Gáspár Károly
1951-2006
gyógypedagógus,
szakjogász
Életrajz
- gyógypedagógus, szakjogász
- A gyermekvdelmi törvény létrehozásában meghatározó szerepe volt
- mind a fővárosban, mind országosan elismert vezető
Pályakezdőként, érettségi után, gyermekfelügyelőként helyezkedett el, egy fogyatékossággal élő gyermekeket nevelő fővárosi gyermekotthonban.
Felsőfokú tanulmányait e munkája mellett folytatta, először a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán szerzett oklevelet, majd a JATE pedagógia, később családvédelmi szakjogász szakán szerzett diplomát. Utóbbi években Ph.D. tanulmányokat folytatott a Miskolci Egyetemen, dolgozatát tragikus halála miatt nem fejezhette be.
Rendkívül jó vezetői képességeinek köszönhetően, fiatalon, huszonévesen lett igazgatója a főváros pilisszántói gyermekotthonának, nem sokkal ezután pedig a súlyos nevelési problémával küzdő gyermekek nevelésével foglalkozó, legendás hírű Béke Gyermekotthon elismert vezetőjévé vált. A rendszerváltozást követően lett a Fővárosi Önkormányzat Gyermek- és ifjúságvédelmi Ügyosztályának vezetője, ahol rendkívüli eredményeket ért el a megújuló gyermekvédelmi, oktatási területeken. Fővárosi Önkormányzat Gyermekvédelmi Ügyosztálya sok munka árán jöhetett létre közreműködésével, kiválva az Oktatási Ügyosztályból. Így nyert önálló rangot a gyermekvédelem a fővárosban, már nem csak oktatási, hanem szociális, gyermekjogi kérdésként is kezelve a gyermekvédelmi szakellátásba kerülők problémáit. 1992-ben fogadta el a Közgyűlés azt a gyermekvédelmi stratégiai programot, mely akkor meghatározó mérföldköve volt az intézményi ellátásnak.
1995-ben hívták a Népjóléti Minisztériumba, hogy a Család-, Gyermek- és Ifjúságvédelmi Főosztály vezetőjeként irányítsa a gyermekvédelmi törvény már hosszú ideje húzódó, nehézkes megalkotását. A gyermekek védelméről és a gyámügyigazgatásról szóló 1997-es törvény megalkotásának ő volt az egyik legfontosabb és leginkább meghatározó személyisége, ahogyan a végrehajtási rendeletek megalkotása is szakmai irányítása alatt történt. Mindent megtett azért, hogy a törvényt megálmodó munkatársi csapat reformelképzelései a gyakorlatban is megvalósulhassanak. A korábbi szűk szemléleten túlmutatóan, mindig is kiemelt jelentőséget tulajdonított a család szerepének, a megelőzés fontosságának, ezért a gyermekjóléti szolgálatok létrehozásával járó irányítási munka éppúgy nevéhez köthető, mint a gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyermekek jobb körülményeit megteremtő lakásotthoni elhelyezés, és a javítóintézetek 1995. és 1997. között zajló átalakítási programja. Támogatta az új kezdeményezéseket, felismerte a jó lehetőségeket, de nem akart túl gyorsan reformálni, és főképpen óvatos volt, ha valamit végleg meg kell változtatni, szüntetni. Mentorálta a többi között a nevelőszülői képzés sztenderdizálását, a kapcsolattartást segítő mediációs, lélektani munkát, a nagy otthonok lebontását, a lakásotthoni rendszer kialakítását.
Nagyon erős volt szociális elkötelezettsége, a szegények, elesettek és bajba kerültek védelme iránt érzett feltétel nélküli nyitottsága és segítőkészsége elvi, elméleti és gyakorlati szempontból is. Büszke volt rá, hogy régi tanítványai megkeresik, megismerik, és mindenki számíthat rá, ha komoly a baj, vagy éppen megszorult.
Kollégái igazi csapatot alkottak a vezetése alatt, a jól végzett államigazgatási munkán kívül mindig szoros kapcsolatban állt a tágabb szakmai területtel, az elméleti és gyakorlati szakemberekkel, oktatóként több felsőoktatási intézményben a hallgatókkal is. A gyermekek iráni mély elkötelezettsége, megalapozott szakmai tudása, komplex, holisztikus szemlélete segítette a jogalkalmazókat és a gyermekekkel foglalkozó szakembereket munkájuk végzésében, és azért is sokat tett, hogy a gyermekvédelemben dolgozók szakmai önértékelése, külső megítélése pozitívabb legyen.
Alapító szerkesztője és támogatója volt a „Család, Gyermek, Ifjúság” című gyermekvédelmi szakmai folyóiratnak a kezdetektől, 1993-tól fogva, mint ahogy tagja volt az Egyesületnek is.
A 2001-2002-es évek nem voltak számára könnyűek, a minisztériumból való méltatlan kitessékelés és mellőzöttség után úgy látszott, esély lesz a nyugodt, de hatékony munkára. A főtisztviselői kinevezés biztonságot látszott teremteni a határozottabb lépésekhez is, amikre ambivalenciája miatt sokszor nehezen szánta el magát. Értette, érezte, hogy szakmailag fontos és nehezen halasztható lépésekről, tennivalókról van szó, de sokszor nem tudta, akarta felvállalni a szükséges ütközéseket, rizikós személyi, intézményi változtatásokat, sokféle programot és szervezetet támogatott, akiknek munkája, szakmai elképzelése ellentmondott egymásnak.
Nagy munkabírású, sokat dolgozó ember volt. Reggeltől estig ott volt a minisztériumban, vagy éppen külső helyszíneken dolgozott, ahogyan a balesete idején is. De nem hagyta, hogy legyűrje a napi robot. Tartotta magát a rítusaihoz, hozzátartozott az életéhez a Madách téri presszó, a kávéillat, a baráti beszélgetések. A tenisz jelentette a kikapcsolódást, kondicionálási, kikapcsolódási lehetőséget, amelyre olyan nagyon készült a hétvégeken, nyáron. Balázs fiára és kislányára Dórira nagyon büszke volt.
Főtisztviselői kinevezését 2005. június elsején kapta meg. Szakmai munkáját 1994-ben Közigazgatási aranygyűrűvel, 1997-ben Pro Caritate díjjal, 1999-ben Hilscher Rezső emlékdíjjal ismerték el. 2003-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét.
Szörnyű, fatális autóbalesetben vesztette életét, amikor 2006. március 16.-án munkatársaival Kalocsára, a speciális szükségletű gyerekek otthonába igyekeztek autóval. Egy szembejövő teherautó meghibásodása, és a túl nagy sebesség miatt a keskeny és állandó súlyos balesetekről ismert 51-es úton összeütközött az őket szállító minisztériumi gépkocsival, ahol a sofőr és Gáspár Karcsi életüket vesztették.
Valaki azt mondta róla, azért kellett mindent viccel elütnie, cinizmussal vegyes iróniával magától távol tartania, hogy a túlságos érzékenységét, érzelmességét, jóságát leplezni tudja. Biztosan sok igazság van ebben, de azért szerencsére ezek az érzések sokszor láthatóvá váltak, mint ahogy a sebezhetősége is jóval erősebb volt, mint amit látni engedett belőle. Az országban bárhol megfordult, nem csak a tárca főosztályvezetőjét várták, hanem a könnyed, támogató, segítőkész, konszenzusteremtő embert, aki örömmel ment a legtöbb helyre, mert szüksége volt, mint annyiunknak a visszajelzésre, hogy elfogadják, szeretik, fontos és jó, amit csinál. Ez tudta csak feledtetni, kompenzálni azt a mindennapi őrlődést, sokszor reménytelennek tűnő küszködést, amit az ügyek és feladatok egy részének megoldhatatlanságai jelentettek.
Sokat vitáztunk, sok mindent más ütemezésben, más hangsúlyokkal képzeltünk el, de utólag is mindig visszaigazolta, ha nekem lett igazam, máskor elismerte, hogy nem tudja, nem akarja meglépni azokat a lépéseket, amelyek ugyan szükségesek, de az adott konstellációban szerinte koraiak, esélytelenek, illetve, mint már sokak idézték, „csak tíz év múlva” magyarázhatók meg. Azt is elvárta – joggal –, hogy ismerjem el, ha igaza volt. Mindig kész volt a továbblépésre, ismeretek megszerzésére, tanulásra. Sok energiát fordított arra, hogy olyan ismereteket szerezzen, amik vitaképesebbé, erősebbé teszik annak érdekében, hogy optimális feltételeket biztosíthasson a szakmai munkához. Számtalan alkalommal voltam tanúja annak, hogyan finomodik, alakul a véleménye a szakmai konzultációk során, mennyire figyel és milyen kivételes mértékben adaptív. Nem szégyellte megváltoztatni az álláspontját, ha új szempontok, meggyőző érvek merültek fel.
Közismert, hogy izgatták a konkrét ügyek, egy-egy gyerek, család élete részévé vált a napi munkának, erről sok vita folyt, szabad-e, lehet-e, kell-e így csinálni. Számomra nem kérdés, hogy muszáj. Régen készült megvalósítani azt a tervet, hogy egy szűk körű, szakmai grémium készítsen elemzést azokban az emblematikus ügyekben, amelyek felkavarták a közvéleményt, amint ezt a szakma egy része egyre türelmetlenebbül kérte számon az újabb és újabb botrányos és vitatható esetek kapcsán. Beavatkozásai ugyanakkor mindig gyerekközpontúak voltak, ingerültsége, türelmetlensége a tétlenségnek, mulasztásoknak és érzéketlenségnek szólt, ami kárt okozott az érintett gyerekeknek. Sajnos sokak számára nem volt érthető, miért izgatják őt ilyen esetek, nem éreztek ugyanolyan felelősséget egy elvesztegetett lehetőségért, életért, mint ő, inkább kritikának, veszélynek tartották ezeket a lépéseket, nem megfontolandó szakmai lehetőségnek.
Herzog Mária, szociológus