Göllesz Viktor

1930-1999

Életrajz

• Gyógypedagógus, a fogyatékossággal élők rehabilitációjának kidolgozása,

•  a szociális szervező szak magalapítója.

Nyolc év telt el halála óta. Bármennyire is tompítja az idő az érzelmeket, tanítványként, munkatársként, barátként, még nyolc év után is nehéz az emlékezés.

Az emlékezés nem lehet mentes a szubjektivitástól, élményekre, a személyiségre fókuszál. Nem vállalkozhat az életmű bemutatására, annak objektív feldolgozása a szakmatörténet, - a gyógypedagógia történet, a szociális munka történet művelőire vár.

A két hivatás életművében nem választható el egymástól. Gyógypedagógus volt, majd szakmai példaképe, Bárczi Gusztáv tanácsára orvosi diplomát is szerzett. Bár sohasem praktizált, orvosi témakörű előadásaiban is élményszerűen mutatta be az orvosi és gyógypedagógiai szemlélet értékeit. Tankönyvei, a Fejlődéstan, az Iskolaegészségtan, ma is használatosak. Igazi munkaterülete azonban a fogyatékosügy volt, rehabilitációjuk, integrációjuk, élethelyzetük jobbítása.

Az ötvenes években Bárczi munkatársaival, köztük Viktorral a „rehabilitáció a gyógypedagógiában” koncepciót kezdték kidolgozni. Ekkor sikerült létrehozni, hosszas érvelés, és munkaképességük bizonyítása után az első szociális foglalkoztató intézetet felnőtt értelmi fogyatékosok számára. Az örök példakép, Bárczi halála után szinte minden szakmai tevékenységét a rehabilitációs szemlélet terjesztése, a tudományos alapok, kidolgozása határozta meg. Ez a munka számtalan tanulmány, jegyzet mellett a nevezetes Gyógypedagógiai rehabilitáció tankönyvben teljesedett ki. Főiskolai oktató, kutató munkája mellett a Szociális Intézetek Központja munkatársaként alapvető szerepe volt a felnőtt fogyatékosok intézményrendszerének, a védőmunkahelyek koncepciójának kialakításában. Mindezek a gyógypedagógiai rehabilitáció elméleti alapjainak lerakása mellett, a gyakorlati megvalósulást is jelentették. Ugyanakkor a 70-es évek elején, az intézményekben dolgozó kevés gyógypedagógus mellett, a gondozási, rehabilitációs feladatokat megfelelően képzett szakemberek hiányában szakképzetlenek látták el, számos vezető még diplomával sem rendelkezett. Jellemző volt ez az időseket gondozó általános szociális otthonokra is.

Nem véletlen, hogy 1968-ban, amikor egy, az Egyesült Államokban tett tanulmányútján megismerkedett a szociálismunkás-képzéssel, és a szociális munkások feladataival, azonnal hozzákezdett egy, a hazai körülmények között megvalósítható szociális szakember-képzés szervezéséhez. Bár a szakemberek hiánya nyomasztó volt, hosszú évek szakmai konzultációi, hivatali egyeztetések után 1973-ban szociális szervező néven megkezdődhetett az első szociális szakember-képzés a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán. Érdekességként meg lehet említeni, hogy a szakember elnevezéseként a szociális munkás elnevezés is szerepelt, ezt azonban az illetékes pártszerv nem fogadta el, mondván, hogy diplomás szakembert nem lehet munkásnak hívni. A szociális szervező a neves pszichiáter, Kun Miklós ötlete volt.

A képzést a Gyógypedagógiai Kórtani Tanszék vezetőjeként Göllesz Viktor irányította 1981-ig, ekkor a képzés önálló tanszéket kapott.

Az eddigiek munkásságának két meghatározó irányát vázolták. Az életmű feldolgozása még várat magára. Gordosné Dr. Szabó Anna „A magyar gyógypedagógus-képzés története” c. könyvében már a szakmai munkásság jelentősebb mozzanatai nyomon követhetők.

Viktor 1990-ben a korhatár elérésekor váratlanul nyugdíjba ment. Soha nem beszélt róla nyilvánosan, így inkább csak sejteni lehetett, hogy a főiskola új vezetésével való együttműködés nem volt számára vállalható.

És ekkor, már nyugdíjasként kezdődött el az életmű betetőzése, egy hihetetlen szakmai műhelymunka haláláig történő működtetése.

Közel harminc évig minden szabad percét Ábrahámhegyen a Balaton parti kis faluban töltötte. Ez idő alatt nyaralója, amit csak tanyának hívott, szinte szakmai zarándokhellyé vált. Alig volt nap nyaranta, hogy ne vetődött volna arra valaki szakmai kérdésekkel az ország bármely részéről.

Az ábrahámhegyi „tanya” ugyanúgy „műhely” volt, mint Király utcai lakása, vagy tanszéki dolgozószobája a főiskolán. „Kihelyezett tanszék” volt, „oktatóbázis” és „szerkesztőség”, ahol tankönyvek, szakkönyvek, folyóiratszámok születtek, ahol tíz év alatt ki tudja hányan vettek részt a Szolnok megyei üdülőben szervezett tanfolyamokon, ahol tíz éven keresztül folytak az Ábrahámhegyi Napok „rendhagyó” szakmai rendezvényei.

Az Ábrahámhegyi tanyán töltött idő élmény volt mindenki számára, akár baráti látogatással, akár a Napok szakmai rendezvényén töltötte idejét.

A Napoknak hamar híre ment, a Napokról mindenki beszélt, a Napokra mindenki jönni akart, mert a Napok egyhamar a gyógypedagógia, és a fogyatékosokkal kapcsolatos szociális munka egyik elméleti műhelye lett.

Öt évvel ezelőtt az iregszemcsei Gyógypedagógiai Intézet felvette Göllesz Viktor nevét. A névadó ünnepség alkalmával beszéltem Viktor ábrahámhegyi hétköznapjairól, a tanfolyamokról, a Szociális Munka folyóirat szerkesztéséről, A Szociális Munka Alapítvány működtetéséről, az Együtt Egymásért Egyesület megszervezéséről, és persze a Napokról.

Most ebből idéznék néhány gondolatot, melyek remélem, jól illusztrálják az életút ezen szakaszát, és segítik megismerni ezt a kivételes személyiséget.

”Az Ábrahámhegyi Napok valóban rendhagyó rendezvények voltak, itt nyoma sem volt a formális konferenciákba belefáradt résztvevők fásultságának, a feszült vitáknak nemegyszer csak a tehénkolomp ebédre, vacsorára hívó szava vetett véget. Itt formalitások nélkül –sőt fürdőruhába öltözve – meg lehetett beszélni az igazi szakmai ügyeket, házigazdánk, Viktor jóvoltából közvetlen, baráti hangulatban, akkor is, ha miniszter, államtitkár, vagy képviselő, vagy épp a Köztársasági Elnök felesége volt a vendégünk, vitapartnerünk.

Utólag visszatekintve a Napok talán váratlan sikerét Viktor személyiségének vonzása mellett az is okozhatta, hogy a nyolcvanas évek végi társadalmi változásokkal egyidejűleg a fogyatékosságügyet is terjesztő, érlelő folyamatok indultak el, melyek nagy várakozást, de kétségeket is gerjesztettek, s alig volt olyan hiteles szakmai fórum, ahol ezeket érdemben és a maguk komplexitásában lehetett volna megvitatni. Emlékeztetőül néhány téma, melyek már kezdetektől – 1988 – a Napok vitáinak középpontjában szerepeltek:

az esélyegyenlőség értelmezése, az életminőség kérdései a fogyatékosság ügyben, a rehabilitáció „ talpra állítása” , a szociális foglalkoztatás jövője a kialakuló önkormányzati rendszerben, a tömegkommunikáció szerepvállalása a fogyatékos-ügyben, a szociális- fogyatékosságügyi ellátórendszer átalakulása, félutas házak kialakítása, stb.…

A felsoroltakból is követhető, hogy a témakörök mindegyike néhány év után meghatározó eleme lett a szociálpolitikai – fogyatékosságügyi változásoknak, a törvénykezésnek. Érthető, hogy a fogyatékosságügy szemléleti alapjait érintő kérdések felvetése mágnesként vonzotta a résztvevőket. A nézetek különbözősége, a bizonytalanság a „kibeszélés „igénye, a kapaszkodók keresése szinte tapintható volt a szakmai közéletben.

Viktor tisztán látta mindezt, és azt is, hogy néhány kiváló szakember egymásra találása, együttgondolkodása, a gondolatok továbbadása elősegítheti az egészséges változásokat, s egyben az értékek megőrzését.”

Milyen szakmát képviselnek a résztvevők? Pedagógus / általános, középiskolai valamint főiskolai és egyetemi oktatók / gyógypedagógus, szociális szervező, orvos / belgyógyász, pszichiáter, genetikus /, jogász, pszichológus, szociológus, közgazdász, újságíró, filmrendező, utógondozó, szobrászművész, kertészmérnök. És vannak közöttük, akik fogyatékos gyermek szülei, vannak akik érdekvédelmi szervezetet képviselnek.

„Ez a kaleidoszkopikus kép nem véletlen. Jól érzékelteti a „Napok” szándékát, azaz választ ad arra a kérdésre is, hogy mit akartok?” Azt – többek között – hogy a fogyatékosságüggyel kapcsolatban lévő szakmák, intézmények és szervezetek, a lehető legszélesebb skálán legyenek érdekelve s a „Napok, résztvevői is a lehető legszélesebb skáláról tájékozódhassanak. Ez feltétele annak, hogy megközelíthessük az egy hullámhosszon remélt gondolkodást, az egységes cselekvést, a hatékony kisugárzást, egyszóval mindazt, amiért Bárczi Gusztáv is egész életében munkálkodott – a magyar fogyatékosságügy, benne a fogyatékos személyek életének jobbítását.

Igen, az Ábrahámhegyi Napok valóban erről szóltak. És ennyi szakember együtt gondolkodása önmagában is meghatározó szakmai élmény. És mi tette még a „Napokat” felejthetetlenné? Talán a szubjektív, de közös élmények. A csodálatos, ugyanakkor szinte puritán környezet. Az egymás iránti figyelem, mely a tűző napon rozzant széken, hokedlin ücsörgés ellenére is kitartott. – Csak az előre látóknak jutott hely az árnyékot adó szaletliben. Végső megoldásként persze ott volt a bejáró végén a stég, és a hűsítő Balaton.

A „Napok” hangulatához szükségszerűen hozzájárultak az esti beszélgetések, melyekről senki sem akart lemaradni. És a munka folytatódott a nap kiértékelésével, az adódó két rendezvény közötti feladatok számbavételével. Feladatok mindig adódtak: a résztvevők javaslatainak megfogalmazása a népszámlálással kapcsolatban, tárgyalások az EXPO előkészítő bizottságával, melyek a fogyatékosság ügy megjelenítésére adtak biztatást, külföldi szakirodalmak beszerzése a résztvevőknek, a résztvevők segítése a nemzetközi kapcsolatokban, de eredményes tárgyalások voltak a honvédelmi minisztériummal is arról, hogy súlyos fogyatékosoknak ne kelljen megjelenni a sorozó bizottság előtt, és sorolhatnám tovább. Mindezek Göllesz Tanár Úr szervezésében évközben is segítették a kapcsolattartást, egy kialakuló műhelymunka folytonosságát.

Ábrahámhegy kapcsán egy másik, egy lokálpatrióta életműről is kell beszélnünk, amely ha lehet ezt mondani, helyi méretekben a szakmai életműhöz hasonlítható.

Dr. Matskási István mondta búcsúbeszédében:

„Nevéhez fűződik a község nemzetközi hírű tudósának, Csörgey Titusz emlékének és művének felélesztése és ébrentartása. Az általa szervezett és összeállított Csörgey Titusz vándorkiállítás az ország számos helyén hirdeti nemcsak a tudós emlékét, hanem a madarak ismertetését és a természet szeretetét is.”

A Fürdőegyesület élén állva, kitűnő képzőművészeti kiállításokat, rangos közművelődési, ismeretterjesztési, zenei eseményeket hozott az ábrahámhegyi kultúrházba. Kezdeményezte egy korszerű postahivatal felépítését, egy országos mozgalmat madárkertek létesítésére, a Madarak és Fák Napjának megrendezését, egy állandó vasúti kiállítás elkészítését, Csörgey – emlékpark létesítését. Fáradhatatlanul szervezett, levelezett, tartotta a kapcsolatot a sajtóval és a hatóságokkal.

És miközben a falu közösségéért dolgozott, apró csodák születtek keze nyomán, mélységes humanizmussal, bölcs derűvel, humorral telített karcolatok, melyeket, „Ábrahámhegyi Jegyzetek” címmel összegyűjtve lepte meg tisztelőit. Bernáth Aurél leánya, Bernáth Mária írja a könyv előszavában: Göllesz Viktorban „…túlcsordult az élmény, a táj és az emberek szeretete… melyből ember szavú megkapó vallomások születtek.”

Az „Újabb Ábrahámhegyi Jegyzetek” már halála után került – hiányosan – összeállításra és kiadásra. Hiányosan, mert tudtuk ugyan, hogy készülnek az újabb kötet írásai, de többségük csak terv, feljegyzés maradt.

Az előkerült írások egy mindent megfigyelő, lényeglátó, töprengő ember gondolatai, aki sajátos látásmódjával élmény szintre képes emelni egy kutya történetét aki, „Valaki”, egy lerágatlan csontot, egy utcai táblát, a zsákoló szenteket, Sándort, Józsefet és Benedeket, melyek közül Sándor mint megtudjuk „ afféle csendes társ volt ebben a hármasban”.

Halálával nagy űrt hagyott maga után a szakmai közéletben, és a kis faluközösségben egyaránt.

 

Kemény Ferenc, pszichológus

Vissza az előző lapra    Az oldal tetejére