ben vette át, egy évvel később pedig bölcsészdoktori címet szerzett. A magyar népdal strófaszerkezete című disszertációja is érzékelteti, hogy egyre elmélyültebben foglalkoztatta a népzene. Már Galántán megmutatkozott ilyen irányú érdeklődése. 1905 tavaszán Szeged környékén, nyarán Mátyusföldön, a következő évben pedig a Felvidéken gyűjtött népdalokat. A munka során találkozott Bartók Bélával, akivel a későbbiek során közös népzenei publikációik is megjelentek. Kodály Zoltán berlini és párizsi tanulmányútjait követően visszatért a Felvidékre, ahol ismét népzenét gyűjtött.  

Egyik legjelentősebb munkáját a Psalmus Hungaricus-t (a Magyar zsoltárt) 1923. november 19-én mutatták be először a Pesti Vigadóban Pest, Buda és Óbuda 1873-as egyesítésének 50. évfordulója alkalmából megszervezett hangversenyen. A siker rendkívüli volt. A darabot külföldön Zürichben hallhatta a közönség 1926-ban, ahonnan elindult világhódító útjára. 

Kodály a zeneszerzés mellett nagyon komolyan vette a tanítást is, és felismerte, hogy a magyar közoktatásban mennyire csekély szerepet játszik a zeneoktatás. Évekig azon dolgozott, hogy milyen módon emelje be a zenét az általános és középiskolai tananyagba. Legfontosabb alapelve, hogy a zenére való nevelést a korai életszakaszban kell elkezdeni, tehát még az iskoláskor előtt, mert azoknak az éveknek is fontos szerepük van a zenei ízlés és gondolkodás fejlődésében. Kodály úgy gondolta, hogy nem kell hangszer a zene elmélyítéséhez.  

A zenei ismeretek elsajátítására pedig a népdalt tartotta a legmegfelelőbbnek, mert énekelhető, egyszólamú, illetve nemzeti és esztétikai értéket is hordoz. A zene tanításának fontos szerepe a relatív szolmizáció, illetve az, hogy a zene tanítása ne gyötrelmet, hanem élményt jelentsen a gyerekeknek. A gondosan felépített, átgondolt módszert ma Kodály-módszernek hívjuk, és a világ számos pontján ismerik és alkalmazzák, az UNESCO a szellemi kulturális örökség részévé nyilvánította. 


Elismerésekben élete végén sem szűkölködött. 1946-ban a Magyar Tudományos Akadémia elnökének választották, és rábízták az intézmény háború utáni helyreállításának vezetését. A tisztséget 1949 októberéig töltötte be. 1948-ban, 1952-ben és 1957-ben pedig Kossuth-díjjal ismerték el munkáját.  

A magyar zenei élet egyik legjelentősebb alakja 1967. március 6-án hunyt el. 

Forrás: kodaly.hu, filharmonia.com, pestbuda.hu, FSZEK Budapest Gyűjtemény, wikipedia.org