Ritoók Magda
ÖNREFLEXÍV
PÁLYAKÉP
A szociális szakmával csak pályám utolsó évtizedeiben a nyolcvanas évek végén kerültem kapcsolatba. Beszámolóm első részében az azt megelőző időszakról írok. A beszámoló második részében szeretném bemutatni a szociális szakmával való kapcsolatomat.
Amikor pályaválasztás előtt álltam, a pszichológia még nem volt annyira közismert tudomány, mint manapság. Én sem ezzel az elhatározással kezdtem, hanem a tanítás, a pedagóguspálya irányába indultam. Így jelentkeztem a Jászberényi Tanítóképzőbe. Azokban az években ott sem tanítottak pszichológiát. 1950-54 között a pszichológia az elsüllyesztett tudományok közé tartozott.
A pedagógiai oktatásban voltak utalások, amiből lehetett tudni, hogy mi is a pszichológia. Volt egy pedagógia-tanárom: Tóth Gyula. Folyton őt kérdeztem a pszichológiáról. Ő adott nekem pszichológiai könyveket. Nagyon jó és érdekes könyveket adott. Arra kért, hogy ne mutassam meg senkinek a kollégiumban, csak titokban olvassam.
A pályám szempontjából fontos volt a pedagógiai tanulmányi verseny, az ún. „Rákosi Mátyás tanulmányi verseny”, ahol harmadikos és negyedikes koromban is országos második helyezett lettem.
A másik érdekelődésem akkoriban a zenéhez kötött. Zongoráztam sokáig, viszonylag eredményesen, ez volt a második szerelmem. Akkor még az elsőnek gondoltam, és olyan tanulási lehetőséget kerestem, hogy folytathassam a zenetanulást. Így történelem-ének szakra jelentkeztem a Budapesti Pedagógiai Főiskolára, ahol először tanulhattam pszichológiát. Arra emlékszem, hogy teljesen odavoltam a gyönyörűségtől, hogy ez milyen izgalmas! Elég jó tanárunk volt, aki nem volt tudós, de jól tanított. Emlékszem az első vizsgaidőszakra, hogy Tyeplovot tanultam, és nem tudtam letenni, annyira érdekesnek találtam. Aztán megint fordult a világ körülöttem, és megszűnt a Pedagógiai Főiskola Budapesten. Az ELTE Bölcsészkara akkor átvett néhány embert a hallgatók közül. Akkor vettek fel az ELTE Bölcsészettudományi Karára, pedagógia-magyar szakra. A pszichológia szakot harmadik szakként végeztem el, a másik kettővel párhuzamosan.
Azt tudtam, hogy serülőkkel, fiatalokkal akarok foglalkozni. A szakdolgozatom témája: „Serdülő- és ifjúkori irodalmi alkotások” volt. Nagyon sok verset és prózát gyűjtöttem össze serdülő- és ifjúkorúaktól. A gyakorló tanítás kapcsán a gyerekekkel nagyon jó kapcsolatban voltam, és öntötték nekem a verseiket és prózai írásaikat. Ma is nagyon izgalmasnak tartom azt a kérdést, hogy mennyire életkori sajátosság és mennyire tehetség-ígéret ebben az életkorban az a nagyfokú alkotási igény, ami a serülőkben megtalálható. Így tehát tudtam, hogy milyen korosztállyal akarok foglalkozni. Aztán a sors összehozott Csirszka Jánossal, aki akkor kezdett dolgozni pályaválasztási tanácsadóként a Munkaügyi Minisztérium Országos Módszertani Intézetében. Az utolsó egyetemi évem alatt hívott oda. Másodállásban kezdtem el mellette dolgozni. Párhuzamosan néhány órában tanítottam szakmunkás tanulókat is. Bekapcsolódtam Csirszka pályamotivációs kutatásába, ahol 14 éves gyerekeket kérdeztünk pályaválasztási motívumaikról. 200 gyerekkel kellett akkoriban beszélgetnem. Nagyon érdekes volt, és máig vannak kapcsolataim, amik megmaradtak ezekből az interjúkból. Igazából eldőlt, hogy miben érzem jól magam, és aztán 1959 őszétől bekapcsolódtam a valódi pályaválasztási tanácsadásba. Sok mindent tanultam meg ott. Tulajdonképpen a mi generációnk módszertanilag hihetetlen felkészületlenül került ki az egyetemről, de Csirszka nagyon sok tesztet és köztük sok személyiségtesztet megtanított munkatársainak.
Később úgy gondoltam, hogy meg kell ismernem Méreit, mert számomra a vele való találkozás kimaradt az egyetemi évek alatt. Nagyon kíváncsi voltam rá. Olvastam tőle sok mindent. Ez már nem az egyetemi évek alatt volt, hanem később. Egyszer felhívtam, és mondtam, hogy szeretném megismerni. Elmentem hozzá és hosszan beszélgettünk. Követte a pályámat. Mikor kineveztek ebbe az intézménybe (ELTE), akkor írt nekem egy levelet – miközben nem volt folyamatos kapcsolatunk – hogy örül, hogy az ELTÉ-re kerültem. Ez nagyon jól esett.
Fontos szakmai kapcsolatot jelentett Székácsné Vida Mária, akinek nyugdíjba menetele után a helyére kerültem az ELTÉ-n. A személyisége, emberi kapcsolatai, kultúrája, bölcsessége, nyugalma, gondolkodásmódja számomra nagyon fontos volt. A kapcsolatunk barátsággá vált a későbbi években. Azt is üzenetnek éreztem, hogy úgy kerültem a helyére, hogy nem ismertük egymást, valahogy el volt készítve nekem ez a hely.
Az egyetemen vált végleg fontossá számomra az oktatás. Továbbra is dolgoztam gyakorlatban is. Néhány kollégámmal létrehoztuk az ELTE Életvezetési Tanácsadóját, amely máig is működik, sőt egyre aktívabban, ma már az ELTE Pedagógiai Pszichológiai Karán. Emellett fontos szál volt a szakmámban az, amikor elkezdtem terápiát tanulni. Amikor egyetemista voltam, föl sem merült, hogy lehetne ezt a részét is tanulni a szakmának, nem volt erre reális lehetőség, ún. „földalatti mozgalomban” lehetett volna, de ezekről nem tudtam akkoriban. Éreztem, hogy nagyon jó, hogy pályaválasztási tanácsadással foglalkozom, nagyon élvezem, fontosan ezek a kapcsolatok, az egészséges fiatalok röptének a segítése, de sok nehéz, problémás fiatallal is volt dolgom, ami miatt egyre égetőbbé vált, hogy terápiás képzettséget is szerezzek. Nehéz volt megtalálni, hogy hol lehet ezt elsajátítani. Apró lépésekben kezdtem: relaxáció, Rogers-csoport aztán T-csoport, pszichodráma és pszichoanalízis. Nemes Lívia és Mävers Ildikó voltak a mestereim.
Virág Terézzel szupervízorként találkoztam. Egyszer azt mondta, hogy „van egy kis meggyfám a kertben, azt neked szeretném adni”. Örömmel elfogadtam, így aztán ott áll a kertemben a mai napig is Virág Terike meggyfája. Ha én ettől a háztól, ahol élek nem akarok megválni, ebben két dolognak van komoly szerepe: a Terike meggyfájának és az apám ültette fenyőnek. Amit tőle kaptam, az tulajdonképpen egyfajta felszabadítás volt, hogy csináld azt, amit jónak látsz, vagy amit érzel, „ne törődj az ősökkel”, ne törődj a szabályokkal, ha úgy érzed, hogy most mást kell csinálnod, kezdj bele.
Terivel kapcsolatos még a holocaust élménykör is, amivel a pacienseimen keresztül találkoztam. Ebben is egymásra találtunk, közösen gondolkodtunk. Ez nagyon fontos része volt az életemnek. Sok barátom volt, van és remélem, hogy lesz, akinél ez a kérdés nagy jelentőségű. Azt gondolom, hogy ez valami módon feladatom is, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozzam. 5 éves koromtól nagyon sokat voltam együtt – szinte családtagként – egy ortodox zsidó családdal, ahol 7 gyerek volt, és én voltam a nyolcadik a péntek esti szertartásokon, mert beengedtek oda a barátnőm barátnőjeként. Sok fájdalmas emlékem is van ezzel kapcsolatban. Rajtuk keresztül velük együtt átéltem a borzalmakat, amiket mások kívülállóként meg sem érthetnek talán. Én viszont sokat tudok sajnos az őket ért élményekről… Ez is olyan jó volt, hogy a Terivel ezen keresztül is találkoztunk. Ő volt az Nemes Lívia mellett, akinek szakmailag és emberileg is nagyon nagy szerepe volt abban, hogy hogyan alakult a szemléletem, jelenlétem a pszichológiában.
A pályaválasztási tanácsadás akkoriban a nevelési tanácsadás mellett a legkialakultabb terület volt Magyarországon. Ebbe „beleszülettem” a Csirszka János meghívása révén, és tulajdonképpen elég sokáig a szorosabb értelemben vett pályaválasztási tanácsadással foglalkoztam. Aztán egyre több olyan problémát hoztak az emberek, amikor kiderült, hogy nemcsak a pályáról van szó, nemcsak ebben kérnek segítséget, nem elég csak a pályában gondolkodni, szóval bővült, tágult a kör…
A következő állomás volt az életvezetési tanácsadás, meg a terápia. Tulajdonképpen úgy jutottam el ahhoz, hogy szükséges terapeutává képződnöm, hogy úgy éreztem, nagyon keveset tudok azokhoz a problémákhoz képest, amelyek azokban az emberekben vannak, akikkel foglalkozom. A pályájukról beszélve velük, fontos, hogy ez az egész egy rendszerbe ágyazódik, ami sokkal komplexebb és bonyolultabb megértést kíván. Ezért éreztem egy idő után feltétlenül szükségesnek a terápia tanulást.
Sokszor nincs szükség terápiás technikákra, de ahhoz, hogy valamilyen módon az egész személyiséget vegyük figyelembe, fontos az a tudás, amit a terápiás képzettség ad. Még akkor is, ha nem feltétlenül terápiás módszerként jelenik meg az adott helyzetben. E nélkül a háttértudás nélkül nem lehet elhelyezni az egész személyiséget egy rendszerben, aminek csak egy szelete a pálya, a pályával való kapcsolat.
A terápia és a tanácsadás nem választható el élesen. A terápia a múltba nyúlik vissza, a tanácsadás előre tekint, vagy egy problémára fókuszál. Azt tartom indokoltnak, hogy aki tanácsadást és terápiát végez, az legyen kiképezve mind a kettőre. A tudás, meg az elméleti ismeret kell, de a terápiás munkának nem csupán az elméleti ismeret a lényege, hanem a személyiség felkészültsége: a sajátélményű önismeret.
Hogy kinek mire van szüksége, tanácsadásra vagy terápiára, ennek eldöntésében is a gyakorlati felkészültség, a sajátélményű tapasztalat segíthet. Valakinek valóban nincs szüksége arra, hogy hosszú utat bejárjunk együtt, hanem arra van szüksége, hogy az életvezetésnek egy bizonyos pontján segítséget kapjon ahhoz, hogy rálásson arra, hogy mi történik vele, vagy minek kellene történnie vele.
Mostanáig végigjártam egy utat, és ami számomra igazán fontos volt, azok megtörténtek. Sok minden tartozik ehhez: képzések, emberek, az ELTE PPK képzési programja, néhány új kezdeményezés, a tanácsadás fellendítése Magyarországon. A hazai pszichológiai kultúra minél szélesebb elterjesztésének feladatait jelenti a Magyar Pszichológiai Társaságban betöltött elnöki szerepem. Az erre való felkérés teljesen váratlanul ért 1999-ben. Soha nem gondoltam erre, de – végül is – vállaltam 2000-től, mindmáig. A pszichológia szemléleti-metodikai terjesztésén túl az utóbbi évek az európai pszichológus diplomával egyenértékű hazai pszichológusképzés fejlesztésének elősegítését is jelentették a Magyar Pszichológiai Társaság számára. Az eredményeket csapatmunka tette lehetővé. Jobbnál jobb csapatokban dolgozhattam a ’60-70-es évek országos méretű fejlesztéseitől kezdve a tanácsadás pszichológiája köré csoportosult szakembereken át a Magyar Pszichológiai Társaság és a Felsőoktatási Tanácsadás Egyesület vezetőségének tagjaiig. Még mindig léteznek emberek, akik anyagi ellenszolgáltatás nélkül is tovább visznek egy ügyet, ha fontosnak érzik. Ma is ilyen emberekkel dolgozom együtt. Sok jó munkatársam van, közelben és kicsit távolabb is, ez is nagyon fontos. Jó érzés arra gondolni, hogy ha itt valamit abbahagyok, az tovább él majd nélkülem is. Nem érzem azt, hogy valamit félbehagytam volna. Még sok mindent lehetne tenni és keresem is, hogy mi az én dolgom ezután. Nyilván a terápiás munka olyan, ami nincs helyhez meg körülményekhez kötve, azt folytatom. Azt gondolom, hogy néhány dolgot le kellene írnom, amit eddig nem írtam meg. Az életem nagy része szervezéssel telt el és az írásra kevés időm maradt.
Szeretnék írni például a pályaválasztási tanácsadásról, és azért erről, mert az gondolom, hogy annak a lényegét még nem írtam le, hogy hogyan csinálom én ezt. Az le van írva, hogy módszertanilag hogyan csinálom, de hogy mi történik ezen túl, hogy honnan ismertem fel a „csillagot” az emberek homlokán – ezt jó lenne valahogy megfogalmazni.
Pályaválasztási tanácsadási gyakorlatom során kezdettől fogva találkoztam az esélyegyenlőség problémáival, a velem kapcsolatba került fiatalok nehézségein keresztül. A „hátrányos helyzet” a veszélyeztetettség, a fogyatékkal élő fiatalok pályaadaptációjának nehézségei tanácsadó pszichológusként naponta megjelentek munkámban és egyben az a tapasztalat is, hogy az egyéneknek nyújtott segítség sokat jelenthet, de az érintettek tömegeinek problémáját nem oldja meg, ehhez a segítő rendszerek létrehozására is szükség van. Ezekben az években ismertem meg Ferge Zsuzsát. Mindaz, amit tőle tanultam, ebben az irányba fordította szemléletmódomat.
A nyolcvanas évek végétől egyre növekvő munkanélküliség azt a feladatot jelentette számomra, hogy azon próbáljak segíteni, hogy a munkanélkülivé vált emberek meg tudjanak küzdeni ezzel a problémával, és hogyan találják meg a kiutat az ezzel gyakran szorosan együtt járó pályakrízisből.
A Ferge Zsuzsa körül kialakult munkacsoport egyik tagjaként az lett a speciális feladatom, hogy a pszichológia elméleti és módszertani bázisán kialakítsam a szociális munkások képzéséhez nélkülözhetetlen elméleti és gyakorlati ismereteket a szociális munkában szükséges segítő kapcsolati modell alapján. A munkanélküliség pszichológiai problémái nagy hangsúllyal jelentek meg ebben a feladatban.
Ha az „önreflexív pályakép” nézőpontjából gondolom végig pályám alakulását, föl kell ismernem, hogy az új feladatok vonzása mindig elcsábított. Ez történt akkor is, amikor Ferge Zsuzsa „csapatának” lettem tagja.
Az új létrehozásának jó feszültségével terveztünk, dolgoztunk, tanítottunk. Az alapító tagok közé tartozott Hegyesi Gábor és Talyigás Katalin is.
Nemcsak a kollégák, hanem a hallgatók is nagyon érdekes emberek voltak, a nappali tagozatosok és a „felnőttek” egyaránt. Nagyon jó színvonalúak, nagyon motiváltak, nagyon kíváncsiak, nagyon kritikusak. Sokakkal találkoztam azóta a „felnőtt életben”: nehéz, súlyos problémákkal foglalkozó szociális intézmények kiválóan dolgozó vezető munkatársaiként.
Életemnek ehhez a szakaszához tartozott, hogy úgy éreztem, szükséges megismernem, megtapasztalnom, hogy hogyan kell a szociális munka területén dolgoznia egy pszichológusnak. Mennyiben más ez, mint az a pszichológusi gyakorlat, amit én addigi éveim alatt megszereztem? Mit jelent a segítő kapcsolat a szociális munka területén?
Így kezdtem el részfoglalkozású pszichológusként dolgozni a VII. kerületi Esély Családsegítő Központban. A Tánczos Éva által vezetett intézményben kiváló csapatmunka folyt. Az én fő feladatom itt is a pályaválasztás, pályafejlődés, pályakorrekció volt, fiatalok és felnőttek számára egyaránt, különös tekintettel a munkanélküliekre, hajléktalanokra, hátrányos helyzetűekre, fogyatékkal élőkre.
Nagyon sokat tanultam az eseteimtől, és a kollégáimtól. Ezekre a tapasztalatokra támaszkodva – úgy éreztem – hitelesebbé, reálisabbá váltak az általam oktatott pszichológiai tárgyak. Másként kellett kapcsolatot építeni, kapcsolatos fenntartani az Esélyben megismertekkel mint az egyetemistákkal.
Nagyon hasznos volt, hogy megismertem a hetedik kerületi roma családok értékeit, szemléletmódját, a gyerekeik iránti felelősségérzetét.
Nagyon hasznos volt, hogy megismertem, hogy milyen emberfeletti erőfeszítés kell ahhoz, hogy az utógondozó intézményben élő volt állami gondozottak megtalálják helyüket az életben.
Nagyon hasznos volt, hogy megismerhettem, hogy szinte lehetetlen, de néha mégis lehetséges, hogy hajléktalanok munkát találjanak és kikerüljenek a hajléktalan sors fogságából.
Nagyon hasznos volt, hogy megismerhettem, hogy a munkanélkülivé vált emberek legnagyobb problémája az önértékelés megváltozása és a reményvesztettség, és megtanultam, hogy milyen hosszú utat kell pszichológiai eszközök segítségével végigjárni ahhoz, hogy ez megváltozzék. Emellett nem is biztos, hogy az erőfeszítés mindig sikerrel jár.
Az elmúlt években már nem tudtam vállalni az ELTE PPK-n megnövekedett feladataim mellett a családsegítőben való munkát és az oktatást sem a szociális munkás képzésben, de volt klienseim egy részével máig is kapcsolatban vagyok. Jó néhányan megkeresnek és segítséget kérnek, vagy tájékoztatnak sorsuk alakulásáról.
Áttekintve az elmúlt évtizedeket, kutatási programként az volt a legfontosabb számomra, hogy az egyéni életpályák segítésén túl megtaláljam azokat a tendenciákat, amelyek a pályafejlődést elősegítik és azokat is, amelyek hátráltatják. Ezeknek a kutatásoknak az eredményei alapján szereztem kandidátusi (1978) majd habilitációs fokozatot (2006).
Egy negyven évet átfogó longitudinális kutatás első célkitűzéseként azt kerestem, hogy milyen pszichés erőforrásokat lehet találni már a döntés időszakában, amelyek az eredményes és elégedett pályafejlődést előrejelzik.
A pályaidentifikáció létrejöttének feltételeit vizsgálva egyértelművé vált, hogy a sikerességet biztosító feltételek között nem az általános értelmi képességeknek, hanem a személyiségjegyeknek van a legdöntőbb szerepe.
Tanulságként megfogalmazható volt, hogy a sikeres pályaidentifikáció szempontjából az általános személyiségfejlesztés legalább olyan lényeges feltétel, mint a speciális pályaválasztási előkészítés. Ennek alapjai elsősorban a családban, másodsorban a pályaválasztási döntést megelőző időszak intézményes nevelésében alakulnak ki. Ezek a személyiségértékek nem a család iskolázottsága által meghatározottak, hanem a család által nyújtott érzelmi nevelés tartalma és színvonala által.
A kutatás egyik fontos eredménye volt annak bizonyítása, hogy a pályakötődés és a pályaidentifikáció mértéke független a család iskolázottsági színvonalától.
A kutatás második célkitűzéseként arra kerestem választ, hogy milyen védőfaktorok lehetnek a pályafejlődésben, amelyek védelmet jelentenek a pályakrízisekkel, mint kockázati tényezőkkel szemben.
A kutatás tanulságai szerint az egyébként szükségszerű társadalmi-gazdasági változások legnehezebben elviselhető élménye a védettség és a biztonságérzet elvesztése. Ennek ellensúlyozását, kivédését jelenti a társas támogatottság. A társas támogatottság körében jelentek meg a családi kapcsolatrendszer mellett a barátok, a munkatársak, sőt még a pszichológus is.
A kutatás harmadik célkitűzéseként arra kerestem választ, hogy az elmúlt negyven évben lezajlott társadalmi, gazdasági változások milyen sajátos pályafejlődési mintázatot hoztak létre egy középkorú, jellegében a középszintű, de főleg a felsőfokú pályákat képviselő csoport életében Magyarországon.
Nagyobb részük pályájára – saját megfogalmazásuk szerint – hatással volt a rendszerváltás. Ez viszonylag ritkán jelentett pozitív irányú változást, sokkal inkább az ellenkezőjét.
Értékválasztásaikban a hetvenes évekhez viszonyítva még fontosabbá vált a már korábban is első helyen szereplő család, és a kilencvenes években utolsó helyre került a rangsorban a „társadalmi-politikai tevékenység”, amely a középkorú és főként közép- és felsőfokú pályákat képviselő vizsgálati csoport életében kiüresedett fogalommá vált.
Az anyagiak súlya megnőtt a hetvenes évekhez viszonyítva – főként a férfiak csoportjában – mind az értékválasztásban, mind az életeseményekben.
A társadalmi-politikai változásokkal összefüggő pályakrízisek adják a magyarországi pályafejlődés karakterisztikus mintázatát, amelyben markáns törésvonalat jelent az 1989-es év. Ez férfiakra és nőkre egyaránt igaz a megkérdezettek esetében.
A magánéleti krízisek nagyobb súllyal vannak jelen a válaszoló nők körében, de a pályakrízisek grafikonja „együtt halad” mindkét nem esetében, csak a rendszerváltás évében emelkedik még magasabbra a férfiaknál.
A vállalkozás kockázatával járó feszültségek is feltűntek a megkérdezettek pályafejlődési mintázatában. A vállalkozók pályakrízisei nagyobb súllyal jelentek meg, mint az alkalmazottaké. A vállalkozással járó kihívások és kudarcok nehézségeiről egyaránt beszámoltak a vizsgálat résztvevői.
A pályafejlődési mintázatok sajátosságai megmutatkoztak a férfiak és nők adatainak összehasonlításában is. Összefoglalóan elmondható, hogy a megkérdezett férfiakat valamivel jobban „megviselték” a rendszerváltás okozta változások politikai közérzet és pályaviteli biztonságérzet szempontjából egyaránt, mint a nőket.
A pályakrízis nem a változásból adódik, hanem a pályakép általános elbizonytalanodásából.
A hetvenes és a kilencvenes évek között lezajlott változások hatása a megkérdezettek pályafejlődési mintázatának alakulására a pályaidentifikáció értékének csökkenésében is megmutatkozik. A különféle szempontok szerint összehasonlított alcsoportokra szinte kivétel nélkül érvényes volt ez a tendencia.
A kutatás egyik leginkább elgondolkodtató eredménye is ehhez kapcsolódva fogalmazható meg: a pályaidentifikáció és a pályakrízisek előfordulása között szoros kapcsolat van. Minél erőteljesebb a pályakötődés, annál nagyobb a krízisveszélyeztetettség. Akiknek nagyon fontos a pályája (hivatása), azt nagyobb mértékben érintik azok a negatív, sorsfordító változások, amelyek az utóbbi évtizedeket jellemzik, különösen a középkorúak életében. A hetvenes és a kilencvenes években mért szubjektív identifikáció-értékek és a pályakrízisek között látható ez az ellentmondásos kapcsolat.
Ez különösen fölerősödik a politikai krízisen átesők és a politikai krízissel nem jellemezhető személyeknél. A politikai krízist átélők csoportjának szubjektív identifikációs értéke mindkét időpontban magasabb volt, mint azoké, akik nem éltek át politikai krízist.
A fentiekben jellemzett magyarországi pályafejlődés-mintázatok – a nemzetközi szakirodalom és a különféle szakmai konzultációk alapján – hasonló tendenciákat mutatnak a volt szocialista országok hasonló életkorú és élethelyzetű népességével, de ennek a megállapításnak megerősítéséhez nemzetközi összehasonlító vizsgálatokra lenne szükség.
Befejezésként elmondhatom, hogy naponta örömömet találom a munkámban, 50 év óta. Ennek a forrása elsősorban az emberekkel – fiatalabbakkal, idősebbekkel – való kapcsolat. Ehhez társul az oktatás és a kutatás érdekessége, élménye. Pályaválasztási tanácsadó munkámban sem teszek mást, mint azt, hogy segítsek kinek-kinek megtalálni azt a pályát, ami számára is ezt az élményt adja. Erőforrást jelent a családom, mindenekelőtt férjem és fiam támogatása, kapcsolat a barátaimmal, itthon és külföldön, meg az unokáimmal való találkozások, együttlétek.
Minél idősebb leszek, annál inkább felismerem, hogy szüleim mintáját követem, meg anyai nagyapámét, aki református lelkészként egyszerre volt tanító, közösségszervező és lelki gondozó, abban a kis faluban, ahol élt és dolgozott.
Régebben erre nem gondoltam, hogy tulajdonképpen nem csinálok mást, mint amit tőlük láttam.
2008. május
A szociális szakmával csak pályám utolsó évtizedeiben a nyolcvanas évek végén kerültem kapcsolatba. Beszámolóm első részében az azt megelőző időszakról írok. A beszámoló második részében szeretném bemutatni a szociális szakmával való kapcsolatomat.
Amikor pályaválasztás előtt álltam, a pszichológia még nem volt annyira közismert tudomány, mint manapság. Én sem ezzel az elhatározással kezdtem, hanem a tanítás, a pedagóguspálya irányába indultam. Így jelentkeztem a Jászberényi Tanítóképzőbe. Azokban az években ott sem tanítottak pszichológiát. 1950-54 között a pszichológia az elsüllyesztett tudományok közé tartozott.
A pedagógiai oktatásban voltak utalások, amiből lehetett tudni, hogy mi is a pszichológia. Volt egy pedagógia-tanárom: Tóth Gyula. Folyton őt kérdeztem a pszichológiáról. Ő adott nekem pszichológiai könyveket. Nagyon jó és érdekes könyveket adott. Arra kért, hogy ne mutassam meg senkinek a kollégiumban, csak titokban olvassam.
A pályám szempontjából fontos volt a pedagógiai tanulmányi verseny, az ún. „Rákosi Mátyás tanulmányi verseny”, ahol harmadikos és negyedikes koromban is országos második helyezett lettem.
A másik érdekelődésem akkoriban a zenéhez kötött. Zongoráztam sokáig, viszonylag eredményesen, ez volt a második szerelmem. Akkor még az elsőnek gondoltam, és olyan tanulási lehetőséget kerestem, hogy folytathassam a zenetanulást. Így történelem-ének szakra jelentkeztem a Budapesti Pedagógiai Főiskolára, ahol először tanulhattam pszichológiát. Arra emlékszem, hogy teljesen odavoltam a gyönyörűségtől, hogy ez milyen izgalmas! Elég jó tanárunk volt, aki nem volt tudós, de jól tanított. Emlékszem az első vizsgaidőszakra, hogy Tyeplovot tanultam, és nem tudtam letenni, annyira érdekesnek találtam. Aztán megint fordult a világ körülöttem, és megszűnt a Pedagógiai Főiskola Budapesten. Az ELTE Bölcsészkara akkor átvett néhány embert a hallgatók közül. Akkor vettek fel az ELTE Bölcsészettudományi Karára, pedagógia-magyar szakra. A pszichológia szakot harmadik szakként végeztem el, a másik kettővel párhuzamosan.
Azt tudtam, hogy serülőkkel, fiatalokkal akarok foglalkozni. A szakdolgozatom témája: „Serdülő- és ifjúkori irodalmi alkotások” volt. Nagyon sok verset és prózát gyűjtöttem össze serdülő- és ifjúkorúaktól. A gyakorló tanítás kapcsán a gyerekekkel nagyon jó kapcsolatban voltam, és öntötték nekem a verseiket és prózai írásaikat. Ma is nagyon izgalmasnak tartom azt a kérdést, hogy mennyire életkori sajátosság és mennyire tehetség-ígéret ebben az életkorban az a nagyfokú alkotási igény, ami a serülőkben megtalálható. Így tehát tudtam, hogy milyen korosztállyal akarok foglalkozni. Aztán a sors összehozott Csirszka Jánossal, aki akkor kezdett dolgozni pályaválasztási tanácsadóként a Munkaügyi Minisztérium Országos Módszertani Intézetében. Az utolsó egyetemi évem alatt hívott oda. Másodállásban kezdtem el mellette dolgozni. Párhuzamosan néhány órában tanítottam szakmunkás tanulókat is. Bekapcsolódtam Csirszka pályamotivációs kutatásába, ahol 14 éves gyerekeket kérdeztünk pályaválasztási motívumaikról. 200 gyerekkel kellett akkoriban beszélgetnem. Nagyon érdekes volt, és máig vannak kapcsolataim, amik megmaradtak ezekből az interjúkból. Igazából eldőlt, hogy miben érzem jól magam, és aztán 1959 őszétől bekapcsolódtam a valódi pályaválasztási tanácsadásba. Sok mindent tanultam meg ott. Tulajdonképpen a mi generációnk módszertanilag hihetetlen felkészületlenül került ki az egyetemről, de Csirszka nagyon sok tesztet és köztük sok személyiségtesztet megtanított munkatársainak.
Később úgy gondoltam, hogy meg kell ismernem Méreit, mert számomra a vele való találkozás kimaradt az egyetemi évek alatt. Nagyon kíváncsi voltam rá. Olvastam tőle sok mindent. Ez már nem az egyetemi évek alatt volt, hanem később. Egyszer felhívtam, és mondtam, hogy szeretném megismerni. Elmentem hozzá és hosszan beszélgettünk. Követte a pályámat. Mikor kineveztek ebbe az intézménybe (ELTE), akkor írt nekem egy levelet – miközben nem volt folyamatos kapcsolatunk – hogy örül, hogy az ELTÉ-re kerültem. Ez nagyon jól esett.
Fontos szakmai kapcsolatot jelentett Székácsné Vida Mária, akinek nyugdíjba menetele után a helyére kerültem az ELTÉ-n. A személyisége, emberi kapcsolatai, kultúrája, bölcsessége, nyugalma, gondolkodásmódja számomra nagyon fontos volt. A kapcsolatunk barátsággá vált a későbbi években. Azt is üzenetnek éreztem, hogy úgy kerültem a helyére, hogy nem ismertük egymást, valahogy el volt készítve nekem ez a hely.
Az egyetemen vált végleg fontossá számomra az oktatás. Továbbra is dolgoztam gyakorlatban is. Néhány kollégámmal létrehoztuk az ELTE Életvezetési Tanácsadóját, amely máig is működik, sőt egyre aktívabban, ma már az ELTE Pedagógiai Pszichológiai Karán. Emellett fontos szál volt a szakmámban az, amikor elkezdtem terápiát tanulni. Amikor egyetemista voltam, föl sem merült, hogy lehetne ezt a részét is tanulni a szakmának, nem volt erre reális lehetőség, ún. „földalatti mozgalomban” lehetett volna, de ezekről nem tudtam akkoriban. Éreztem, hogy nagyon jó, hogy pályaválasztási tanácsadással foglalkozom, nagyon élvezem, fontosan ezek a kapcsolatok, az egészséges fiatalok röptének a segítése, de sok nehéz, problémás fiatallal is volt dolgom, ami miatt egyre égetőbbé vált, hogy terápiás képzettséget is szerezzek. Nehéz volt megtalálni, hogy hol lehet ezt elsajátítani. Apró lépésekben kezdtem: relaxáció, Rogers-csoport aztán T-csoport, pszichodráma és pszichoanalízis. Nemes Lívia és Mävers Ildikó voltak a mestereim.
Virág Terézzel szupervízorként találkoztam. Egyszer azt mondta, hogy „van egy kis meggyfám a kertben, azt neked szeretném adni”. Örömmel elfogadtam, így aztán ott áll a kertemben a mai napig is Virág Terike meggyfája. Ha én ettől a háztól, ahol élek nem akarok megválni, ebben két dolognak van komoly szerepe: a Terike meggyfájának és az apám ültette fenyőnek. Amit tőle kaptam, az tulajdonképpen egyfajta felszabadítás volt, hogy csináld azt, amit jónak látsz, vagy amit érzel, „ne törődj az ősökkel”, ne törődj a szabályokkal, ha úgy érzed, hogy most mást kell csinálnod, kezdj bele.
Terivel kapcsolatos még a holocaust élménykör is, amivel a pacienseimen keresztül találkoztam. Ebben is egymásra találtunk, közösen gondolkodtunk. Ez nagyon fontos része volt az életemnek. Sok barátom volt, van és remélem, hogy lesz, akinél ez a kérdés nagy jelentőségű. Azt gondolom, hogy ez valami módon feladatom is, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozzam. 5 éves koromtól nagyon sokat voltam együtt – szinte családtagként – egy ortodox zsidó családdal, ahol 7 gyerek volt, és én voltam a nyolcadik a péntek esti szertartásokon, mert beengedtek oda a barátnőm barátnőjeként. Sok fájdalmas emlékem is van ezzel kapcsolatban. Rajtuk keresztül velük együtt átéltem a borzalmakat, amiket mások kívülállóként meg sem érthetnek talán. Én viszont sokat tudok sajnos az őket ért élményekről… Ez is olyan jó volt, hogy a Terivel ezen keresztül is találkoztunk. Ő volt az Nemes Lívia mellett, akinek szakmailag és emberileg is nagyon nagy szerepe volt abban, hogy hogyan alakult a szemléletem, jelenlétem a pszichológiában.
A pályaválasztási tanácsadás akkoriban a nevelési tanácsadás mellett a legkialakultabb terület volt Magyarországon. Ebbe „beleszülettem” a Csirszka János meghívása révén, és tulajdonképpen elég sokáig a szorosabb értelemben vett pályaválasztási tanácsadással foglalkoztam. Aztán egyre több olyan problémát hoztak az emberek, amikor kiderült, hogy nemcsak a pályáról van szó, nemcsak ebben kérnek segítséget, nem elég csak a pályában gondolkodni, szóval bővült, tágult a kör…
A következő állomás volt az életvezetési tanácsadás, meg a terápia. Tulajdonképpen úgy jutottam el ahhoz, hogy szükséges terapeutává képződnöm, hogy úgy éreztem, nagyon keveset tudok azokhoz a problémákhoz képest, amelyek azokban az emberekben vannak, akikkel foglalkozom. A pályájukról beszélve velük, fontos, hogy ez az egész egy rendszerbe ágyazódik, ami sokkal komplexebb és bonyolultabb megértést kíván. Ezért éreztem egy idő után feltétlenül szükségesnek a terápia tanulást.
Sokszor nincs szükség terápiás technikákra, de ahhoz, hogy valamilyen módon az egész személyiséget vegyük figyelembe, fontos az a tudás, amit a terápiás képzettség ad. Még akkor is, ha nem feltétlenül terápiás módszerként jelenik meg az adott helyzetben. E nélkül a háttértudás nélkül nem lehet elhelyezni az egész személyiséget egy rendszerben, aminek csak egy szelete a pálya, a pályával való kapcsolat.
A terápia és a tanácsadás nem választható el élesen. A terápia a múltba nyúlik vissza, a tanácsadás előre tekint, vagy egy problémára fókuszál. Azt tartom indokoltnak, hogy aki tanácsadást és terápiát végez, az legyen kiképezve mind a kettőre. A tudás, meg az elméleti ismeret kell, de a terápiás munkának nem csupán az elméleti ismeret a lényege, hanem a személyiség felkészültsége: a sajátélményű önismeret.
Hogy kinek mire van szüksége, tanácsadásra vagy terápiára, ennek eldöntésében is a gyakorlati felkészültség, a sajátélményű tapasztalat segíthet. Valakinek valóban nincs szüksége arra, hogy hosszú utat bejárjunk együtt, hanem arra van szüksége, hogy az életvezetésnek egy bizonyos pontján segítséget kapjon ahhoz, hogy rálásson arra, hogy mi történik vele, vagy minek kellene történnie vele.
Mostanáig végigjártam egy utat, és ami számomra igazán fontos volt, azok megtörténtek. Sok minden tartozik ehhez: képzések, emberek, az ELTE PPK képzési programja, néhány új kezdeményezés, a tanácsadás fellendítése Magyarországon. A hazai pszichológiai kultúra minél szélesebb elterjesztésének feladatait jelenti a Magyar Pszichológiai Társaságban betöltött elnöki szerepem. Az erre való felkérés teljesen váratlanul ért 1999-ben. Soha nem gondoltam erre, de – végül is – vállaltam 2000-től, mindmáig. A pszichológia szemléleti-metodikai terjesztésén túl az utóbbi évek az európai pszichológus diplomával egyenértékű hazai pszichológusképzés fejlesztésének elősegítését is jelentették a Magyar Pszichológiai Társaság számára. Az eredményeket csapatmunka tette lehetővé. Jobbnál jobb csapatokban dolgozhattam a ’60-70-es évek országos méretű fejlesztéseitől kezdve a tanácsadás pszichológiája köré csoportosult szakembereken át a Magyar Pszichológiai Társaság és a Felsőoktatási Tanácsadás Egyesület vezetőségének tagjaiig. Még mindig léteznek emberek, akik anyagi ellenszolgáltatás nélkül is tovább visznek egy ügyet, ha fontosnak érzik. Ma is ilyen emberekkel dolgozom együtt. Sok jó munkatársam van, közelben és kicsit távolabb is, ez is nagyon fontos. Jó érzés arra gondolni, hogy ha itt valamit abbahagyok, az tovább él majd nélkülem is. Nem érzem azt, hogy valamit félbehagytam volna. Még sok mindent lehetne tenni és keresem is, hogy mi az én dolgom ezután. Nyilván a terápiás munka olyan, ami nincs helyhez meg körülményekhez kötve, azt folytatom. Azt gondolom, hogy néhány dolgot le kellene írnom, amit eddig nem írtam meg. Az életem nagy része szervezéssel telt el és az írásra kevés időm maradt.
Szeretnék írni például a pályaválasztási tanácsadásról, és azért erről, mert az gondolom, hogy annak a lényegét még nem írtam le, hogy hogyan csinálom én ezt. Az le van írva, hogy módszertanilag hogyan csinálom, de hogy mi történik ezen túl, hogy honnan ismertem fel a „csillagot” az emberek homlokán – ezt jó lenne valahogy megfogalmazni.
Pályaválasztási tanácsadási gyakorlatom során kezdettől fogva találkoztam az esélyegyenlőség problémáival, a velem kapcsolatba került fiatalok nehézségein keresztül. A „hátrányos helyzet” a veszélyeztetettség, a fogyatékkal élő fiatalok pályaadaptációjának nehézségei tanácsadó pszichológusként naponta megjelentek munkámban és egyben az a tapasztalat is, hogy az egyéneknek nyújtott segítség sokat jelenthet, de az érintettek tömegeinek problémáját nem oldja meg, ehhez a segítő rendszerek létrehozására is szükség van. Ezekben az években ismertem meg Ferge Zsuzsát. Mindaz, amit tőle tanultam, ebben az irányba fordította szemléletmódomat.
A nyolcvanas évek végétől egyre növekvő munkanélküliség azt a feladatot jelentette számomra, hogy azon próbáljak segíteni, hogy a munkanélkülivé vált emberek meg tudjanak küzdeni ezzel a problémával, és hogyan találják meg a kiutat az ezzel gyakran szorosan együtt járó pályakrízisből.
A Ferge Zsuzsa körül kialakult munkacsoport egyik tagjaként az lett a speciális feladatom, hogy a pszichológia elméleti és módszertani bázisán kialakítsam a szociális munkások képzéséhez nélkülözhetetlen elméleti és gyakorlati ismereteket a szociális munkában szükséges segítő kapcsolati modell alapján. A munkanélküliség pszichológiai problémái nagy hangsúllyal jelentek meg ebben a feladatban.
Ha az „önreflexív pályakép” nézőpontjából gondolom végig pályám alakulását, föl kell ismernem, hogy az új feladatok vonzása mindig elcsábított. Ez történt akkor is, amikor Ferge Zsuzsa „csapatának” lettem tagja.
Az új létrehozásának jó feszültségével terveztünk, dolgoztunk, tanítottunk. Az alapító tagok közé tartozott Hegyesi Gábor és Talyigás Katalin is.
Nemcsak a kollégák, hanem a hallgatók is nagyon érdekes emberek voltak, a nappali tagozatosok és a „felnőttek” egyaránt. Nagyon jó színvonalúak, nagyon motiváltak, nagyon kíváncsiak, nagyon kritikusak. Sokakkal találkoztam azóta a „felnőtt életben”: nehéz, súlyos problémákkal foglalkozó szociális intézmények kiválóan dolgozó vezető munkatársaiként.
Életemnek ehhez a szakaszához tartozott, hogy úgy éreztem, szükséges megismernem, megtapasztalnom, hogy hogyan kell a szociális munka területén dolgoznia egy pszichológusnak. Mennyiben más ez, mint az a pszichológusi gyakorlat, amit én addigi éveim alatt megszereztem? Mit jelent a segítő kapcsolat a szociális munka területén?
Így kezdtem el részfoglalkozású pszichológusként dolgozni a VII. kerületi Esély Családsegítő Központban. A Tánczos Éva által vezetett intézményben kiváló csapatmunka folyt. Az én fő feladatom itt is a pályaválasztás, pályafejlődés, pályakorrekció volt, fiatalok és felnőttek számára egyaránt, különös tekintettel a munkanélküliekre, hajléktalanokra, hátrányos helyzetűekre, fogyatékkal élőkre.
Nagyon sokat tanultam az eseteimtől, és a kollégáimtól. Ezekre a tapasztalatokra támaszkodva – úgy éreztem – hitelesebbé, reálisabbá váltak az általam oktatott pszichológiai tárgyak. Másként kellett kapcsolatot építeni, kapcsolatos fenntartani az Esélyben megismertekkel mint az egyetemistákkal.
Nagyon hasznos volt, hogy megismertem a hetedik kerületi roma családok értékeit, szemléletmódját, a gyerekeik iránti felelősségérzetét.
Nagyon hasznos volt, hogy megismertem, hogy milyen emberfeletti erőfeszítés kell ahhoz, hogy az utógondozó intézményben élő volt állami gondozottak megtalálják helyüket az életben.
Nagyon hasznos volt, hogy megismerhettem, hogy szinte lehetetlen, de néha mégis lehetséges, hogy hajléktalanok munkát találjanak és kikerüljenek a hajléktalan sors fogságából.
Nagyon hasznos volt, hogy megismerhettem, hogy a munkanélkülivé vált emberek legnagyobb problémája az önértékelés megváltozása és a reményvesztettség, és megtanultam, hogy milyen hosszú utat kell pszichológiai eszközök segítségével végigjárni ahhoz, hogy ez megváltozzék. Emellett nem is biztos, hogy az erőfeszítés mindig sikerrel jár.
Az elmúlt években már nem tudtam vállalni az ELTE PPK-n megnövekedett feladataim mellett a családsegítőben való munkát és az oktatást sem a szociális munkás képzésben, de volt klienseim egy részével máig is kapcsolatban vagyok. Jó néhányan megkeresnek és segítséget kérnek, vagy tájékoztatnak sorsuk alakulásáról.
Áttekintve az elmúlt évtizedeket, kutatási programként az volt a legfontosabb számomra, hogy az egyéni életpályák segítésén túl megtaláljam azokat a tendenciákat, amelyek a pályafejlődést elősegítik és azokat is, amelyek hátráltatják. Ezeknek a kutatásoknak az eredményei alapján szereztem kandidátusi (1978) majd habilitációs fokozatot (2006).
Egy negyven évet átfogó longitudinális kutatás első célkitűzéseként azt kerestem, hogy milyen pszichés erőforrásokat lehet találni már a döntés időszakában, amelyek az eredményes és elégedett pályafejlődést előrejelzik.
A pályaidentifikáció létrejöttének feltételeit vizsgálva egyértelművé vált, hogy a sikerességet biztosító feltételek között nem az általános értelmi képességeknek, hanem a személyiségjegyeknek van a legdöntőbb szerepe.
Tanulságként megfogalmazható volt, hogy a sikeres pályaidentifikáció szempontjából az általános személyiségfejlesztés legalább olyan lényeges feltétel, mint a speciális pályaválasztási előkészítés. Ennek alapjai elsősorban a családban, másodsorban a pályaválasztási döntést megelőző időszak intézményes nevelésében alakulnak ki. Ezek a személyiségértékek nem a család iskolázottsága által meghatározottak, hanem a család által nyújtott érzelmi nevelés tartalma és színvonala által.
A kutatás egyik fontos eredménye volt annak bizonyítása, hogy a pályakötődés és a pályaidentifikáció mértéke független a család iskolázottsági színvonalától.
A kutatás második célkitűzéseként arra kerestem választ, hogy milyen védőfaktorok lehetnek a pályafejlődésben, amelyek védelmet jelentenek a pályakrízisekkel, mint kockázati tényezőkkel szemben.
A kutatás tanulságai szerint az egyébként szükségszerű társadalmi-gazdasági változások legnehezebben elviselhető élménye a védettség és a biztonságérzet elvesztése. Ennek ellensúlyozását, kivédését jelenti a társas támogatottság. A társas támogatottság körében jelentek meg a családi kapcsolatrendszer mellett a barátok, a munkatársak, sőt még a pszichológus is.
A kutatás harmadik célkitűzéseként arra kerestem választ, hogy az elmúlt negyven évben lezajlott társadalmi, gazdasági változások milyen sajátos pályafejlődési mintázatot hoztak létre egy középkorú, jellegében a középszintű, de főleg a felsőfokú pályákat képviselő csoport életében Magyarországon.
Nagyobb részük pályájára – saját megfogalmazásuk szerint – hatással volt a rendszerváltás. Ez viszonylag ritkán jelentett pozitív irányú változást, sokkal inkább az ellenkezőjét.
Értékválasztásaikban a hetvenes évekhez viszonyítva még fontosabbá vált a már korábban is első helyen szereplő család, és a kilencvenes években utolsó helyre került a rangsorban a „társadalmi-politikai tevékenység”, amely a középkorú és főként közép- és felsőfokú pályákat képviselő vizsgálati csoport életében kiüresedett fogalommá vált.
Az anyagiak súlya megnőtt a hetvenes évekhez viszonyítva – főként a férfiak csoportjában – mind az értékválasztásban, mind az életeseményekben.
A társadalmi-politikai változásokkal összefüggő pályakrízisek adják a magyarországi pályafejlődés karakterisztikus mintázatát, amelyben markáns törésvonalat jelent az 1989-es év. Ez férfiakra és nőkre egyaránt igaz a megkérdezettek esetében.
A magánéleti krízisek nagyobb súllyal vannak jelen a válaszoló nők körében, de a pályakrízisek grafikonja „együtt halad” mindkét nem esetében, csak a rendszerváltás évében emelkedik még magasabbra a férfiaknál.
A vállalkozás kockázatával járó feszültségek is feltűntek a megkérdezettek pályafejlődési mintázatában. A vállalkozók pályakrízisei nagyobb súllyal jelentek meg, mint az alkalmazottaké. A vállalkozással járó kihívások és kudarcok nehézségeiről egyaránt beszámoltak a vizsgálat résztvevői.
A pályafejlődési mintázatok sajátosságai megmutatkoztak a férfiak és nők adatainak összehasonlításában is. Összefoglalóan elmondható, hogy a megkérdezett férfiakat valamivel jobban „megviselték” a rendszerváltás okozta változások politikai közérzet és pályaviteli biztonságérzet szempontjából egyaránt, mint a nőket.
A pályakrízis nem a változásból adódik, hanem a pályakép általános elbizonytalanodásából.
A hetvenes és a kilencvenes évek között lezajlott változások hatása a megkérdezettek pályafejlődési mintázatának alakulására a pályaidentifikáció értékének csökkenésében is megmutatkozik. A különféle szempontok szerint összehasonlított alcsoportokra szinte kivétel nélkül érvényes volt ez a tendencia.
A kutatás egyik leginkább elgondolkodtató eredménye is ehhez kapcsolódva fogalmazható meg: a pályaidentifikáció és a pályakrízisek előfordulása között szoros kapcsolat van. Minél erőteljesebb a pályakötődés, annál nagyobb a krízisveszélyeztetettség. Akiknek nagyon fontos a pályája (hivatása), azt nagyobb mértékben érintik azok a negatív, sorsfordító változások, amelyek az utóbbi évtizedeket jellemzik, különösen a középkorúak életében. A hetvenes és a kilencvenes években mért szubjektív identifikáció-értékek és a pályakrízisek között látható ez az ellentmondásos kapcsolat.
Ez különösen fölerősödik a politikai krízisen átesők és a politikai krízissel nem jellemezhető személyeknél. A politikai krízist átélők csoportjának szubjektív identifikációs értéke mindkét időpontban magasabb volt, mint azoké, akik nem éltek át politikai krízist.
A fentiekben jellemzett magyarországi pályafejlődés-mintázatok – a nemzetközi szakirodalom és a különféle szakmai konzultációk alapján – hasonló tendenciákat mutatnak a volt szocialista országok hasonló életkorú és élethelyzetű népességével, de ennek a megállapításnak megerősítéséhez nemzetközi összehasonlító vizsgálatokra lenne szükség.
Befejezésként elmondhatom, hogy naponta örömömet találom a munkámban, 50 év óta. Ennek a forrása elsősorban az emberekkel – fiatalabbakkal, idősebbekkel – való kapcsolat. Ehhez társul az oktatás és a kutatás érdekessége, élménye. Pályaválasztási tanácsadó munkámban sem teszek mást, mint azt, hogy segítsek kinek-kinek megtalálni azt a pályát, ami számára is ezt az élményt adja. Erőforrást jelent a családom, mindenekelőtt férjem és fiam támogatása, kapcsolat a barátaimmal, itthon és külföldön, meg az unokáimmal való találkozások, együttlétek.
Minél idősebb leszek, annál inkább felismerem, hogy szüleim mintáját követem, meg anyai nagyapámét, aki református lelkészként egyszerre volt tanító, közösségszervező és lelki gondozó, abban a kis faluban, ahol élt és dolgozott.
Régebben erre nem gondoltam, hogy tulajdonképpen nem csinálok mást, mint amit tőlük láttam.
2008. május