Urbanekné László Judit
1945-2002
könyvtáros,
szociális munkás
Életrajz
- Az első magyar szociális kisvállalkozás („Minerva Családsegítő Szolgálat”) létrehozója
- Halmozottan fogyatékos gyermekek fejlesztő óvodájának megszervezője
- Állami gondozott gyermekek utógondozásának megújítója (a „Diótörés Alapítvány” alapítója)
- Az első – vállalkozási formában működő – hazai házi ápoló szolgálat megszervezője („Home Care, Házi Ápoló Szolgálat”)
- A szociális szolgáltatások terén, Magyarországon az első longitudinális hatékonyság- és szükségletfelmérés elvégzője
Urbanekné az elsők között ismerte fel, hogy a nagy szociális ellátórendszerek lényegében képtelenek a legtöbb személyi szükséglet kielégítésére. S mivel ő a gyakorlat embere volt, ezért nem csak felismert és megfogalmazott olyan szükségleteket, melyek abban az időben - legitim formában - szinte meg se fogalmazódhattak, de hősként vagy fenegyerekként (?) szervezeti keretet is kitalált azok nyújtásához: létrehozta a „Minervá”-t.
Szakmai ars poétikájáról így írt a szakdolgozatában:
„Ki tehát a vállalkozó? Korunk hőse vagy fenegyereke? … felidézve a 80-as évek Magyarországát, ahol az egyre engedékenyebbé váló diktatúra engedni kezdte a kisvállalkozást, a kiskocsmát, a kis varrodát, a kis fogyatékos napközit. Kik voltak azok az emberek, akik komolyan hitték, hogy amit a gigantikus állam nem képes megoldani, hatalommal, pénzzel, épülettel, azt a kisvállalkozások, a maguk egy-két telefonvonalával, bérelt irodákban és foglalkoztató termekben, hihetetlenül kevés pénzzel, de a probléma lényegéről való naprakész tudásokkal, jobban csinálják?
Hivatásos álmodók, őrültek voltak? Voltak ilyenek is, de voltak csak szakemberek, akik hirtelen túlságosan kicsinek kezdték érezni a „pályát”, akik hosszú évek szakmai gyakorlatával kiszenvedtek valami mást, valami hatékonyabbat, a szükségletekre jobban rímelőt, és akik belefáradtak már a pató pál-i halogatásba. Akik ott és akkor akartak megoldani valamit, valami számukra igen fontosat. Ők voltak az első szociális kisvállalkozók.”
A szociális ágazat „hőse és fenegyereke” – hosszú évekig – Urbanekné László Judit volt, aki e sorokat bizonyára tükörbe nézve írta – saját magáról. Kimondhatatlanul nehéz döntés lehetett (abban az időben még inkább) egy biztos könyvtárosi állást (1978-ban az Egry Ho-Shi-Minh Tanárképző Főiskolán szerzett könyvtárosi diplomát) egy beláthatatlan jövőjű vállalkozással felváltania. Pedig – immáron 25 év távlatából visszanézve – milyen egyszerűnek is tűnik az a személyes motívum, ami a „Minerva” kialakulásához vezetett: egyszerűen csak azt nem akarta, hogy első osztályos kislánya napközis legyen, s ezért olyan, rugalmas időbeosztású munkát szeretett volna találni magának, ami lehetővé teszi, hogy délutánonként vele maradhasson. Ebben a személyes élethelyzetben fogalmazódott meg a „Minerva Családsegítő Szolgálat” ötlete. Már a névadás is olyan „Juditos” volt: családi pályázatot írt ki, melynek 50 forintos pályadíját az édesapja nyerte meg, aki – egy remek PR fogással – az Urbanek család lakásának postacíméből kiindulva, a költészet, a zene, a gyógyítás, a tudomány, a harcosok, a kereskedők, és a kisiparosok istennőjének könnyen megjegyezhető nevével vitte el a pálmát. (Az Urbanek család ekkor ugyanis a főváros XI. kerületében, a Minerva utca 1. szám alatt lakott.) Így tehát Judit édesapja - a szolgálat névadójaként - „keresztapa” is lett.
A „Minerva” a szociális nagyrendszerek univerzalitása és óhatatlanul uniformizáló jellege ellenében fogalmazta meg filozófiáját, mely az egyéni és családi szükségletekhez rendelt, és azokat kielégítő/megoldó személyekre és szolgáltatásokra irányult.
A „Minerva” tevékenységét egyfelől hallatlan gyanakvás kísérte az állami és a(z akkor még) tanácsi szociálpolitika részéről, másfelől viszont hihetetlen mértékű lakossági igény jelentkezett a felkínált szolgáltatások iránt.
A kezdetben egyszemélyes szolgálat-közvetítő iroda kapcsolatot teremtett a (főként) szociális szolgáltatásokat igénylők (otthoni ápolásra/gondozásra szoruló idősek; többműszakos munkabeosztásban dolgozó, egyedülálló anyák; tanulási problémával küszködő iskoláskorú gyermekek; stb.) és az azokat nyújtani tudó szolgáltatók (nyugdíjasok; állandó éjszakai műszakban dolgozó ápolónők; frissen nyugdíjba vonult tisztviselők; fizetés-kiegészítésre vágyó pedagógusok; stb.) között.
A „Minerva” szolgáltatási filozófiája alapvetően eltért az akkoriban gomba módra szaporodó (munkaerő-, ingatlan-, társkapcsolat-, stb.) keresletet és a kínálatot összekapcsoló közvetítőkétől. S míg ezekben a közvetítői díjat a szolgáltatás előtt már kiszámlázták, a „Minerva” CSAK a sikeresen létrejött kapcsolatok után számított fel közvetítői díjat. Ő ugyanis valóban az ügyfelek elégedettségét, a létrejött kapcsolat működőképességét tartotta mindenek felett állónak. S miközben minden esetben a személyes élethelyzetekre szabott egyéni megoldásokat keresett és talált, a szolgáltatások részleteiben (gyakoriság; időtartam; ár; stb.) már a két érdekelt fél, az igénybevevő és a szolgáltató közvetlenül állapodott meg egymással, polgári szerződés keretében. A „Minerva” az általa szervezett kapcsolatokat figyelemmel kísérte, és szükség esetén (fél éven belül az eredeti egyszeri közvetítői díj fejében) elvégezte a szükséges korrekciókat.
A Szolgálat 1982-88 között dinamikusan fejlődött: a napi ügyfélforgalom elérte a 25-30 esetet. A „Minervá”-t nem kellett reklámozni, mert az elégedett ügyfelek egymásnak adták az információt és a kilincset. Az évek során még olyan is előfordult, hogy valaki friss nyugdíjasként segítséget nyújtott, majd néhány év után már ő maga szorult mások segítségére, mikor is nyugodt szívvel bízhatta magát a „Minerva”, azaz Judit gondoskodására.
A számítógépek elterjedésével kézenfekvő lett volna, ha ő is gépre viszi a keresleti-kínálati adatokat. Ő azonban nem adatbázisból, hanem fejből dolgozott, és bármely számítógépnél eredményesebben illesztette egy máshoz kuncsaftjainak és szolgáltatóinak amúgy is nehezen programozható humán paramétereit.
1983-88 között új projektet indított, nyári gyermektáborokat szervezett, évente 100-150 gyerek részvételével: várostörténeti tábort Budapesten, úszó napközit a csillaghegyi strandon, nomád tábort a Pilisben.
1986-89 között - a Soros Alapítvány támogatásával - halmozottan fogyatékos gyermekek társadalmi rehabilitációját célzó, fejlesztő óvodát indított el. A játékterápia keretébe illesztett komplex fejlesztő programot (mint új óvodai modellt) Tunyoghy Erzsébet fejlesztő-pedagógus dolgozta ki. A program megvalósításában pszicho-pedagógus, szomato-pedagógus, szurdo-pedagógus és óvónő vett részt.
A rendszerváltást követő évek nem kedveztek a „Minervá”-nak: egyrészt azért, mert hirtelen és gombamód szaporodtak az egyre specializáltabb, alternatív szolgáltatások, s így megszűnt a szolgáltatás kuriózum jellege, másrészt a szolgáltatói paletta szélesedése a kis- és középosztályi igénybevevői kör fokozatos (ám csak átmeneti) elszegényedése mellett ment végbe. E folyamatok észrevehetően csökkentették a „Minerva” forgalmát. Olyannyira, hogy a Szolgálat alaptevékenysége a 90-es évek elejére szinte teljesen visszafejlődött.
(Mindez annak ellenére történt, hogy az 1993. évi III. tv. megszüntette az állam monopóliumát a szociális szolgáltatások területén, és kimondta a szektorsemleges finanszírozás elvét, tehát a nem állami szociális szolgáltatások létjogosultságát a szolgáltatási piacon.)
Ekkor - a több lábon állás módszerére építve - két új projektet indított (1990-94 között az au-pair közvetítőt elsősorban Angliába és Hollandiába, majd 1994-től a házi ápoló szolgálatot), és a fekete, a szürke és a fehér gazdaság közötti határmezsgyén egyensúlyozva kísérelte meg a személyi jövedelemadó folyamatosan változó rendelkezéseit betartani és alvállalkozóival betartatni.
Az elsősorban krónikus betegek ápolását felvállaló „Home Care házi ápoló szolgálat” az Országos Egészségpénztár, a Phare Program, és a Soros Alapítvány támogatásával, a Józsefvárosi Önkormányzattal közösen működött. A program eredményes működése ellenére sem kérte a MEP általi befogadást (a vonatkozó rendeletek értelmében kérhette volna a Fővárosi és Pest Megyei Egészségbiztosítási Pénztár általi befogadást), mert szakmai szempontból felvállalhatatlannak és etikátlannak (bár racionálisnak) tartotta a vizitszám maximalizálását. Emiatt a házi ápolást állami támogatás nélküli, tisztán üzleti vállalkozásként valósította meg. Az Izraelben kidolgozott „Home Care modell” hazai honosításában Irit Eisenberg szakmai segítségnyújtása és barátsága játszott döntő szerepet.
1999-ben Urbanekné ismét újítani tudott: a Soros Alapítvány támogatásával, az országban elsőként végzett longitudinális hatékonyság- és szükségletfelmérést, 10 évvel korábbi ügyfelei körében. A kérdőíves vizsgálat feltárta, hogy a „Minerva” klasszikus profiljának 10 éves kényszerszünete alatt lényegesen kibővült humán szolgáltatói paletta ellenére, az alábbi területek továbbra is ellátatlanok maradtak:
- Önellátásukban korlátozott, idős emberek napközbeni gondozása, különös tekintettel a több órát igénylő, a délutáni és az éjszakai órákra korlátozódó, esetleg hétvégi időszakokra;
- Mentálisan leépült (demens, alzheimer kóros) idős emberek otthoni ápolása;
- Pszichiátriai betegek otthoni gondozása;
- Viszonylag magas nyugdíjjal rendelkező (szociálisan nem rászorult) idősek számára háztartási segítségnyújtás;
- Ügyintézésben való segítségnyújtás;
- Mentális támogatás, segítő beszélgetés.
Még a rendszerváltást megelőző években pattant ki a fejéből az az ötlet, hogy a szociális területen nyújtott segítség mellett a gazdasági életben, ezen belül a vendéglátóiparban is szeretné kipróbálni magát. Vásárolt egy régi parasztházat „a világ végén”, a Somogy megyei, Lulla mellett, a mindössze 15 lakosú Kisecsenyben. Tökéletes helynek tűnt ahhoz, hogy egy igazán nyugodt pihenőhelyet biztosíthasson a turisták számára. A háromszobás vályogházból, rövid idő alatt, egy 12 szobás, kétszintes panziót varázsolt, családi segítséggel, de még az épület elkészülte előtt a történelem beleszólt a családi projektbe, és a hirtelen jött rendszerváltás liberalizált árrendszere következtében az egekbe szökött építőanyagárak miatt már nem tudta az építkezést befejezni. A házat végül az a „Diótörés Alapítvány” vette meg 2001-ben, melyet még Judit alapított 1998-ban. Ő és Csépányi Gabriella dolgozta ki a „Diótörés” koncepcióját, mint a volt állami gondozott, hajléktan fiatalok számára nyújtandó átfogó segítségnyújtás modelljét, és hozták létre annak intézményeit: az utógondozó félutas házat (a főváros XVIII. kerületében), a rehabilitációs otthont (Lullán) és az önsegítő csoportot (a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményeinek Dózsa György úti épületében).
Egyre elhatalmasodó, gyógyíthatatlan betegsége ellenére pihenni sosem volt hajlandó, folyamatosan dolgozott, egyszerre több helyszínen is:
- tanított Salgótarjánban, a Népjóléti Képzési Központ szociális menedzser képzésében;
- óraadó tanárként vett részt az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola Szociálismunkás Képző Tanszékének munkájában, Hegyesi Gáborral;
- akkreditált képzéseket szervezett a szociális- és az egészségügyi területeken dolgozó szakemberek számára, Szabó Lajossal, Pénzes Eszterrel és másokkal;
- dolgozott a diplomás munkanélküliek álláskereső klubjában dolgozott, dr. Gayer Gyuláné vezetése mellett;
- több éven át dolgozott az Alma utcai Orthodox Szeretetotthonban, Nógrádiné Várhalmi Judittal közösen;
Gosztonyi Géza, szociológus, kolléga,
főként lánya szíves adatközlésre támaszkodva