Pőcze Gábor
1955-2002
tanár,
népművelő
Életrajz
- Pőcze Gábor részt vett a szociális asszisztens képzés középiskolai modelljének kidolgozásában.
- A szociálisasszisztens-képzés gyakorlat-orientáltsága és a szakmai személyiség fejlesztését célzó programja saját életpályája tapasztalatait tükrözte
Az egyetemi évek mások voltak. Az akkortájt az ELTE bölcsészkarán induló népművelő képzés kis állandó oktatói karral és sok külsőssel dolgozott. Igazi universitas jellege volt: sokféle dolgot lehetett tanulni, rövid kurzusokban. Szinte tobzódtunk a szellemi kihívásokban: a külsősök közül pszichológiát Vekerdy Tamás, szociológiát Kozma Tamás, vallástörténetet Gecse Gusztáv, technikatörténetet Gazda István oktatott. Az állandó stábban Heleszta Sándor szociológiát, F. Vankó Ildikó közoktatási tárgyakat, Bújdosó Dezső kulturális antropológiát (ez volt a lukácsista filozófia álneve), Talyigás Katalin már nem is tudom mit (tán szociálpedagógiát), de érdekeset tanított. Az analitikus gondolkodás, a liberális szellem, az egyén és a szabadság tisztelete született meg a csoportban, amelybe jártunk 1975 és 80 között.
A gondolat tartalma és formája (akkor még) egyaránt fontos volt. A népművelés (de furcsán hangzik ez már…) mellett Gábor másik szakja a magyar tanári volt. Ha maguk a túlzottan akadémikus és tradicionálisan autoriter nyelvészeti és irodalom tanszékek közvetlenül nem is tanítottak neki sokat, de közvetve sokat: a megalázás, a hatalommal való (vissza)élés kontrahatással erősítette benne a szabadság és a méltóság tiszteletét. Megtanultunk ugyanakkor még egy dolgot: a tekintély kettős jelentésű szó. A hatalom értelmében ifjúi lázadásunk és kegyetlenségünk állandó célpontja volt. Magyarul: kiröhögtük a pöffeszkedő, látszólagos hatalmukkal élő professzorokat. Megismertük ugyanakkor a tudás tekintélyét. Két tanárunk volt, aki beszélgetéseinkben állandóan visszatért, mert stílusuk és megvesztegethetetlen maximalizmusuk megtanította nekünk, hogy félkész termékkel, „meg nem érlelt gondolattal” nem lehet elsunnyogni. Nem azért, mert más esetleg észreveszi, hanem mert mi látjuk. Kovács Sándor Iván, a Kortárs akkori főszerkesztője és a még fiatal, kezdő oktató, Szigeti Gábor hihetetlen könyörtelenséggel tépett cafatokra minden elnagyolt mondatot, homályos vagy közhelyes gondolatot. Gábor akkortól fogva nem engedett ki a kezéből rossz mondatot, megbicsaklott gondolatsort - de nem csak a sajátját, hanem interjúszöveget, szerkesztett kötetet, bármit, amit rábíztak. (Persze, mindig előfordul, hogy az ember előveszi pár évvel ezelőtti írását és szinte nem ismer rá – ha ez fordult elő vele, illő öniróniával viszonyult régi gondolataihoz. Van ilyen.)
És gyakorolni is lehetett a felpróbálható szerepeket: az egyetem, a tanszék lehetőséget adott a külső munkákra, sőt néha meg is követelte azt. Így került sor a „népművelési gyakorlatokra”, amely Gábor szakmai életfájának egyik fő ágát nevelte. Sokfelé lehetett elmenni gyakorolni nyáron is, jó helyekre is. Gábor viszont a III. kerületi Kunigunda utcai munkásszállást választotta (ma a Márton Áron Kollégium van az épületben). A ’70-es évek végén Budapesten munkásszállásokon a vidéki, jórészt a „fekete vonattal” hét végére ingázó szabolcsi építőipari segédmunkások laktak. Ilyen volt a Kunigunda lakóközössége is. Sokat beszéltünk ottani élményeiről és a sokszor ijesztő, néha ittas, néha lopkodós, de még a portásnak is végletesen kiszolgáltatott emberekkel való beszélgetések, a nekik nyújtott segítség fontossága, meggyőződésem, meghatározó élmény volt Gábor későbbi, a szociális asszisztens – képzésben végzett munkájában. Volt egy esemény, amelyet sokszor emlegettünk, mint az értelmiségi alázat szükségességének példáját: egy segédmunkás azt kérte, hogy Gábor segítsen neki, mert valami filmet szeretett volna megnézni. Gábor erre azt mondta neki, hogy telefonáljon a moziba, és kérdezze meg, megy-e a film. A férfi téblábolt egy darabig, de nem indult a telefonfülkéhez. Némi noszogatás után derült ki, hogy életében még soha nem telefonált, így tehát fogalma sincs róla, hogyan kell. Ez már akkor is felfoghatatlan élmény volt egy budapesti értelmiséginek, és hatalmas lecke is.
De nagy élményeket jelentettek az egyetemi külsős megbízások is. Itt F. Vankó Ildikó irányításával dolgoztunk, hol csoportban, hol egyénenként. A munka a kulturális alapellátás tervezésére vonatkozott és jelentősége abban volt, hogy megtanította rendszerben, hálóban látni a települések szocio-kulturális szövetét. Az ellátástervezésben Gábor az egyik első speciális szakemberré nőtt, különösen az integrált intézmények (ma már Általános Művelődési Központként ismertek) tervezésében. Első munkái közé tartozott a kunszentmiklósi nevelési központ tervezésében való részvétel – ezekben a feladatokban leginkább a „tolmácsolást” lehetett megtanulni. Közvetíteni kellett a pedagógusok, helyi vezetők, építészek között, akik mind magyarul beszéltek, de mégsem értettek egy kukkot sem abból, amit a másik akart. A szakmai ágak-bogak másik fontos kiágazása itt született: az empátia, a másik gondolkodásának megértése, a megegyezés keresése, mint szakmai feladat. A mai szavainkkal szólva mediátori képességeket kellett kifejleszteni, miközben az ország sok részét is megismerhettük. Egy ilyen munka során egy hét alatt a tolnai járás minden településének minden közoktatási és kulturális intézményét felmértük – ez a hét többet jelentett szakmai fejlődésünk szempontjából, mint megannyi posztgraduális képzés.
Gábor nem nagyon hitt a formális képzésekben, ahogy emlékszem, nem sok tanfolyamon vett részt önként. Volt azonban egy, amely szellemiségében beleillett a mások iránti (szociális és személyes) érzékenység (ön)fejlesztésének sorába. 1984-ben Szegeden egy konferencia műhelyen találkozott Carl Rogers-szel, aki a személyközpontú, humanisztikus pszichológia atyjaként elméleti keretet tudott adni annak, amit Gábor már addig is tudott, sejtett: az ember szabad akarattal rendelkező, nyitott, szüntelenül fejlődő lény, ahol a „segítőnek” (terapeutának, mediátornak, szociális munkásnak, tanácsadónak) nem a „jót” kell megmutatni, a „helyes” utat, hanem a neki valót (für sich, marxiasan), arra vezetheti rá, hogy meglássa, kliense mit akar és segítsen neki megtalálnia saját útját és eszközeit. Innentől kezdve Gábor tudatosan készült a csoportvezetésre, majd a második Rogers szeminárium után Török Ivánnal évekig vezettek személyközpontú tréningeket pedagógus csoportoknak.
Felejthető pályakezdés után (népművelőként a Belvárosi Ifjúsági Házban, a Molnár utcában), az addig is fő tevékenységi és érdeklődési körbe tartozó pedagógia irányába fordult. A ’80-as évek elején virágzó Magyar Tudományos Akadémia, Pedagógiai Kutató Csoport néhány évvel idősebb kutatógárdájával (Inkei Péter, Halász Gábor, Sáska Géza) sokat dolgozott, vitatkozott, kutatási gyakorlatban, módszertanban alighanem ezek a közös munkák jelentettek fejlődést. Majd az Országos Pedagógiai Intézet Iskolafejlesztési Központjában lódult meg igazán szakmai karrierje, a „Mester” (aki ismeri, tudja, miért az idézőjel, de azt is mi a nagy kezdőbetű oka), Mihály Ottó hatására. Mihály Ottóban meg lehetett találni mindazt, amit eddigi tanárainkban: a kérlelhetetlen pontos gondolkodást, a kerítéskorlátokat feszegető radikalizmust és a minden hatalmat irritáló szellemi könnyedséget. Sokat tanult tőle, de harcokban. Rengeteg vita, szellemi adok-kapok jellemezte Ottóval való viszonyát és szemérmes barátságát, amelyben csak erősödött. Az akkori OPI IFK-ban az volt a jó, hogy bármit meg lehetett csinálni, ha volt értelme a projektnek. Hihetetlenül színes volt a tevékenységi paletta, mivel a Központ a csodabogarak és (szakma)politikai üldözöttek menhelye volt. Így aztán nehéz is meghatározni, hogy ki kire volt hatással. Gábornak is volt választása: ekkor kezdte el kidolgozni a szociális asszisztens képzés középiskolai modelljét. Lehetne itt talán azt mondani, hogy a szakma iránti elkötelezettség hajtotta ebbe az irányba, de ezzel bizonytalan vagyok, s talán a motiváció nem is annyira fontos, mint az eredmény. Mindenesetre most visszatekintve, úgy tűnik, hogy Gábor a rendszert akarta „bepróbálni” és ehhez volt eszköz az addig nem is létező középiskolai szociális képzés kifejlesztése. A tartalmon és a végzők szakmai felkészültségén kívül az igazán érdekes feladat az volt, hogy miként lehet a tradicionális középiskola akadémikus közegébe egy pragmatikus, nem tankönyvszagú, személyiségformáló tantárgyat bevinni. A szociálisasszisztens-képzés gyakorlatorientáltsága és a szakmai személyiség fejlesztését célzó programja saját életpályája tapasztalatait tükrözte.
A rendszerváltás nem jelentett változást Gábor gondolkodásában: ő addig is, azután is liberális, szabad gondolkodó volt, nem volt egyetlen mondat sem, amelyet meg kellett volna bánnia. Azt hiszem, soha nem írt a szocialista, pláne kommunista eszme nagyságáról, de nem játszotta el a „már akkor is” ellenzéki szerepet, s nem is köpött maga mögé. Nem volt rá szükség: a szakma, az szakma. Ez persze azt is jelentette, hogy a lehetőségek ugyan egy kicsit bővültek, de a hatalom, az meg hatalom mindig.
Az OPI átalakult OKI-vá és az Intézet jelentős szerepet kapott a nemzeti alaptanterv kidolgozása utáni rendszerbevezetésben, az implementációban. Mihály Ottó lett az OKI főigazgatója, Pőcze Gábor az egyik főigazgató helyettes, és az implementáció tervezője. Ebben a témában írt írásai máig hatnak - még a NAT 2004-es felülvizsgálatakor, az Országos Köznevelési Tanács ülésének jegyzőkönyvében is rá elismerően hivatkozó hozzászólásokat olvashatunk. A NAT implementációt folyamatnak és nem eseménynek fogta fel, tovább víve azt a gondolatot, hogy a központi (Központ) akarat érvényesítése a közoktatásban nem jogi aktus, hanem szakmai feladat, ahol a körülmények tervezésével kell kialakítani azt, hogy helyi szinten, az intézmények, a pedagógusok is akarják a preferált változásokat. A NAT bevezetésének Gábor filozófiájában a helyi alkuk és erőfeszítések eredményeként valósul meg - fontos gondolat ez az ismét és ismét fellángoló reformdüh korában. A NAT bevezetés lényege a szakmai segítség, a jogi környezet és a finanszírozás egységének megteremtése volt. A szakmai hátteret az OKI adta: tanterv alternatívák, szakirodalom – NAT TAN sorozat, továbbképzések. Hősi idők voltak ezek, amikor lehetett bízni abban, hogy vannak helyi érdekegyeztetések és alkuk, alkuk és szerződések egyenrangú felek között. Úgy tűnt, hogy a nyilvánosság kontrollja elég lesz az egyensúlyi helyzet létrehozásához. Azóta tudjuk: itt semminek nincs semmilyen következménye.
A kezdetet a hírhedt „Oktat” ügy jelentette. Ma már alig emlékszik rá valaki, hogy 1996-ban a koncepciós perek mintájára kreált ügyben Mihály Ottót vádolták egy nagy összegre való csalásban való részvétellel és helyére az OKI főigazgatójaként Gábort bízták meg. Ő úgy vállalta, ha ketten vezetjük az Intézetet – úgy döntöttünk, megcsináljuk. Tán egy évig bírtuk. Gábort is belerántották az ügybe, nem is „működött együtt”, ahogy kellett volna – megorrontott rá a Hatalom (a sors fintora: a liberális hatalom). Ekkor döntött úgy: csináljátok egyedül (finoman szólva).
A Gallup Intézet oktatási programját vezette, a piacon keresett új lehetőségeket. A QPSA, a Gallup minőségirányítási programja vezetőjeként a céget a szolgáltatói piac meghatározó szereplőjévé tette. Ezalatt építette fel saját vállalkozását is, a Qualy-Co Kft-t, amely egyre jobb és sikeresebb lett a piacon. Végül csak a cégének élt – vetélytársakká, konkurensekké váltunk, de ő is tudta, hogy a modern piac a megegyezések és kooperáció jegyében és nem az „ember embernek farkasa” jelszava mentén működik. Talán a mi cégeink voltak az elsők, akik stratégiai szövetséget kötöttek - szép este volt, finom cseh sörrel megpecsételve a Prágai sörözőben (az sincs már meg).
Életművének, személyiségének legszebb összefoglalását az Új Pedagógiai Szemle nekrológjában Schüttler Tamás idézi tőle:
„Az irodalomban sokféle megfogalmazása van a végítéletnek. Fertelmes csontvázruházatba öltözött kaszás tombol őrült módjára a középkori városok főterén; hatalmas haltestű, emberértelmű szörny nyeli el az újkor hajnalának felfedező tengerészét és kalandorát; tömeggyűlések tébolytól tajtékzó diktátora fanatizálja ölésre a modern kor nyájemberét, lángoló olajtengerben fuldokló sirály tépdesi sötétre színeződő tollazatát az elkövetkező korok apokaliptikus látomásában. A valódi apokalipszis azonban nem más, mint az emberek közötti kapcsolatok érdektelensége. Az apokalipszis az a pillanat, amikor a társas lénynek teremtett ember nem látja tovább értelmét a társaival való együttműködésnek, így elveszti az előtte tornyosuló akadályok megoldásának reményét.”
Pőcze Gábor soha, semmilyen állami elismerést, kitüntetést nem kapott. Talán örül is neki.
Horváth Attila, munkatársa, barátja, tanár