Solt Ottilia
1944-1997
szociológus
Életrajz
- A SZETA alapítója, a szegénység elleni küzdelem kiemelkedő alakja.
- Ellenzéki politikusként kezdeményező, mérték- és programadó szerepet játszott a demokratikus ellenzékben
- 1990-től a szabadon választott parlamenti képviselőként szilárd és világos értékrend formálta mondanivalóját.
- A Wesley János Főiskola szociális munkás szak indítója
1967-ben szerzett diplomát az ELTE BTK filozófia szakán, de már akkor is a kézzelfogható, megtapasztalható valóság érdekelte. „A szociológus – különösen az un. empirikus, aki mondanivalóját az anyagias tényekből meríti – alighanem eredendően durvább lény, mint a szubtilis betűkkel töltekező filozófus” – fogalmazta meg évtizedekkel később a Beszélőben.
Már az egyetemen belekóstolt a falukutatásba, majd a diploma megszerzése után a Központi Statisztikai Hivatal mellett működő Gazdaságkutató Intézetbe került, ahol hamarosan módja nyílt empirikus kutatásokra. Az egyetemen akkor még nem tanítottak szociológiát, így kutatás közben, a gyakorlatban kellett megtanulnia a szakmát. Tanítómesterét maga választotta. Még nem ismerte személyesen Kemény Istvánt, amikor kigondolta és munkahelyén elfogadtatta a gazdasági vezetők vizsgálatára vonatkozó kutatás tervét, és megkereste őt, hogy vegyen részt a kutatás irányításában. A közösen lebonyolított kutatás tartós és intenzív együttműködés kezdetét jelentette, amely alapvetően meghatározta Solt Ottilia szociológusi pályáját. A 60-as évek végére és a 70-es évek elejére esett Kemény életének az a rövid időszaka, amikor a politika már és még nem tette lehetetlenné, hogy empirikus kutatásokat folytasson. Jelentős vizsgálataiknak túlnyomó része – gazdasági vezetők, munkások, szegények, cigányok – erre az időszakra esett. Solt majdnem mindegyikben részt vett, s nem nehéz fölfedezni az innen eredeztethető és egész életútját végigkísérő tematikai, szemléleti folytonosságot. Egyik szervezője és állandó közreműködője volt azoknak a magánlakásokban – többek között az övében – megtartott házi szemináriumoknak is, amelyeken Kemény, részben az éppen folyó kutatásokhoz kapcsolódva, részben azoktól elszakadva társadalomtörténeti, szociológiai, közgazdaságtani kurzusokat tartott, és kritikailag elemezte az említett tudományágak számos – akkor nehezen vagy egyáltalán nem hozzáférhető – jelentős képviselőjét, alkotását. A „szeminaristák” többsége részt vett a kutatásokban is, így a korabeli magyar valóság feltérképezése, az empíria feldolgozása, illetve az elméleti problémák elemzése, a módszeres képzés szerves egységet alkotott. Különösen fontos volt a nyílt beszéd, a kritikai megközelítés. Sem a kutatások feldolgozásában, sem a szemináriumi előadásokon nem érvényesültek azok a tabuk és taktikai megfontolások, amelyek akkoriban korlátozták és eltorzították az egyetemi oktatás tartalmát, a tudományos és szélesebb nyilvánosságban zajló hivatalos diskurzust, és jelentékenyen befolyásolták a kutatások alanyainak a kutatókkal szemben tanúsított magatartását is. Viszont állandó téma volt a mellébeszélést és hamis látszatok keletkezését eredményező öncenzúra-mechanizmusok elemzése, valamint az is, hogy miként szűrhető ki ennek torzító hatása például a kutatás során született interjúk feldolgozásakor. Így a kutatásoknak tulajdonképpen témája lett a rendszer természetéből következő politikai elfojtás is. A politika, a rendszer természete persze ennél közvetlenebbül is éreztette hatását. A tanítványoknak, köztük Soltnak is, meghatározó élmény volt mindaz, ami Keménnyel és a kutatásaival történt.
A bajok akkor kezdődtek, amikor 1970-ben szűk szakmai közönségnek előadást tartott a Magyar Tudományos Akadémián. Az egyébként rendkívül visszafogott, tárgyszerű előadásban megsértett egy tabut: a hivatalos ideológia ellenében kimondta, hogy Magyarországon vannak szegények. A dologból botrány lett, és a pártközpont utasítására azonnal el akarták távolítani a Szociológiai Intézetből. Ezt akkor még, arra hivatkozva, hogy folyamatban vannak jelentős kutatások, el lehetett odázni, de fokozatos kiszorítása a pályáról megkezdődött. A gazdasági vezetőkről írott tanulmányt sehol nem közölték, a szegényvizsgálat zárótanulmányát a KSH-ban páncélszekrénybe zárták, megalázó „elbeszélgetések” keretében kérték rajta számon intézményvezetők és pártfunkcionáriusok, hogy nem tartja be a játékszabályokat (például, hogy összekeveri a kutatás szabadságát a publikálás szabadságával), majd a Szociológiai Intézetből is elbocsátották. Ettől kezdve kutatásokat nem végezhetett, persona non gratává minősítették. A helyzet megfordult. Tanítványai tették lehetővé, hogy titokban, álnéven továbbra is részese lehessen empirikus vizsgálatoknak.
Ebben a szellemi és politikai erőtérben indult Solt Ottilia szociológusi pályája, és a későbbi fejlemények csak ezeknek az élményeknek a fényében érthetők meg.
A gazdasági vezetők vizsgálata kapcsán Solt már 1970-ben felfedezi a bérszabályozásnak, a foglalkoztatáspolitikának, kicsit általánosabban a kádárista gazdasági rendszernek azokat a buktatóit, amelyek a képzetlen, alacsony presztízsű, erősen fluktuáló „felesleges munkások” (későbbi kifejezéssel: a vattaemberek) rétegének strukturális elemként történő újratermelődéséhez vezetnek. Egy olyan időszakban, amikor az elemzők jelentős része a betanított munkások iránti kereslet növekedését prognosztizálta, és jelentős mértékben ehhez igazodott a képzési rendszer, Solt világosan megfogalmazta: „A fluktuáció csökkentésének nem a leggyorsabb, de a leghatékonyabb módja, ha csökkentjük e réteg újratermelődését, és növeljük az iskolázottságot.” Tudjuk, nem így történt. Ezért aztán Solt egyik legfontosabb feladatának tekintette, hogy nyomon kövesse a „felesleges munkások” szívósan újratermelődő társadalmának további sorsát, hogy szót emeljen, sőt, amennyire lehetőségei engedték, tegyen is értük. A 80-as évek végén, amikor jóformán egyik napról a másikra nyilvánvalóvá váltak ennek a hosszú időn át fenntartott gazdaság- és társadalompolitikának a tragikus következményei, és a „felesleges munkások” néhány év alatt „leselejteződtek”, elérkezett az igazság pillanata. Solt Ottilia parlamenti képviselőként tett erőfeszítései már csak arra szorítkozhattak, hogy kétségbeejtő helyzetükre való tekintettel méltányos „szociális” bánásmódban részesüljenek.
1971 végén fölmondott a Gazdaságkutató Intézetben, majd néhány hónappal később, 1972 tavaszán a Fővárosi Pedagógiai Intézet akkor szerveződő szociológiai csoportjához került. Itt a munkások életformájának egy másik – az új munkahely profiljához jobban illeszkedő – aspektusát, a gyereknevelési szokásokat kezdte vizsgálni. Hogyan nevelik gyerekeiket a munkásság különböző csoportjaihoz tartozó családok, milyen az iskolához fűződő viszonyuk, hogyan befolyásolja a családi szocializáció és az iskola erre adott válasza a munkásgyerekek iskolai teljesítményét, milyen szociológiai tényezők rejlenek a sikerek és kudarcok hátterében?
Először a csepeli Királyerdő családi házas övezetét választotta kutatási terepül, ahol zömmel szakmunkások laktak. Tovább szűkítette a kört, hogy a kutatás kiinduló pontjául a helyi általános iskola matematika tagozatos osztálya szolgált. A tagozatos osztályok abban az időben meglehetősen hatékony szelekciót eredményeztek az általános iskolákban. Ezekbe többnyire az adott évfolyam magasabb társadalmi státusú családjaihoz tartozó gyerek jártak. A kiválasztott csepeli osztályban is a helyi társadalom elitjét képviselő, magasan kvalifikált szakmunkás apák voltak többségben. Közülük néhányan a fokozatos munkahelyi előmenetel révén művezetők, technikusok lettek.
Éles ellentétben állt ezzel a következő szakasz választott helyszíne, az angyalföldi Tomori utcai iskola környéke és annak erősen proletár színezetű társadalmi közege. A kontrasztot erősítette, hogy itt az évfolyam, tagozatos osztályokból kihulló maradékát egybegyűjtő 7. c osztályra esett a választás. Az ebbe az osztályba járó gyerekek többsége alacsony iskolázottságú, szakképzetlen családokból jött, s a környék klasszikus, zárt szegénytelepén, a Tripoliszban lakott, zsúfolt, szoba-konyhás, komfort nélküli lakásokban. Solt itt kellően tömény „anyagias tényeket” talált annak a tanulmányozásához, amiről hivatalosan azt állították, hogy nincs is. Teljes mélységében, minden részletében meg akarta ismerni helyzetüket, a vele folytatott küzdelmet és az erre épülő életformát. A kipróbált kérdőívezés, interjúzás és részt vevő megfigyelés mellett például aprólékos tárgyleltárak is készültek, hogy pontosan mérni lehessen a nélkülözés fokozatait.
1974-től a Fővárosi Pedagógiai Intézetnél folytatott kutatások egy kísérleti program elindításával egészültek ki. A Kemény-féle 1971-es országos cigányvizsgálat – Solt ennek is aktív résztvevője volt – egyértelművé tette, amit addigi is sejteni lehetett: hogy a cigány gyerekek iskolai lemaradása katasztrofális mértékű. A kutatásból kiderült az is, hogy az elkülönített cigány iskolákban, osztályokban a tárgyi feltételek és az oktatás színvonala még az átlagosnál is rosszabb képet mutat. A cigány családok és az iskola kapcsolata feszült, konfliktusokkal terhelt, mert az iskolák többnyire ellenségesen vagy elhárításokkal reagálnak azokra a speciális problémákra, amelyek a cigány gyerekek oktatása kapcsán felmerülnek. Mindez együtt erős iskolai diszkriminációt eredményezett. Ezért Kemény és munkatársai az iskoláztatási helyzet javítását célzó javaslatokat is megfogalmaztak. Megvalósításukra azonban mindaddig nem került sor. Solt úgy gondolta, hogy élve a munkahelye kínálta lehetőséggel (az FPI a fővárosi közoktatás módszertani háttérintézménye volt) néhány olyan budapesti iskolában, ahova sok cigány gyerek jár, és ahol legalább egy részüket elkülönítve tanítják, kísérletet tesz a status quo megváltoztatására.
A kísérlet beindítását felmérés előzte meg. A kiválasztott iskolák (Békásmegyer, Óbuda, Rákospalota, Újpest, Pesterzsébet) körzetében Solt és munkatársai megkeresték az ott élő cigány családokat, adatokat gyűjtöttek a lakásviszonyaikról, megismerkedtek életkörülményeikkel. A program elindításakor a cigány családok és az iskola közötti kapcsolat javítása, a kölcsönös idegenkedés felodása érdekében valamennyi helyszínen családgondozókat alkalmaztak. A munkába fiatal cigány értelmiségiek (Vajda Imre, Choli Daróczi József) is bekapcsolódtak.
Solt nyitott, kommunikatív lénye mindig megtalálta vagy megszervezte maga körül a termékeny vitára ingerlő együttműködések változatos hálóját. Ebben az esetben is ez történt. A program munkatársai rendszeresen találkoztak, megbeszélték a tapasztalatokat, próbálták feltárni és korrigálni azokat a mechanizmusokat, amelyeknek a legnagyobb szerepük volt a cigány gyerekek iskolai kudarcaiban. A kísérlet nem csodaszereket kínált, inkább a fellazítás volt a célja. Lépjünk túl a rossz beidegződéseken, próbáljuk egy kicsit másképp csinálni. Egy kicsit több odafigyeléssel, egy kicsit több empátiával, egy kicsit több önreflexióval. Hátha úgy jobban megy, hátha ez felébreszti a változtatás vágyát más pedagógusokban is.
Solt 1976-ban fejezte be a korábbi Kemény-féle vizsgálatok, az angyalföldi kutatás és a kísérleti program eredményeit, tapasztalatait egyaránt hasznosító, összefoglaló igényű tanulmányát, A hetvenes évek budapesti szegényeit. Az akkor provokatívnak számító címválasztás Kemény akadémiai előadására rímelt. A Fővárosi Pedagógiai Intézet égisze alatt megjelenő folyóirat, a Budapesti Nevelő korábban rendszeresen közölte Solt írásait. Így a budapesti szegényekről szóló tanulmányát is nekik ajánlotta fel közlésre, de ezt csak erősen meghúzott formában és a címet megváltoztatva (Szakképzetlen munkások) voltak hajlandóak közzé tenni.
Itthoni helyzetét reménytelennek ítélve Kemény István 1977 januárjában Párizsba emigrált. Solt 1977 nyarán Párizsba utazott, ahova magával vitte az éppen akkor készülő, a győri Vagon- és Gépgyár Szerszámgyáráról szóló esettanulmányát, hogy megmutassa Keménynek. Hazatérésekor a vámosok megtalálták nála ,és elkobozták néhány Nyugatról hozott, itthon tiltottnak számító könyvvel, köztük Szolzsenyicin műveivel együtt. Az ügyből eljárás lett, és rendőrhatósági figyelmeztetésben részesítették. Ugyanezen a címen munkahelyi fönöke is fegyelmit kezdeményezett, ami szigorú megrovással végződött.
Soltot mindez kísértetiesen emlékeztette arra, ami Keménnyel történt a 70-es évek elején, és mérhetetlenül felbőszítette. Esze ágában sem volt a meghunyászkodást választani. Amikor Kenedi János Profil címen szamizdatkiadványt állított össze a szerkesztőségek által visszautasított vagy megcenzúrázott írásokból, habozás nélkül odaadta neki a budapesti szegényekről szóló tanulmány teljes változatát, majd 1979-ben ugyancsak teljes magától értetődőséggel írta alá a cseh chartásokkal szolidaritást vállaló nyilatkozatot. Ezzel betelt a pohár: elbocsátották a Fővárosi Pedagógiai Intézettől. Igaz, nem került rögtön az utcára: tanárként egy békásmegyeri általános iskolához helyezték át. Később családsegítőként az ottani fejlesztési program felelőse lett. A programot egykori kollégája, Várhegyi György még a FPI munkatársaként szervezte, de közben döntés született arról, hogy az egy főre olvadt szociológiai csoport kerüljön át az akkor szerveződő Oktatáskutató Intézetbe. Várhegyi próbálta elérni, hogy Solt is az új intézmény munkatársa lehessen, de a megbízott igazgató hallani sem akart erről, sőt a fejlesztési programra szóló megbízást is visszavonta. Soltot az iskola egy időre a könyvtárosi teendők ellátásával bízta meg, gondolván, hogy renitens nézeteivel és magatartásával így árthat a legkevesebbet, ám nem sokkal később, nyilván felsőbb nyomásra, felmondtak neki. Ekkortájt bocsátották el szociológiai intézeti állásából élettársát, Nagy Andrást is. A továbbiakban főként butikosoknak végzett ruhafestésből tartották el magukat és a családot, de időnként szükség volt a barátok által összegyűjtött támogatásra is.
Solt tehát nem maga választotta a „főállású” ellenzékiséget, erre rákényszerítették, ám különösebb megrendülés vagy kétségbeesés nélkül fogadta el a kényszerűen előállt új helyzetet. Tennivalója akadt bőven.
A 80-as években, miután politikai okokból elvesztette állását, ellenzéki politikusként játszott kezdeményező, mérték- és programadó szerepet a demokratikus ellenzéknek nevezett laza és korántsem egységes arculatú csoportosulás tevékenységében. Olyan kezdeményezéseket indított el, amelyek nélküle sosem jöttek volna létre, és olyan szereplőket kapcsolt be, akik nélküle valószínűleg sosem találtak volna utat ehhez a körhöz. Miközben kiszorították a hivatalos Magyarország összes intézményéből, egyszemélyes intézménnyé vált. Útjára indította, majd barátai és „üzletfelei” segítségével egy évtizeden át, egészen a rendszer bukásáig, életben tartotta a Kádár-korszak első valóban alulról jövő spontán kezdeményezéseként a Szeta (Szegényeket Támogató Alap) mozgalmát, bizonyítva, hogy ezt is lehet, csak egy kis civil kurázsi kell hozzá. Csaknem a kezdetektől tagja volt a szamizdat Beszélő szerkesztőségének. Cikkeiben elsősorban a Szeta aktivistájaként szerzett tapasztalatait dolgozta fel. Ezekben az években Komjádi utcai lakása a maga koszlott díszleteivel afféle plebejus szalonként funkcionált, ahol egyaránt megfordult a hazai ellenzék után érdeklődő nyugati újságíró, a konzervatív katolikus ’56-os, a nonkonform avantgárd képzőművész, a szakmai tanácsért kopogtató szociológus, a meg nem értett Shakespeare-szakértő, az egyetemista szamizdat szerkesztő, a radikális környezetvédő, a Tripoliszból Újpalotára telepített proletárasszony, a roma költő és a Boldváról vagy Szatmárcsekéről Budapestre ingázó roma segédmunkás.
A Szetát 1979 végén szervezte meg, bár az alapító nyilatkozat kibocsátására csak 1980 tavaszán került sor. A Szegényeket Támogató Alap logikus folytatása volt a 70-es években folytatott kutatásoknak, sőt létrejöttében személyesen is meghatározó szerepet játszott egy korábbi interjúalany, egy tripoliszi proletárasszony. Egy ismerőse érdekében kereste meg Solt Ottiliát, aki hosszú ideje küszködött súlyos betegségével, táppénzre már, rokkant nyugdíjra pedig - az eljárás lassúsága miatt - még nem volt jogosult. Így gyakorlatilag jövedelem nélkül tengődött, a szomszédok, ismerősök kegyelemkenyerén. Ennek az esetnek a tűrhetetlensége indította Soltot arra, hogy kiagyalja a Szeta ötletét. Némi inspirációt adott Iványi Gábor is, akivel akkoriban ismerkedett meg, és aki elmesélte neki, hogy a saját kis egyházán belül folytat némi szociális redisztribúciót: összegyűjti a pénzt, ruhát azoktól, akik tudnak adni, és odaadja a rászorulóknak. Ugyanakkor a Szeta nemcsak következménye volt a korábbi kutatásoknak, hanem lehetőséget is teremtett az empirikus szociológia folytatására más eszközökkel. Solt elsősorban a Szetának köszönhette, hogy megőrizte eleven kapcsolatát az empirikus valósággal, hiszen az ügyfelek bőséggel szállították az „anyagias tényeket”. Ő maga pedig az ügyfelek nyomvonalát követve elment a józsefvárosi slumokba, a külvárosi munkásszállókra, a szabolcsi, borsodi kibocsájtó településekre, hogy a szerény lehetőségek határain belül adatokat, információkat gyűjtsön, érzékletes tapasztalatokat szerezzen. Később, a kezdődő munkanélküliség első fuvallatára elutazott Ózdra, végigjárta a lerobbant munkáskolóniákat, a szoba-konyhás bérkaszárnyákat, a városszéli barakktelepeket, felkutatta a munkanélküliség pionírjait. Ezekből az érzékletes valóságdarabkákból szerzett muníciót a szamizdat Beszélőben megjelent cikkeihez és a politizáláshoz is. Ennek a lankadatlan kíváncsiságnak és a körülményekre fittyet hányó anyaggyűjtő szenvedélynek köszönhette, hogy a rendszerváltás idején, tíz évvel a hivatalos szociológiából való kiebrudalása után is pontosan tudta, hogy mi történik az országban.
Pályájának következő szakasza 1988-cal, a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, majd a Szabad Demokraták Szövetségének a megalakulásával kezdődött. Hivatásos politikus lett, pártjának egyik meghatározó embere, a rendszerváltás folyamatának fontos szereplője. 1990-től szabadon választott parlamenti képviselőként és a hetilap Beszélő főmunkatársaként folytatta a hivatásos politikusi pályát. Főként a társadalom- és szociálpolitika, illetve az emberi jogok és a demokratikus játékszabályok körül zajló vitákban hallatta hangját. Szilárd és világos értékrend formálta mondanivalóját, bármilyen kérdésben szólalt is meg. A taktikai megfontolásokkal nem sokat törődve szóvá tett minden olyan jelenséget, amit ezzel az értékrenddel összeegyeztethetetlennek, a formálódó demokratikus közélet általa elképzelt szellemiségétől, írott és íratlan játékszabályaitól idegennek tartott. Nem fogta be pörös száját, ha szükségét érezte, élesen, sőt vitriolosan fogalmazott, de mindig érvelni próbált, mindig párbeszédre törekedett, és mindenkor kész volt a méltányos kompromisszumra is. Vitapartnerei övétől eltérő álláspontját mindaddig tiszteletben tartotta, amíg az általa megkérdőjelezhetetlennek tekintett alapelvek szabta határokon belül maradtak, amíg az érvek helyét nem vette át a hatalmi szó.
Egy idő után azonban úgy érezte, hogy feloldhatatlan az ellentmondás a hivatásos politikusi szerep, a politikai versengés és az ő személyes motívumai között. Már 1993 elején, hónapokkal tragikus autóbalesete előtt eldöntötte: a következő választáson nem indul. Viszont továbbra is fenntartotta a jogot, hogy a hetilap Beszélő hasábjain, egészen annak megszűnéséig (1995 júliusáig) nyilvános véleményt formáljon a politika történéseiről.
Az a két és fél év, ami a részvételével zajló „rendszerváltó” parlamenti ciklus lezárulása után még megadatott, tetézve a baleset és a megromlott egészségi állapot következményeivel, a felületes szemlélő számára kurtára szabott elégikus epilógusnak tűnhet, noha tevékeny időszak volt ez is, amelyben újra felbukkantak az életpálya három periódusának vezérmotívumai: egy hajléktalanok helyzetével foglalkozó kutatás erejéig visszatért az empirikus szociológiához, a Wesley János Főiskola szociális munkás szakának beindításával és szellemi arculatának megformálásával új intézményes keretet teremtett a Szeta hagyományainak folytatásához, publicisztikájával pedig továbbra is elmondta véleményét a közügyek állásáról.
1997 januárjában halt meg.
Havas Gábor, szociológus