A barátnők nevében
A családtagok által emlegetett cseresznyeérés nemcsak a testvérek számára volt évről évre várt esemény. Zsófi mindig gondoskodott arról, hogy minden barátja részesüljön fája terméséből. Akit tudott, meghívott ilyenkor egy szalonnasütésre, aki pedig nem tudott elmenni, annak a többiekkel küldött a ropogós cseresznyéből. szalonnasütés pedig azért volt különleges alkalom, mert ilyenkor egymást korábban nem ismerő emberek vették körül a tüzet, és nagyon jó hangulatú népdaléneklés alakult ki a csillagos ég alatt.
Amiért pedig mindig hálás leszek a sorsnak, az az, hogy egyszer egy ilyen énekelgetés többünkben azt a vágyat szülte, hogy jöjjünk össze csupán az éneklés kedvéért. És valahogy összeállt egy 6 fős társaság, Zsófin kívül még két pszichológus és három óvónő, akik aztán rendszeresen együtt énekelgettünk. Főként motettákat, de elővettük a Kicsinyek kórusát és a gyermekkórusokat is, mikor mihez volt hangulatunk. Az összejövetelek majdnem mindig Zsófinál voltak, aki mindig készített valami finomságot is, leggyakrabban mindnyájunk kedvencét, a túrófánkot. Kimondatlanul ő volt a karnagyunk; a maga eszköztelen, szelíd, de határozott módján remekül segítette a dallamtanulást, a tiszta összhangzat kialakulását, a szívből jövő, felszabadító, örömteli éneklést.
De nem mindig hatan voltunk együtt, Zsófi külön-külön is tartott kapcsolatot mindnyájunkkal. Volt például, hogy ketten mentünk a Gödöllői dombság felderítésére, és arról is tudtam, hogy hol egyikünk, hol másikunk kereste őt fel "lelki" beszélgetésre. Ilyenkor ő is mesélt magáról, a családjáról, - gy kirándulás alkalmával a szüleihez is elvitt - a munkájáról. Mi teljesen képben voltunk, mi mindent csinál a munkahelyén és azon kívül. Szegény családoknak ruhát gyűjtött, élelmiszert adott, fogyatékos gyereket nyaraltatott és tanítgatott az otthonában, korrepetált rászorulókat, és még hosszan sorolhatnám.
Érdeklődve figyeltük, már érett fejjel hogyan készül a doktorijára, vagy hogyan fogott bele az autóvezetésbe, amikor sikerült összespórolnia egy használt trabantra valót. Műszaki érzéke nem lévén végtelen türelemmel és szorgalommal gyakorolt, míg megkapta a jogosítványt, és még azután is sokáig tanuló vezetőnek tartva magát barátoktól vett újabb és újabb órákat. Mindezek ellenére, vagy tán éppen ezért, első perctől bátran beültünk hozzá utasnak, ismerve rendkívüli körültekintését, óvatosságát.
Egyszer valahogyan hozzá került egy kutya, akit befogadott és Barátnak nevezett el. Ott élt a kertjében, szerető gondoskodásban. Abban a felfogásban nevelte, hogy egy kutyának az az öröm, ha engedelmeskedhet a gazdájának, tehát nyugodtan meg lehet követelni tőle dolgokat. Állatszeretete tehát nem a feltétlen ajnározásban, hanem a tudatos együttélésben nyilvánult meg.
Kis fizetéséből olyan takarékosan élt, hogy amikor megörökölte az eltartási szerződésből rámaradt pici mátyásföldi házat, apránként hozzáfogott a felújításhoz, komfortosításhoz, miközben magához vette özvegyen maradt édesapját. 50. születésnapja előtt sikerült édesapját jobb körülmények közé helyeznie, és befejeződött a ház rendbetétele is. Ekkor úgy kívánta megünnepelni ezt a kettős alkalmat - házavató és félszázados élet -, hogy minden körből egyszerre hívott vendégeket. Meglepődve láttuk, hogy rajtunk, a "dalárdán" kívül ott vannak a családtagok, a szomszédok és más, számunkra ismeretlen személyek is. De senki nem feszengett, jó hangulatban telt az este.
Aztán decemberben jött a hír, hogy egyik nap nem ment be dolgozni, s látogatására érkező kollégája élettelenül találta a lakása padlóján. Különös érzés volt utólag visszagondolni, hogy hívott össze mindenkit, szinte búcsúzásra. Életének fordulópontján, mikorra minden rendeződött körülötte és kezdődött volna a könnyebb élet, hirtelen elment.
De itt maradt utána a szeretet. Nem könnyes szemmel, hanem jó érzéssel gondolunk rá. Hálás szívvel, hogy ismerhettük.
Láng Judit
Emlékező beszélgetés Hodász Zsófiról
Hodász Jószef
Hát én vagyok a legöregebb a testvérek között a Zsófi a negyedik, én 40-ben születtem, ő 44-ben. Ő abszolút háborús gyerek volt. Az első emlékem az volt róla, hogy súlyos beteg volt, ez a torokgyíkja volt, ami majdnem el is vitte a háború utáni időben. Gyerekkorunkról igazán rá nem emlékszem külön-külön, mindig az egész csapatban játszottunk közösen. Utána meg elkerült Esztergomba a gimnáziumba, és ő bentlakó volt, én meg bejáró voltam, tehát ott viszonylag keveset találkoztunk. Aztán 62-ben érettségizett, akkor került fel a főiskolára, és ugye én ott ismertem meg a feleségemet, rajta keresztül. Akkor együtt tanultak a Kamillával, és aztán időnként összefutottam vele. Akkor is nagyon agilis volt és sok mindent csinált szerintem. Szeretett hangversenyre járni. Ami nekem erős benyomásom volt a Zsófiról, az már egy kicsit későbbi. Nagyon családot összetartó indítás volt benne. Ahol lakott Mátyásföldön ott a testvéreket, unokatestvéreket, kicsiket, nagyokat, tágabb családot, időnként, évente egyszer összehívta. Ő indította el, hogy végül is kialakultak ezek a családi összejövetelek. Volt benne egy ilyen csapatot összefogó, istápoló és figyelő szándék. És persze nagy attrakció volt mindig a cseresznyeszedés és a szalonnasütés. Sikerült egyszer úgy összejönni, hogy Pisti öcsém is ott volt, és zenéltetek is, hegedülés is volt. Tényleg, ő nagyon közösségi lény volt mindig is, és gondolom, hogy ez vezetett oda, hogy a munkájában is ebbe az irányba mozdult el.
Hodász Anna
Én 41-ben születtem. Zsófiról ezzel a szociális érzékenységével kapcsolatban az jut eszembe, hogy 54-ben, azt hiszem Dunaszentmiklóson vagy Dunaharasztiban akkor volt egy súlyos földrengés, és mindenáron arra akarta rászedni a szüleinket, hogy hozzunk haza onnan egy gyereket, segítsünk neki. Már akkor érződött, hogy benne ilyenek vannak. A másik pedig, hogy ő gyógypedagógiára ment, az félig-meddig az én bűnöm, mert én akkor képzőbe jártam, mikor ő gimnazista volt, és együtt voltunk kollégisták Esztergomban. É ő dilemmázott, kitűnő tanuló volt a gimnáziumban mindig, és gondolkodott, hogy hova menjen tovább, milyen területre. Mi voltunk a képzővel egyszer iskolalátogatáson a vakoknál, süketnél és akkor erről meséltem neki, és akkor kezdett érdeklődni ezek után a dolgok után, és akkor döntött úgy, hogy oda megy, erre a területre. Minden érdekelte különben, a nyelvek a zene, elég jól zongorázott, nagyon jó nyelvérzéke volt, tanult franciául, eszperantóul, oroszul, még tán lengyellel is megpróbálkozott. A német elég jól ment neki, sok nyelvet így megpróbált. Kapcsolatot tartott német kislánnyal, meg francia levelezőpartnere is volt. Nagyon sok barátot hozott a családba. Nálunk nem nagyon volt divat, hogy oda hívtunk, mert hát eléggé szegényesen éltünk, de ő minden nyáron oda hívott valakit. Mi nem nagyon hívtunk, de nála sorba jöttek Tatáról, meg nyaraláskor megismert valakit és hívta és mindig kisgyerekekkel. Amikor elvégezte a főiskolát, akkor kikerült Nyergesre, ott lakott egy-két évig, de nem nagyon tudott meglenni Pest nélkül, mert a főiskolán hozzászokott ahhoz, hogy kulturális események, hangversenyek, színház, és ez hiányzott neki. És hát a legtöbb barátja, ismerőse fönt volt Pesten, úgyhogy mindenképpen szeretett volna ide feljönni, és akkor került fel az Ötvös utcai nevelőotthonba. Na, onnan is hozott mindig gyerekeket haza. Mindig volt egy-pár gyerek, volt, aki hetekig, egy-két hétig is ott volt nálunk, Csolnokon, akkor oda hozta őket. És érdekes, hogy őtőle édesanyáék olyan természetesnek vették. Elég hamar jelentkezni akart a pszichológiára de nem vették föl. Akkor azt mondta, hogy ő akkor is tanulni fog, és jelentkezett Szegedre az énekre és így végezte el az éneket. De mielőtt még az énekszakos diplomáját megkapta volna, már jelentkezett a pszichológiára újra, és egy ideig párhuzamosan is ment a dolog, és utána végezte el a pszichológiát. Utána kezdődött ez a családsegítős időszak, ha jól emlékszem. Volt olyan pártfogoltja, aki szült, és a szülés után nem volt hova mennie és odament hozzá. A László Marikáékhoz Érdre sokat járt ki, azoknak nagyon sokat segített és a kömlődi Lojzi bácsival, Hegyháti Alajossal volt nagyon jó kapcsolatban. Lojzi bácsi minden levelében ilyen nagy lapokra írt, és egy oldalt telerajzolt, és mindenféle versikéket írt.
Hodász István
43-ban születtem. A legelső ilyen szociális emlékem a Zsófiról, hogy Getén voltunk fönt a hegyen Csolnok, felett és találkoztunk két gyerekkel. Estefelé volt már késő délután, biciklivel jöttek, az országot járták. Kérdezem tőlük, hol fognak aludni. Hát lefekszenek bárhol. Erre Zsófi mondja, hogy jöjjenek hozzánk aludni. Jöttünk haza, megrökönyödtek a szülők. Teljesen ismeretleneket hogy mertünk idehozni. Nagy szégyenszemre el kellett küldeni a gyerekeket. A Zsófi majd belebetegedett. Kislánykoráról nem emlékszem, hogy nagyon jószívű volt, vagy különösen segítőkész lett volna. Ügyetlen volt, főzött vagy sütött, leégett.
Viszont akkor is nagyon kedves volt, nagy lelke volt és nagy szíve. Én elég hamar elkerültem Győrbe. Én mindig Nyugat felé mentem Győrbe, aztán Szombathelyre és Kőszegre, és utána már ritkábban találkoztunk.
Mi mindig nagyon jókat beszélgettünk a családról, de az tűnt fel nekem, hogy az ő saját munkájáról nem nagyon beszélt. Viszont ő sokat segített a saját munkáján kívül, mindenkinek, akinek lehetett. Nekem is állandóan segített. Gyertek ide, Balatonmáriafürdőn volt az első nyaralásunk. Ő szerezte olyanoktól, akiknek segített, és aztán ők viszonozták. Szóval nagyon jó volt vele. A pszichológusokat én mindig olyan bonyolult lelkeknek fogtam fel, akik belebonyolódnak mindenfajta kis jelnek az értelmezésébe, és nekem az mindig bonyolult volt, mint nem pszichológusnak. És akkor mindig azt kérdeztem, hogy tényleg amit ő gyerekkorában átélt, az 80 éves korában is ilyen nagy hatással van? Az nem számít, hogy már ezer év van előtte. A papának a gyerekkora számít. Hát nagyon jókat beszélgettünk. Én mindenképpen édesapánknak saját felelősségét állítottam, hogy ő is felelős bizonyos dolgokért. Ő meg mindig a mások hatásának az eredményét látta az édesapa cselekvéseiben vagy megnyilvánulásaiban. Különben az ő munkájáról nagyon keveset tudok, mert nem beszélt semmit. Azt tudtam, hogy énekelt kórusban.
Hodász Ferenc
1946, és én vagyok a Feri. Én azt hiszem, hogy talán a többi testvérem közül nekem volt a leghosszabb kapcsolatom Zsófival. Ez azért is lehetett, mert egyrészt ő volt korban hozzám a legközelebb. A többiek már nagyok voltak. Másrészt a többiek már elmentek lassacskán otthonról. Énnekem folyamatos emlékem van Zsófiról. Gyerekkorban is inkább vele játszottam többet, illetve hát ott volt Csolnokon, ha játszottunk, akkor együtt voltunk, az otthoni játszások a pilinckézések, a faluszéli játékokban ugye együtt voltunk, de azért Zsófihoz álltam a legközelebb. Folytatva azzal, hogy aztán én is Esztergomba kerültem, meg Zsófi is ott volt. Én arra emlékszem ott is meg később is, hogy pátyolgatott, nagyon pátyolgatott. A következő lépés meg az volt, amikor ide kerültem Budapestre már ő is itt volt. Én sokáig nem nősültem meg, rengeteget kirándultunk együtt. Nagyon sokat együtt voltunk Felvidéken voltunk, Erdélyben voltunk, Magyarországon sok helyen voltunk. Én akkor le is tettem ezt a túravezetői jogosítványt, és nagyon szerveztük a kirándulásokat, főleg Zsófival együtt. Akkor még úgy ment, hogy vonat, busz menetrendek, nagy táska, ki honnan, nem úgy, mint most, hogy beülünk a kocsiba és körbe megyünk. Folytatva azzal, hogy Etával minket szintén ő hozott össze. Minket is pátyolgatott, az én szüleim akkor már idősebbek voltak, Etának nem volt már akkor édesanyja, a gyerekek vigyázásában is segített. Sokszor jött, hogy no, akkor menjetek el, majd jövök.
Tehát nagyon-nagyon sokat segített, ő volt az, aki segített nekünk. Ebből is kitűnik az, hogy ilyen pátyolgatós, segítő, nagy lélek volt. Engem főleg végigkísért, mert valahogy mindig közelebb álltunk egymáshoz. Azt hiszem, hogy Eta is meg tudja erősíteni, hogy amikor összeházasodtunk és már nem az ő csapatával jártam, akkor is nagyon sok kapcsolatunk volt. Mindnyájan úgy voltunk, hogy mindenkinek egy kicsit más volt a munkája vagy az élethivatása. Józsi műszaki volt, nem látott bele abba, Pisti zenész volt, én szintén műszaki voltam, nem láttam bele abba, biztos mesélt sokat róla, de nem tudtuk igazán megjegyezni azt, hogy mikor pontosan mit csinált. Nagyjából tudtuk, hogy családsegítő, meg énekelt sok mindent nem tudtunk róla. Nem dicsekedett semmivel. Sokak életét egyengette.
Hodász Ferencné Eta
Visszagondolván rá, a Zsófi egy évvel fiatalabb volt nálam. Én 43-as vagyok, ő 44-es, és valahogy mégis ő volt a kapcsolatunkban az erős, mégis ő segített nekem. Ő támogatott engem, és ezt olyan finoman csinálta, hogy én ezt nem éreztem. Én utólag jöttem rá erre is, arra is, hogy a Zsófi keze benne van, vagy, hogy Zsófi ott van a háttérben. Ezt ő olyan finoman tudta csinálni. Mindenkit próbált sínre tenni. Végül is a mi házasságunk is az ő ilyen tevékenységének az eredménye és hát nagyon sokat segített amikor kicsik voltak a gyerekek. És az olyan megható volt, hogy nem kértük soha, mert neki is volt egy élete, eszünkbe se jutott hát mi vállaltuk a gyerekeket. De azért az úgy nagyon jól esett sokszor, hogy eljött és azt mondta, hogy na, most elmentek a városba és két óráig haza ne gyertek. Oda mentek, ahova akartok. És mikor a második fiúnk született, akkor is ő jött, már délután jött, hogy, hogy vagyunk, és akkor este már ott is maradt. Jókor jött. Aztán, mikor a gyerekek nőttek, úgy nyitotta a szemüket. Olyan dolgokat mutatott meg nekik, amiket én nem tudtam. Nem sokat mesélt, szóval a munkájáról nem sokat mesélt, de ezekről a nyári táborokról tudtam, és azok nagyon kemények voltak. Idegen, ismeretlen downos gyerekekkel, ezek nagyon kemény munkák voltak. Tényleg igyekezett összetartani a családot. Ilyen is csak neki jutott az eszébe, hogy érik a cseresznye – ugye a cseresznyét számon tartotta mindenki a családból - és akkorra időzítette az utazást a bátyjához Dornbirnba, hogy vihessen egy kosár cseresznyét. Fölszállt a vonatra egy kosár cseresznyével, és vitte Dornbirnba a cseresznyét. Nagyon megrázott a halála bennünket. Mikor, muszáj volt bemenni a házba utána az még mindig nagyon rossz élmény. És utólag visszagondolva én azt gondolom, hogy ő ezt ajándékba kapta, az ő egész addigi életéért, hogy végül is nem szenvedett. Nem volt kiszolgáltatott, nem voltak fájdalmai, nem volt kórházból ki, kórházba be, nem kellett ápolni. Tehát tulajdonképpen ez egy szép halál, ha ő el volt készülve, ha ő rendbe volt, akkor én azt gondolom, akkor ez egy ajándék volt neki.
Nagyon korán jött, szóval befejezetlen azért az ő élete. Tán egy hónapja voltam Esztergomban egy továbbképzésen, és elmentem a sírhoz. Ott álltam és néztem, hogy hány éve már, hogy elment. Ötven éves volt.
Hodász Istvánné Marika
Minden nyáron nyaraltunk Zsófinál, ezek nagyon szép napok voltak. Mindig keresett a gyerekeknek olyan érdekes foglalkozást, amitől, mint az angyalok, hangjukat se hallottuk. Mindig azt emlegették, mikor megyünk Zsófihoz és nagyon jól érezték magukat. Tényleg nagyon szép volt, igen, a cseresznyefával és a nagy fenyőfával együtt tényleg gyönyörű hely volt. Én Zsófitól könyveket kölcsönöztem ki és olvastam. Zsófival a beszélgetések voltak emlékezetesek, szóval szép volt, jólesett vele lenni.
Weiler Katalin
Valahogy megértette az embereket. Én azt szerettem Zsófiban, hogy sohasem onnan indított, ahogy ő gondolja, vagy ő látja, vagy az ő világa, hanem mindig bele tudott helyezkedni abba, ahol a másik tart. És ha már így tudtunk beszélgetni és vele csak így lehetett, akkor már könnyebb volt, akkor már lehetett egy más dimenziót is látni. Nekem akármilyen bajom és problémám volt, akkor én ezt úgy eltettem magamban. Amikor vele találkoztam, én ezt meg tudtam neki fogalmazni, és mindig úgy jöttem el tőle –nem hogy megoldódott a probléma- de hogy valahogy már egészen másképp láttam azt a dolgot, és ha az ember valahogy másképp látja, akkor tudja is, hogy merre induljon. És fogalmam nincs hogy csinálta. Nem tanácsokat adott, hanem valami olyat tett hozzá, amit csak ő tudott hozzátenni. Azóta ilyen nincs az életemben. Ami azóta történt velem, arra úgy szoktam gondolni, hogy ezt most nekem kell megoldani, és ha ő itt lenne akkor… De hát ezt nem lehet ide idézni.
Készült 2007. augusztus 11-én