Mányai Judit
1947-2006
családszociológus
Életrajz
- A szociális szakma képzésében játszott fontos szerepet;
- a „Családszociológia” és a „Deviancia” című tárgyakat oktatta;
- részese volt az Iskolaszövetség megalakításának, mindig teljes szívvel és odaadással vett részt a munkában, vezetőként is
- aktív tagja volt a Szociális Szakmai Szövetségnek (3Sz).
A háború után születettek lendületével készült arra, hogy meghódítsa a világot. Lelkes közösségi ember volt, aki körül mindig forrt a világ. Tele volt tervekkel, mindent akart, sugárzott, hódításra, cselekvésre született.
Érettségi előtt kezdte megnyomorítani a gerincét megtámadó betegség. Kórházak, műtétek itthon és a Szovjetunióban akkor. Amikor mások a pálya és párválasztás gondjaival küszködtek, táncolni, bulizni jártak, ő gyógyfűzőket igazított magára. Kórházi tartózkodásai alatt kezdte vonzani az egészségügy világa, és minden, ami a segítéssel kapcsolatos. Sokat szenvedett, de sok tapasztalatot, barátokat is szerzett. Akkor is mindent tudni akart, semmi nem történhetett vele, ha nem bizonyosodott meg a miértekről. Ez az akkori egészségügyben sem volt megszokott, voltak orvosok, akik szívesen vették, de a legtöbben rácsodálkoztak, csak tennie kell, amit mondanak, felesleges tudnia az okokat. Úgy tűnt, lehetetlen a sok kezelés, műtét mellett a továbbtanulás, de ebben sem hagyta magát, levelező tagozaton tanult tovább, de közben tanulmányozta a betegségét körülvevő világot, tágítani akarta a kórház adta lehetőségeket. Ahogy betegségében sem engedett, így magánéletében sem, hamar önállósodott, nagyszülőknél, majd egyedül élt, amennyire lehetett elkerülte, hogy bárkire rászoruljon. De, hogy nagyon zavarta a betegségének ténye, azt mutatta az is, hogy mindenkinek, már az első találkozáson elmondta, „nyomorék vagyok”. Csodálatos sugárzó szépsége ennek ellentmondani látszott, de ő tudatni akarta, ugyan beteg, de nem enged a betegség adta puhaságnak. Aki jól ismerte, csak az tudta, hogy mindig elegáns, személyére szabottnak tűnő különleges ruháit filléres boltokból válogatta, alakította magára. Ügyes keze nyomát viselte minden, ami körülvette, de saját készítésű ajándékokkal lepte meg szeretteit, és azt a sok gyereket, akiket számon tartott környezetében.
Minden munkahelye mély nyomokat hagyott benne, egyre jobban értette, nem egyedi segítségre lenne szükség, meg kellene tanulni, hogyan lehet eredményesen, ahogy ma mondanánk, hatékonyan sokaknak segíteni. Azt is tapasztalta, hogy a jóindulat korántsem elég, tudás nélkül inkább árt, mint használ.
Látta, mik azok a társadalmi hiányok, amik lehetetlenné teszik az egyén törekvéseit, érezte, ezen az úton kellene haladnia. Érdemes végigkísérni, ha nem is pontos kronológiai sorrendben, életének munka-állomásait.
Dolgozott hetes bölcsödében, ahova a zaklatott időbeosztású anyák vitték gyermekeiket. Az akkor fiatal lány végignézte, hány esetben kellene az elhelyezés mellett más segítség is a mindig sietős, kapkodós, sokszor a gyermekkel türelmetlen anyáknak. Sokszor végiggondolta, mi lenne, ha lehetősége lenne a szülők gondjával is törődni.
Pályaválasztási tanácsadó, ahol sok tapasztalat mellett egy életre szóló társra is talált,
az ortopéd klinika pszichológusi állása, ahol próbált a betegeknek segíteni abban is, hogy alakuljon életük a kórház után.
Szervezői állás a mozgássérültek egyesületénél, gyermekotthonban nevelői feladat.
A gyerekotthon nagyon mély nyomokat hagyott benne, sokszor idézte fel tapasztalatait. Az akkori neveltek közül többekkel egész életében kapcsolatot tartott, tudott róluk, igyekezett segíteni, ha megtalálták egymást.
Aztán a nyolcvanas években egyre kevésbé jutott munkához, a rokkant nyugdíj anyagilag sem volt elég semmire, de még inkább nyomasztotta az egyedüllét, céltalannak tartott élet. Aktivitása az egyre nehezebben viselhető álláskeresésekben merült ki, amelyek mindegyike mély sérüléseket okozott, egyre inkább megkeseredett. Apróbb megbízási feladatokkal pótolta a rokkant nyugdíját, de folyton kereste a kiutat. Sok próbálkozás után találta meg a nappali aspirantúra lehetőségét. Amikor megkapta, az aspirantúra egészen új világot nyitott meg előtte, a vágyott nagy közösséget, és a szakmai magára találást. Választott témája, a családi kohézió alakulása arról szólt, ami nagyon izgatta, és amelyiket fontosnak tartott a gyermekkori veszélyeztetettség kialakulásában, a családok megtartó, vagy romboló erejéről. Sok, és érdekes tapasztalatra tett szert a kutatás alatt. Ugyanebben az időben kapta kutatási feladatként a VII. kerületi iskolákban a veszélyeztetettség felmérését. Mindkét kutatás a későbbi tanításában kapott nagy szerepet.
Az aspirantúra ideje alatt a főiskola kutató laboratóriumában dolgozott, ahol közülünk, akik akkor ott voltunk, ő vette legkomolyabban a munkát. A laboratórium feje, és kettőnk aspiráns vezetője Illyés Sándor, a TBZ gyermekekkel foglakozó kutatásának vezetője volt. A kutató laboratórium a főiskolán belül akkor külön sziget volt, ahol az egyébként csendes nyári hónapokban, délutáni, esti órákban is pezsgő munka folyt. A társadalomtudomány sok kutatója keresett partneri kapcsolatot Illyés Sándorral, sok izgalmas vita színhelye volt a laboratórium. Illyés Sándor sokat követelt, és Judit még többet teljesített. Minden vizsgát maximális erőbedobással tett le, természetesen jól. Soha egyetlen percet sem mulasztott az előírt kurzusokról, előadásokról. Néha furcsállva néztük, miért nem lazít egy kicsit, miért választja a nehezebb megoldásokat. Sok idő telt el, amíg megértettük, milyen örömet jelent számára a viszonylagos biztonság, az alkotó közeg, hogy hasznosnak érezheti magát, hogy tartozik valahova sok év után. Haragudott, ha valaki könnyedén vette a munkát, vagy ha panaszkodott. Úgy érezte, sokan nem tudják, milyen nagyszerű dolog, ha az ember azt teheti, amit szeret.
Az aspirantúra után előjöttek álláskereső szorongásai, de akkor vette kezdetét a szociális képzések magalapozása. Judit először a gesztori bizottságban dolgozott, aztán a Sopronban az egy csapattá alakuló szociális képzéseket összefogó társaságban volt részese a képzés hazai kialakításának. ’90-ben megalakult a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán a szociálismunkás-képző tanszék, ahol első perctől dolgozott. Ettől a pillanattól egyik alapítója lett a szociálismunka alakuló világának. Ebben a világban zajlott ettől fogva minden, amit fontosnak tartott, itt élte a közéleti életét, és itt a személyes életét is.
2003-ban a Kistáska, az ELTE lapja interjút készített Mányai Judittal a kezdetekről, a gyökerekről. Judit nagyon visszafogottan, tőle szokatlan szelídséggel írta le a szakalapítás első lépéseinek nagyszerű érzéseit, és az ezt követő útkereséseket. Itt beszélt arról is, hogy mennyire nem volt egyszerű a gyógypedagógia világában elfogadtatni a szociálismunkát. Különleges élmény volt, hogy Illyés Sándor, aki akkor már a főiskola főigazgatója volt, lett az első elnöke a szociális képzéseket tömörítő Iskolaszövetségnek. Személye lehetett a híd a két, nem is olyan távoli világ között. A szociálismunkásokat képző tanszékek mindenütt benn éltek az anya intézményekben, így mindegyiknek más lett a karaktere, más az erőssége.
Felejthetetlen volt az első hallgatók fogadása, ők, akiket annyira vártunk, ma a szakma erősségei, vezetői. Talán csak Judit őrizte meg ugyanazt a kíváncsiságot, ugyanazt a csodavárást évről évre, ahogy ez először történt.
A tanszéken a kezdettől övé volt a legkevésbé hálás feladat, a tananyagok összerendezése, egyeztetés órarend ügyekben, vizsgarend kialakítása, tantervek összefésülése, előadóktól az írott anyagok összegyűjtése. Miután ő mindig pontos volt, nehezen viselte el mások pontatlanságát, a leadási határidők csúszását.
A családszociológia, deviancia voltak az állandó tárgyai. Egészen az utolsó megtartott órájáig nem volt olyan előadás, szeminárium, amire felkészületlenül vagy a sok éves rutinra építve ment volna be. Ki tudja, hova lettek féltve őrzött óravázlatai, a beadott családszociológiai dolgozatok megjegyzéseivel, feljegyzései a szakmai vitákról. Félő, hogy halálával elvesztek, pedig mindig készült összerendezésükre, tananyagként való kiadásukra.
Minden addigi munkája, élménye beépült az oktatásba, minden terve ettől kezdve a szociális munkáról, annak taníthatóságáról szólt. Azt, hogy a rokkantnyugdíj mellett limitált időben dolgozhatna, soha egyetlen percig sem tartotta fontosnak megemlíteni sem. De persze, mi se vettük soha komolyan, pedig tudtuk, hogy fűzője börtönében egész napi éhezésre van ítélve, hogy nagyon meg kell gondolnia, milyen külső programban vehet részt. De szép, mindenkinek szép, hasznos évek voltak! Mint természeténél fogva harcos ember, sok barátot, és még több értetlen embert, gyakran haragost tudhatott maga körül. Semmiben nem ismert középutat, amit csinált, annak tökéletesnek kellett lenni. Magasra tette a mércét, ehhez a „felhatalmazást” az adta, hogy magával volt a legkíméletlenebb. Érték nagy, haláláig nem csituló fájdalmak, mellőzések, de ez soha nem volt ok arra, hogy lazítson, hogy ne vegyen mindent nagyon komolyan.
Az évközben tanított tárgyak mellett egyre fontosabb szerepet kapott az általa kitalált, nagy munkát igénylő, de nagyon szeretett „szociotábor”. Már kora tavasszal megkezdte a szervezést, mindig más kistérségbe, konkrét kutatási céllal. A szponzorok keresése, kapcsolatfelvétel az adott község vezetőivel, szálláskeresés, stb, mind egyre fontosabb szerepet kaptak életében. Anyagi és fizikai okokból egyre csökkent a szabadságának ideje, megszűntek nyaralásai, mindezt felváltotta a nyári tábori egy hét. Fizikai állapota egyre kevésbé tette lehetővé, hogy évközben kijárjon a terepekre, ezt is ez a tábor volt hivatva pótolni. Itt ismerte meg sokkal jobban a hallgatókat, mint ahogy ők ezt gondolták. Utolsó nyarán, nagyon betegen, de elment abba az utolsó táborba. Még halála előtti utolsó találkozásunkon is mesélt az élményekről, és arról, hogy mit kellene ezzel, vagy azzal a hallgatóval megbeszélni, hogyan kellene segíteni, hogy ki ne maradjon. A hallgatók csak a szigorúan követelő tanárt látták, csak azok tudták, mennyi féltés, odafigyelés van benne, akikkel többet találkozott. Azt is lehetett tudni, nincs „gagyi” jegy, értéke van a gyengébb jegynek is, őket becsüli meg a magasra tett mércével.
Már betegsége előtt dolgozott a tanszék az ELTE Társadalomtudományi Intézeténél. Benne volt az előkészítés nem könnyű munkájában, izgatottan várta a csatlakozást. Nagy örömére sikeresnek találta az egyetemi fogadtatást, felvillanyozódva várta a közös munkát. Miközben a főiskolán többször visszautasították főiskolai tanárrá kinevezését, az egyetem ebben is és sok másban is lépett.
Részese volt az Iskolaszövetség megalakulásának, mindig aktívan vett részt a munkában. Betegsége előtt vezetője is volt. Harcos tagja volt a Szociális Szakmai Szövetség (3Sz)-nek, nem kevés esetben megizzasztva a vele vitatkozókat. Úgy érezte, nincsenek kicsit fontos dolgok, egy alakuló szakmában minden nagyon fontos. Ez bizony a vele vitatkozók számára nem tette könnyűvé a megbeszéléseket.
Nemcsak, sőt elsősorban nem anyagi megfontolások miatt vállalt óraadást az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem szociális képzésén, hanem mert minden feladat izgatta, ami tanítást jelentett. Természetéből fakadóan itt is sok barátot, tisztelőt, és sok értetlen, céljait vitatót talált.
Nagy örömmel vállalta a Háló lektori munkáját, úgy érezte, még közelebb került a szakma lényegéhez, fájlalta a munka végét.
Mégis, ami leginkább izgatta, az oktatás, tananyagszerkesztés, szakmai koncepció kidolgozás. Harcosa volt a szakma elismertetésének, annak, hogy a szociális képzettség bizonyos állásoknál megkerülhetetlen legyen.
Miután egész életét megkeserítette gerincbetegsége, sokáig ennek tudta be egyre erősödő fájdalmait, csak sokára vett tudomást arról, hogy ez most más, ezzel nem lehet együtt élni, itt nagyobb a baj, újra az egészségéért kell harcolni. Meglepte, mennyien álltak a hír hallatára mellette, mennyi barátja van. Azt hitte, és ezt sokszor elmondta, karcosságával elriasztott maga mellől mindenkit. Hitetlenkedve tapasztalta, hogy betegsége hírére eljöttek régi tanítványai, ismerősei, elveszettnek hitt barátai jelentkeztek, voltak, akik telefonáltak, másokkal levélben tartott kapcsolatot, igyekezett, hogy ne csak kapjon, adni is tudjon. Kinek jó szót, kinek tanácsot, kinek egy kis fejmosást. Sokszor tűnt kilátástalannak a helyzete, de ő soha egyetlen percre sem engedett.
Naprakészen tudott mindenről, ami szakma. Halála előtt egy nappal találkoztunk, amikor már a beszéd (márpedig, ha valamit, pergő nyelvvel beszélni, azt tudott), azt kérte válaszoljak, ki fog speciálkollégiumot tartani a gyermekvédelmet választóknak, gondoljam végig, az új szisztémában mit változtatnék, kire gondolok, mint oktatóra.
Kedvenc órájára változatlanul készült, kérte, még ne gondolkozzunk a helyettesítésen, csak szeretné saját elképzelése szerint beindítani. Hiába, a 2006-os hallgatók már nem ismerhették meg.
Bár nem túl sok a formális publikációja, de aki ennyi évig tanított, akinek ennyi tanítványa idézi csípős, szellemes szavait, aki mint Kömives Kelemenné testével építette a szakmát, az nem veszhet el, annak helye van a szociális szakma emlékezetében.
Aczél Anna pszichológus