Gayer Gyuláné
PÁLYAUTAM
1926. október 16-án Kunmadarason születtem. Anyai családomban értelmiségiek (orvosok), apai családomban iparosok, kereskedők voltak. Három fiam, 8 már felnőtt unokám és 6 dédunokám vesz körül és teszi szebbé életemet. Közgazdasági és pedagógiai diplomát szereztem. Férjem ügyvéd.
80 éves koromig folytattam szakmai tevékenységemet. E hosszú szakmai életútról, és annak is csupán egyes állomásairól, fontosabb mozzanatairól adok tájékoztatást. Az áttekintés talán segít megmutatni – ha érzékelhető belőle – az irányultságot, a törekvéseket és az összefüggéseket.
1945-1948
A háború utáni a Nemzeti Segély Andrássy úti óvodáját vezettem. A háború utáni években a szervezet gyermekmentő programjai fontosak és hatékonyak voltak. Az óvodai program is ennek képezte részét. A nemzeti segély akkor a csecsemők számára tejkonyhákat, rendszeres orvosi rendelést, a nagyobbak számára gyermek-nyaraltatást, szükséges esetekben gyermekotthoni elhelyezést biztosított. Kiváló emberek, sok önkéntes vállalkozott ezekre a munkákra. Meg kell említeni, hogy rendkívül innovatív volt a szervezetet. Finanszírozási modellje ma is „modernnek” hat. Egyes intézmények, pl. bentlakásos otthonok, bölcsődék, óvodák stb. központi ellátása csupán az alapvető feltételeket biztosította. Az intézmények vezetői leleményére, ötletességére épített. Ekként említem meg, hogy az óvoda helyiségeinek festése a következőképpen történt: Az óvónők találtak egy festékgyárat, amely éppen akkor indította be a háborút követően tevékenységét. A háborús pusztítások ellenére megmaradt árukészletből kértünk és kaptunk néhány doboz festéket. A szülőkkel megbeszéltük, ki tud segíteni, így valósult meg a helyiségek kifestése. Téli időben kvarcoltuk a gyerekeket. Az élelmiszert gyümölccsel, csokoládéval egészítettük ki. Ehhez a feltételeket úgy szereztük, hogy az egyik anyuka, aki történetesen színésznő volt, kiváló művészekkel előadásokat szervezett, és a belépődíjakból sikerült a kiadásokat fedezni. A gyerekeket nyáron a Sváb-hegyre vittük egy kölcsönadott villába, ahol néhány hetet tölthettek. Az egész óvodai személyzet vállalta a nehezebb feladatot. A rendkívüli helyzet rendkívüli megoldásokat adott. A gyermekek családi összetétele tükrözte a háború utáni viszonyokat. Volt olyan gyerek, akit az édesanyja két beteg öreg nagynénjére hagyott, és külföldre távozott. Egy másik anya a háborúban elözvegyült, és teljesen egyedül maradt kislányával. Az ilyen családok számára az óvoda több volt, mint egy óvoda. Bizonyos értelemben támaszt jelentett. A gyermekek szüleivel általában jó volt a kapcsolat. Jellemző, hogy a Sváb-hegyi nyaralás során a gyermekek szülei vasárnaponként feljöttek, és gyerekeikkel együtt élvezték a jó levegőt, és az óvoda vendégei voltak. A szülők közül, aki munkahelyi, vagy személyi kapcsolatai révén segíteni tudott, megtette. Így lett nyaralás és jobb ellátás a mindennapokban. Kellemes emberi légkör alakult ki az óvoda munkatársai és a szülők között, és mindennek hasznát első sorban a gyerekek élvezték.
1949-1957
1949-ben az újjászerveződő Központi Statisztikai Hivatalba (KSH) kerültem. Ezek az évek a KSH első modernizációs korszakát jelentették a háborút követően. Amikor beléptem, még hosszú számoszlopokat „fejben” adtunk össze, és az alkalmazott csúcstechnikánk a logar-henger volt. Mindezek ellenére még számos kiváló európai hírű szakember volt található a KSH-ban. Ott az első időszakban a szociális szervezetekről gyűjtött adatok feldolgozásával, értékelésével foglalkoztam, így például az állami gondozási rendszer, a gyermekvédelem, a mentőszolgálat, az öngyilkossági statisztikákkal stb. Később statisztikus-képzéssel foglalkoztam. A felsőfokú tanfolyamon tanítottam, majd a statisztikai vizsgarendszer szervezésével foglalkoztam. A statisztika szerepe ebben az időben megnövekedett. Péter (Pikler) György karizmatikus vezetője volt a hivatalnak. A Statisztikai Hivatalban végzett munkám tapasztalatait egész életem során hasznosítottam.
1958-1962
Ebben az időszakban a Művelődésügyi Minisztérium keretében létrejött Országos Gyermek- és Ifjúságvédelmi Tanács Titkárságán (OGYIT) dolgoztam. Ezek az évek a gyermek- és ifjúságvédelem innovatív korszakát jelentették. A gyermekvédelmi intézményrendszer szinte egészében őrizte a háború előtti „menhely” rendszer konstrukcióját. A gyermekek zöme nevelőszülőknél volt elhelyezve, akik többségükben idős és képzetlen emberek voltak. Az őket irányító megyei gyermekvédelmi intézetek főként adminisztratív tevékenységre voltak felkészülve. Szerény férőhellyel működött néhány árvaház. Főként egyházi és szakmához kötődő, pl. pedagógus, vasutas otthonok.
A KSH 1960. évi statisztikai adatai szerint már 1960-ban a 23 ezer gyermek közül a gyermekek 73,5 %-a volt gyermekotthonban,. A nevelőotthoni hálózat fejlesztése lehetővé tette olyan követelmények megfogalmazását, minthogy a testvérek egy intézetben nevelkedhessenek, vagy, hogy életkoruk miatt ne kényszerüljenek más-más intézménybe.
Az OGYIT gyors nevelőotthoni fejlesztése elsősorban az elhagyott kastélyokra épült, melyek ugyan nem voltak teljesen alkalmasak a feladatra, de mégis lehetővé tették a dinamikus fejlődést. Az OGYIT titkára Járó Dóra volt, aki a Művelődési Minisztérium Gyermekvédelmi Osztályát vezette. Helyettese dr. Gáti Ferenc, aki pszichológiai kultúrát vitt a gyermekvédelembe. Nagy erővel indult be a gyermekvédelmi dolgozók képzése is. Így a gyámügy, a gyermekvédő otthonok, a nevelőotthonok, a nevelőszülők hálózatának sajátos igényei szerint kialakított képzés kezdődött. Jó kapcsolat alakult ki a fontos partnerekkel, így a fiatalkorúak bíróival, ügyészeivel, rendőreivel, stb. Egyszerű házi sokszorosítású formában értékes tanulmányok egész sorozata jelent meg. Néhány szerző, és néhány téma:
Murányi Kovács Endréné: Az ideges gyermek
Dr. Gáti Ferenc: Egyéni bánásmód a nevelőotthonokban
Korein Andor: Életkori sajátosságok az otthonokban
Gyenis Ilona: Fogadtatás az óvodai otthonokban
Kiss Tihamér: Érzelmileg sérült gyermekek
Popper Péter: Érzelmi katasztrófa, A fiatalkorúak kriminalitásának lehetséges determinánsa
Dr. Hermann Alíz: Játék és nevelés az óvodás otthonokban
Dr. György Júlia: A gyermekvédelem országos problémái
Dr. Elkán György: Enurózis
Dr. Gáyer Gyula: A környezettanulmány szerepe és készítésének módszerei Dr. Szerényi József, Halász Zseni és felsorolni is nehéz lenne, hogy milyen sok kiváló szakember sietett az OGYIT munkáját segíteni.
Négynyelvű tájékoztató füzet készült Kaas János címlapképével. Fordítások készültek a fejlett országok gyakorlatának megismertetésére. Népszerű kiadványok jelentek meg, mint pl. a Közgazdasági Kiadó gondozásában kiadott „Gyermek és Ifjúságvédelem”, mely a korszak olyan problémáira is rámutatott, mint a „kulcsos gyerekek” jelensége. Élénk, pezsgő szakmai műhelymunka folyt minden szakterületen. Feladataim közül a Magyarországon élő veszélyeztetett gyermekek első felmérését, az al- és ágybérletben, a szociális szállásokon élők helyzetének vizsgálatait említeném meg.
1963-1984
1963-1984-ig, nyugdíjazásomig, a Munkaügyi Minisztériumban dolgoztam. Úgy kerültem oda, hogy a pályaválasztási tanácsadás megszervezését várták tőlem, és e feladatra kértek ki a Művelődésügyi Minisztériumtól. Ebben az időszakban a pályaválasztási tanácsadás szűk körű tevékenység volt. Szerény feltételek között működött dr. Csirszka János vezetésével egy laboratórium dr. Ritoók Pálné és dr. Takács Márta pszichológusok közreműködésével). Az iskolákban a szülők informálásában szinte semmi segítségnyújtás nem történt. A vasútnál, és még néhány más helyen folyt speciális területekre vonatkozó szakszerű tanácsadás. Volt néhány további, a témával foglalkozó szakember, például dr. Rókusfalvy Pál. A Munkaügyi Minisztériumnak azonban csekély energia állt rendelkezésre, viszont a szükséglet már jelentkezett. A továbbiakban néhány év alatt kiépült maga a központi szervezet, és az iskolákban a pályaválasztási felelősök hálózata. A megyékben pályaválasztási tanácsadó intézmények jöttek létre a tanácsok munkaügyi osztályaival együttműködve. A szülők és fiatalok számára információs pályaválasztási kiadványok készültek. Így évente az iskoláztatási, és elhelyezkedési lehetőségekről, aktuális kötetek születtek. A téma megjelent rendszeresen a médiákban is. Tömegessé válhatott a pályaválasztás előtt álló fiatalok pszichológiai vizsgálatának lehetősége is. A különféle rétegeknek szóló, legjellemzőbb kiadványokból néhányat kiemelve:
A Munkaügyi Minisztériumnál folytatott munkám következő, számomra fontos állomása a családpolitikai feladatoknak a tárca szociálpolitikai tevékenységébe való beépítése volt. Ez nem ment könnyen. Kollégáim egy része kételkedve fogadta. Ifjúsági, nőpolitika már volt. Ezt ismerték. Miért „találok ki” egy új politikát? – kérdezték. Nemzetközi példákkal sikerült a kételkedőket meggyőzni, és lényegében szabad utat kapott a munka. Sikerült létrehoznunk egy működőképes tanácsadó testületet, melyet „Családpolitikai Fórum”-nak neveztünk el. Tagjait, a tárcák, a Magyar Tudományos Akadémia, az ifjúsági és nőmozgalom delegálták. Ezen kívül független értelmiségiek, szociológusok, pszichológusok, jogászok, újságírók saját érdeklődésük alapján kerültek a Fórum tagjai közé. A Fórum célja az volt, hogy az esetleges érdeksérelmeket jelezni lehessen. Pl. a lakásrendeletek némelyike egyenesen a válásra ösztönzött, stb. A Kormány, a Munkaügyi Minisztériumra bízta a családpolitika állami irányítását, és utasította, hogy időről-időre számoljon be tevékenységéről. Ez meg is történt, pl. a tanácsok és a vállalatok családpolitikai munkájáról terjesztett a munkaügyi miniszter a Kormány elé jelentést. Az egyik kolléga, dr. Ernst Gabriella lakásügyekkel foglalkozva a Fórum elé terjesztette a család és lakás – lakhatás kérdéséről tárgyaló tanulmányát. Továbbá ott ismertettük a két háború közötti szociálpolitika kiemelkedő alakjának, dr. Hilscher Rezsőnek a munkásságát, ami nagy érdeklődést váltott ki.
Sikerült a vezetés támogatását megnyerni egy kísérleti nyugdíjas munkaközvetítő létrehozására (1979-1980). Kísérleti jelleggel indult ugyan a tevékenység, de végül is továbbfolytatható volt még éveken keresztül. Dr. Gondos Anna és dr. Hegyesi Gábor segítette a munkát, mások mellett. Fontos volt a nyugdíjas korosztály tapasztalatait, tudását hasznosítani ezekben az években is. A célunk az volt, hogy lehetőleg segítsük a nyugdíjasok foglalkoztatását – egyben a szolgáltatási igények kielégítését, pl. azoknak a több nyelvet beszélő nyugdíjasoknak a foglalkoztatását, főként, akik mozgásukban korlátozottak voltak, akikhez oda és vissza szállítottuk a munkákat. Másoknak, akik autóvezetési engedéllyel rendelkeztek, virágüzletekkel teremtettünk kapcsolatot, hogy virágot szállítsanak a megrendelők által megjelölt címekre. A szűkös diák és nyugdíjas étkeztetést házi kifőzésekkel egészítették ki, és egyben munkaalkalmakat teremtettek egyes jól főző ügyfeleknek. Elképzelhetetlenül sokféle szolgáltatási igény jelentkezett. Fontos tapasztalat volt, hogy az a tény, hogy munkáért jelentkezni társadalmilag elfogadható, ezért szívesen jöttek olyanok a közvetítőbe, akik sok minden egyéb problémájukat is meg tudták beszélni. A családokban a nyugdíjasok, az idősek helyzetének számos sajátossága, problémája jelent meg a közvetítés során. A családokban az idősek státuszának változásain kívül a magányos nyugdíjasok helyzete is elénk tárult. A program lezárását követően a Fővárosi Tanács még hosszabb időn keresztül működtette ezt a tevékenységet. Maga a program ráirányította a figyelmet a nyugdíjasokban rejlő, rendkívül sok tudásra, tapasztalatra és energiára, amelyet a munkaerőforrások figyelembe vételénél érdemes számba venni.
Általában a szolgáltatások, különösképpen a szociális szolgáltatások fejlesztése, a magánkezdeményezések, a civil szervezetek útján látszott megvalósíthatónak. A civil szervezetek létrehozása egyébként is a demokratikus fejlődés érdeke volt. Erre azonban akkor még lehetőség nem kínálkozott, de már a „levegőben” volt, hogy ez lehet a következő megoldás. Segítséggel végül is elsőként kisszövetkezetként jött létre dr. Gondos Anna vezetésével a „LARES”, családi szolgáltatások nyújtására. Az úttörőmunkában dr. Hegyesi Gábor és mások mellett én is részt vettem.
A Hazafias Népfront keretében sikerült a családvédelemmel foglalkozókat egy „családgondozó klub” keretében összehozni. A szociális területen dolgozók nem rendelkeztek közös kerettel, ahol problémáikat megbeszélhessék. Áthidaló megoldásként nagyon jól használható volt ez a klub. Nem csak a budapesti, de a közeli, vidéki, családdal foglalkozó szociálpolitikusok is rendszeresen látogatták a klub rendezvényeit. Kiváló előadók bevezető előadásai után interaktív beszélgetések folytak órákon keresztül, elemezve a helyzetet, és fölvetve a problémákat. Néhány előadót megnevezve: Buda Béla, Ranschburg Jenő, Popper Péter és sokan mások. A Hazafias Népfront, az Egészségügyi, az Igazságügyi, a Munkaügyi és az Oktatási Minisztérium közreműködésével 1979-ben családgondozó konferenciát szervezett országos jelleggel. Előadói voltak Ferge Zsuzsa, dr. Miltényi Károly, dr. Horányi Györgyné, dr. Gondos Anna, dr. Gayer Gyuláné.
A Munkaügyi Minisztériumban munkáim között volt egy nagyon érdekes további feladat: „Az értelmiségi munka hatékonyságának vizsgálata”. A kérdés felmerülésének körülményeit magyarázza, hogy ez idő tájt a sajtóban állandó téma volt a munkafegyelem lazasága és hiányossága. Leegyszerűsítő módon a közvéleményben ez, mint a munkások „lógása” jelent meg. Valójában az irányítók, az értelmiségi munka problémáit kellett volna górcső alá venni. Elsősorban, ami annak feltételeit, a szervezettséget, a felelősséget, a hatáskörök megosztását illeti.
1982-1989
A Munkaügyi Minisztériumban történt nyugdíjazásomat követően a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetében dolgoztam Ferge Zsuzsa osztályán. Ebben az időszakban alkalmam volt megismerni az osztályon folyó munkákat, részt vettem az elindított szociálpolitikai koncepció kormány megrendelésre folytatott munkáiban. Részt vettem a „Szociálpolitikai Értesítő” elindításában, szerkesztésében. Nagy öröm volt számomra együttműködni a Szociálpolitikai Osztály munkatársaival. Ebben az időszakban már a rendszerváltás szele fújdogált, és öröm volt számomra, hogy részt vehettem azokban a vitákban, amelyek a Műhelyben és Ferge Zsuzsánál folytak. Ezen időszakban került sor a „Szociális Munkások Magyarországi Egyesülete” létrehozására, amelynek első elnökeként tevékenykedtem.
1990-1994
Levendel László professzor hívására kerültem az Országos Alkohológiai Intézetbe. Szüksége volt egy munkaügyi területen jártas munkatársra, ugyanis a gyógyult alkoholbetegek és az orvosok számára is nagy problémát jelentett, hogy a gyógyult betegeket nem sikerült munkához juttatni. A foglalkoztatási rehabilitáció gyenge pontja volt a folyamatnak. A társadalom bizalmatlanul fogadta a gyógyult alkoholbetegeket. Így nagyon sokan visszakerültek a régi környezetükbe, munkához nem jutottak, és sokan újra alkoholistává váltak. A betegek közül sokan olyan állapotban kerültek már az orvosokhoz, hogy hiányoztak a legelemibb irataik, elvesztették nem csak a munkájukat, de jórészt a családjukat is. Fontos feladat megelőzni az emberek alkoholistává válását, és ha már bekövetkezett a baj, segíteni kell a rászorultakat visszavezetni a normális életbe. Az alkohológiai intézményekben munkaterápiás céllal különféle munka folyt. Azonban ez a tevékenység nem tette alkalmassá az embereket arra, hogy ha kikerültek az intézményből, munkához jussanak. Megismerkedtem az intézményekben folyó terápiás célú foglalkoztatással, igyekeztem Levendel professzorral és másokkal új megoldásokat keresni. E munkához jó partnereket találtam. Nagykállón papírbútor-gyártás, és mellette mezőgazdasági munka folyt. Esztergomban sokféle szakirányú tevékenység így, építőipari, mezőgazdasági tevékenység folyt, stb., amely mind az intézménynek, mind az egyéneknek jövedelmet hozott.
Magának Levendel professzornak a „találmánya” volt a „Budakeszi modell”, mely lénygében védett szállók rendszerét jelentette, ahonnan a gyógyult alkoholbetegek kijárhattak dolgozni, és a munkát is a Levendel professzor által irányított szervezet szerezte számukra. Az alkoholklubok megerősítése, a családsegítő szolgálatokkal való kapcsolat kialakítása volt további feladatom. A családsegítő központokban dolgozó munkatársak, ha alkoholbetegek családjaival találkoztak, nem feltétlenül tudták, hogy milyen segítő lehetőségeik vannak, kikkel lehetne együttműködni a családok érdekében. A családsegítő központok munkatársai számára ezért különféle tanfolyamok indultak, amelyeken részt vehettek, alkohol szakemberekkel együttműködést alakítva ki. Néhány megyében vizsgáltuk az úgynevezett diszkó-balesetek körülményeit.
Néhány megyében a „Támasz” alkoholgondozó intézmények, valamint a megyében működő más szociális szervezetek dolgozóinak együttműködését próbáltuk kialakítani. Ennek legjobb példáját Miskolcon, az Avasi lakótelepen sikerült megvalósítani. Nagyon érdekesen bontakozott ki, ahogy megtanulták a különféle szakemberek egymás „nyelvét”. Ugyanannak a családnak az érdekében végzett munka során kiderült, hogy a lakásosztály, a gyámügy, az egészségügyi intézmények, a pedagógusok foglalkoznak velük, de mindenki csak a maga sávjában teszi meg a lépéseit, és amikor erre rádöbbentek, akkor sokkal eredményesebb intézkedéseket tudtak közösen kialakítani. Mindezek alapján, gyakorlatilag minden résztvevőnek hatékonyabbá, empatikusabbá vált a munkája.
A 80-es években a drogproblémák terjedése magára vonta a közfigyelmet, az állami szervek számára is fontos problémaként jelentkezett mindez. E közben a tömegesnek tekinthető legsúlyosabb alkohol probléma kissé háttérbe szorult. Valójában a leggyakoribb családi katasztrófák az alkohollal függnek össze, tehát minden állami és társadalmi eszköz bevetése rendkívül indokolt volt. Ennek érdekében Levendel professzor támogatásával több alapítvány jött létre. Így a Humán Agape, a „Támasz”, az Újrakezdési Alapítvány és a Nonprofit Vállakozásokért a Népjóléti Szférában Alapítvány. Egyesekben kurátori, míg az utóbbiban elnöki munkát vállaltam.
Az újonnan létrejött alapítvány neve onnan eredt, hogy szerettük volna az alkoholbetegeket hosszabb időn keresztül kezelő intézményekben non-profit jellegű foglalkoztatók létesítését elősegíteni. Az 1990-es évek eleje a rendszerváltással, a privatizációval együtt járó átalakulás új gazdasági struktúra kialakítása nagyarányú munkanélküliséget eredményezett az iparban, kereskedelemben és a mezőgazdaságban. Az Alapítvány első nagy „akciója” a munkanélküliség hatására a különféle településeken spontánul kialakuló civil szerveződések, a helyi munkanélküli egyesületek vezetői számára bentlakásos tanfolyam szervezése volt. Erre 1993 elején Salgótarjánban került sor. A szervezetek a kis településeken kevésbé voltak tájékozottak a lehetőségekről. A tanfolyam előadás sorozattal kezdődött. Az előadók a következők voltak: Dr. Pulai Gyula, dr. Benedek András, dr. Kulcsár László professzor, Vámosiné dr. Bék Ágnes, dr. Kósa Magda, dr. Hegyesi Gábor, dr. Szabó Kálmán, dr. Gosztonyi Géza, dr. Gayer Gyuláné, László András.
A résztvevőkkel, a munkanélküli egyesületek vezetőivel interjúk készültek. Ezt Bethlen Anna állította össze. Együttesen egy kötetben jelent meg az előadások és interjúk anyaga. A tanfolyamot követően az Alapítványt több résztvevő kereste meg az Alapítvánnyal való együttműködést kérve. Így alakult ki szoros együttműködés, mely éveken keresztül ugyanazokkal a helyi szervezetekkel folyt közös programokat valósítva meg. Az együttműködő partnerek: Hajdúdorog, Hajdúböszörmény, Balmazújváros, Gyöngyös, Hatvan, Kazincbarcika, Miskolc, Kunszentmárton, Kunszentmiklós munkanélküli egyesületei voltak.
Az első közös program az volt, hogy Alapítványunk segítségével mindegyik szervezet összeállította saját foglalkoztatási programját, melynek elkészítésében, a piaci és pénzügyi terv kialakításában szakmai segítséget nyújtottunk számukra. Ennek alapján Gyöngyösön, ahol a női munkanélküliség jelentette az első időben a legkiáltóbb gondokat, a női ruha készítéséhez varrógépeket, a takarító szolgáltatásokhoz takarítógépeket biztosítottunk. Kunszentmiklóson faipari jellegű tevékenységbe fogtak, ennek érdekében ilyen gépeket szereztünk be számukra. Ezek kis programok voltak, amelyek helyileg 8-10 fő számára jelentettek legalábbis átmenetileg munkát. Éveken keresztül folytak ezek a munkálatok több-kevesebb sikerrel, általában megálltak a lábukon, mert szükség volt munkájukra. Ugyanezekkel a szervezetekkel pályázati forrásokból megvizsgáltuk a helyben élő tartósan munkanélküliek helyzetét. A vizsgálat hitelességét nagyban segítette, hogy a helyi munkanélkülieket jól ismerő egyesületi vezetők vettek részt a felmérésben. Hozzá kell fűzni, hogy különösen a munkanélküliség hirtelen kirobbanása következtében ezek az egyesületek nagyon fontos szerepet játszottak az ott élő munkanélküliek számára. Együttműködtek a munkaügyi központokkal, kirendeltségekkel, információkat közvetítettek a hozzájuk fordulók számára, és maguk is igyekeztek munkahelyeket feltárni. A vizsgálat eredményeit egy kötetben foglaltuk össze „Tartósan munkanélküliek vizsgálata 6 településen”, 1995 (Dr. Gayer Gyuláné).
A vizsgálatokból kitűnt többek között az a hiátus, ami abból állt elő, hogy a hivatalos munkaügyi szervezetek kizárólag a munkanélküli személyekkel foglalkoztak. Családi körülményeikkel nem találkoztak, nem ismerték azokat, segíteni azokon nem tudtak. Már pedig ahhoz, hogy az egyén átvészelje a nehéz időket, sok múlik a családon. Egyébként maguk a megkérdezettek is úgy nyilatkoztak, hogy segítséget csak a családjuktól várnak és kapnak. A vizsgálat nyomán olyan programot indítottunk ugyanezeken a településeken, amelynek lényege a munkanélküli és családja problémáinak együttes „fogadása” volt. E program során kitűnt a munkába lépés szempontjából a család előny és hátrány is lehet. Találkoztunk olyanokkal, akik azért nem tudtak távolabbi városi munkát elfogadni, mert ápolásra szoruló férjük, feleségük, szülőjük, gyermekük volt. Jó kapcsolat épült ki az egyesületi vezetők és a helyi egészségügyi illetve oktatási stb. intézmények vezetői között. Így, több esetben sikerült intézeti elhelyezéssel, vagy más lépéssel egy-egy problémát megoldani az egyén számára. A lehetőségek ugyanis az emberek többsége számára ismeretlenek, áttekinthetetlenek voltak. Összességében lemérhetően javult a településeken a tartósan munkanélküliek foglalkoztatása, képzése, közmunkákba való bevonása stb.
A tapasztalatok feldolgozása új program felvázolását tette szükségessé. Kitűnt ugyanis, hogy számos családban igen nagy problémát jelentenek a serdülő és fiatal-felnőtt családtagok. A szülők nehezményezték, hogy gyermekeik követelőznek, nem elég megértőek, illetve nehezen fogadják el, hogy korábbi életmódjukhoz képest rosszabbodott helyzetük. Igényeik vannak, amiket a szülők nem tudnak kielégíteni. A veszély tényleg nagy volt. A rossz társaságba való keveredés, a bűnözés felé történő indulás, vagy csupán helyi garázdaság már-már megjelent a településeken. A fiatalok nyilatkozatai reménytelenségről, céltalanságról árulkodtak. Többségük sajnálta szüleit, de tehetetlenségüket feltételezték abban, hogy nem tudnak munkához jutni. Ezeknek a fiataloknak egy jelentős hányada az általános iskola elvégzése után nem tanult tovább, vagy abbahagyta továbbtanulását, azt mondván, hogy aki tanult sem tud elhelyezkedni, munkára sem volt kilátásuk a településen, épp úgy, mint szüleiknek. Megrekedtek egy, a munkavállalás szempontjából zsákutcában, amiből maguktól nem tudtak kikerülni. Helyben semmi őket segítő szervezet, vagy személy nem volt található.
A következő programunk, amelynek forrását az USA budapesti nagykövetségének pályázatán szereztük, lehetővé tette, hogy egy ifjúsági programot valósítsunk meg e településeken. A program kidolgozásában tanácsaival részt vett az akkori kulturális attasé asszony is, aki rokonszenvezett az általunk „kitalált” megoldásokkal. A fiataloknak ifjúsági klub kereteit ajánlottuk fel, amely lehetővé tette ingyenesen angol és informatikai tanulmányok folytatását, sport, és kulturális programokat ajánlottunk. Különféle munkákat szerveztünk, amik lehetővé tették, hogy valami kevés pénzhez jussanak, olyan feladatokról volt szó, mint pl. idős családok kertjének rendbetétele, a helyi erdők tisztogatása, mindezekért az önkormányzat biztosított szerény ellátmányt. Első lépésként felzárkóztató programokban kellett részt vennie azoknak, akiknél az írás, az olvasás, a számolás nem volt kielégítő. A program két éven át folyt, és jó eredményeket mutatott. Az amerikai támogatás, látva a jó eredményeket, kibővült, számítógépeket adtak. A fiatalok elindultak egy jó úton. A többségük vagy továbbtanult a programunkat követően, vagy elhelyezkedett. Voltak azonban olyanok is, akiknek még szükségük lett volna további foglalkozásra. A helyi polgármesterek örültek a programoknak, ugyanis a helyi lakosság békéje szempontjából az elégedetlen fiatalok mindig bizonytalanságot jelentettek. A program helyi támogatására úgynevezett „Támogató Testületeket” hoztunk létre, helyi notabilitásokból, így polgármester, önkormányzati és országgyűlési képviselő, pedagógus, könyvtáros, orvos, egyházi személyek, munkaügyi, egészségügyi szakemberek stb. részvételével.
A testületek tagjai az egész futamidő folyamán figyeltek a programra, így bizonyos értelemben ellenőrzést is gyakoroltak, hogy jó irányba folyjék a munka. A fiatalok elhelyezkedését segítette, hogy a támogató testületek tagjai között helyi vállalkozók, illetve a környék nagyüzemeinek képviselői is részt vettek a testületben. A fiatalok magukénak érezték a klubot, saját elhatározásból léptek be a klubba, nevet adtak klubjuknak. A számítógépes ismereteikkel saját lapot szerkesztettek, cikkeket, verseket írtak. A születésnapokat közösen ünnepeltek, amelyekre a szülőket is meghívták, közös kirándulásokat szerveztek, stb. A területen élő fiatalok, akik a klubon kívül maradtak, nagy érdeklődéssel figyelték, és vettek részt a kulturális programokban, kirándulásokban, stb. A polgármesterek a fiatalokkal megismertették a település lakóinak gondjait, szociális problémáit, az anyagi lehetőségeket, amivel az önkormányzat rendelkezik. Megismertették őket a helyi demokrácia intézményeivel, és működési mechanizmusával. A program a szülőkre is jól hatott, részben, mert látták a fiatalok fejlődését, és többen jelentkeztek, hogy nyelvi tanfolyamokat nekik is tervezzünk. A program legtovább Miskolcon működött, ahol az akkori alpolgármester, aki a kultúráért volt felelős, támogatta, és kiegészítő lépésekkel segítette a programot. Pl. kis parcellákat adott kertek létesítésére, ahol a szülők termelhettek zöldséget, gyümölcsöt. Sajnos, végül is, a folytatáshoz nem tudtunk támogatást szerezni, annak ellenére, hogy a záró konferencián sok ígéretet kaptunk.
Alapítványunk egy másik hosszú távon folytatott több, mint egy évtizedet átívelő programja volt a diplomás munkanélküliekre vonatkozó. Alapítványunk vidéki munkája során is találkozott a problémával. De nagy erővel hatott ránk az a tény is, hogy szinte az utcáról jöttek, akik meglátták alapítványunk tábláját, hogy segítsük elhelyezkedésüket. Évente kb. 1000 fő fordult meg ügyfélként nálunk. Szívesen vállaltuk a feladatot, mert jó lelkiismerettel nehezen fogadható el, hogy a leghosszabb, legdrágább, nagy egyéni és állami energiával, költséggel kiképzett szakemberek évekig munka nélkül legyenek, tudásuk elavuljon, kézségeiket elfelejtsék. Komplex tanácsadást szerveztünk, pályázati forrásokból, melyeket évente kellett beadni és végigizgulni, hogy megkapjuk-e. Forgalmunkról „gyorsjelentést” adtunk ki évente, mely tanulmány beszámolt arról, hogy milyen életkorú, nemű, szakképzettségű munkanélküliek jelentkeztek. Az elemzések felhívták a figyelmet az állandó és az évente változó sajátosságokra, egyéni és általánosítható jelenségekre. Igyekeztünk munkahelyeket feltárni, személyi kapcsolatokkal, és két kollégánk fő tevékenysége volt a cégeket, iskolákat, munkáltatókat, és az ottani HR-eseket megkeresni jó kapcsolatokat kialakítani, meghívni, bemutatni jelöltjeinket stb. A Menedzserek Országos Szövetsége többek között azzal is segítette munkánkat, hogy felajánlotta, lapjában havonta közzé tehettük az éppen aktuális jelentkező személyek hirdetéseit. A lap a legilletékesebbek kezébe került, ugyanis az a munkáltatók, vezetők számára készült. Ügyfeleinkből szakmai csoportok alakultak ki. Összehoztuk egymással klub-szerűen a humán végzettségűeket, a műszakiakat, a közgazdászokat, stb. Számukra, és velük együtt programok készültek, próbáltuk kitalálni, hogy hogyan segíthetnének önmagunkon, hogyan szervezhetnénk számunkra munkákat, amelyek a piacon értékesíthetőek. Így jött létre a humán program keretében családi szolgáltatások nyújtása, mint gyermekfelügyelet, idősgondozás, különféle sport- és kulturális programok szervezése stb. A műszakiak számára hirdetéseket adtunk fel, a kerületi újságokban, ahol építkezések, lakásrekonstrukciók esetére műszaki felügyeletet, illetve ellenőrzést kínáltunk. Erre a jelentkezőket a Fővárosi Munkaügyi Központ felkészítette, speciális ár-kalkulátori tanfolyamon. Konferenciákat szerveztünk, ahol ügyfeleink és a Munkaügyi Minisztérium vezetői, és más intézmények, cégek vezetői találkozhattak, és interaktív tanácskozásokon gondolataikat kicserélhették.
Munkatársaim között munkaügyi szakközgazdász, pszichológus, orvos, pedagógus, jogász is volt. Egyébként jogi tanácsadást is biztosítottunk ügyfeleink számára. A megyei munkaügyi osztályokkal, a Fővárosi Munkaügyi Központtal jó munkakapcsolatot alakítottunk ki.
A diplomásokkal kapcsolatos munkatársaik számára tanfolyamot szerveztünk. A tanfolyam anyagát kézikönyvben adtuk közre (2001). A kötet szerzői: Dr. Major István, Liskáné Pólya Lenke, dr. Rixer Ádám, dr. Sineger Eleonóra, Szolnokné dr. Herling Mária, dr. Gondos Anna, Urbanekné László Judit, Nógrádiné Várhalmi Judit és dr. Gayer Gyuláné. A felsorolt szerzők mellett hosszabb távon a diplomás munkanélküliekkel kapcsolatos alapítványi munkában részt vettek még: dr. Szőllősi Ágnes, Horák Pálné, dr. Viziné Polesinszky Veronika, Szalóki Béla, Harangi Magda, Zara Katalin.
Említést érdemel egy kutatás. „A diplomás munkanélküliek életkori diszkriminációja, a nyugdíjkorhoz közeliek, és a nyugdíjasok megnyerése a foglalkoztatás érdekében” címen jelent meg 2002-ben, dr. Gayer Gyuláné szerkesztésében a kötet.
Belátható volt ugyanis, hogy demográfiai okok miatt – az alacsony születésszámok, az elöregedés – a gazdaság további szükségletei következtében a későbbi munkaerő iránti igények növekedésével kell számolni, az erőforrás pedig csökken. A diplomás munkanélküliek esetében is belátható időben majd szükség lenne tudásukra, felkészültségükre, ám annak érdekében, hogy karban tarthassák tudásukat, semmi érdemleges segítség nem történt. A kutatást az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány (OFA) támogatta, 2002-ben jelent meg 351 oldal terjedelemben. Szerzői voltak: Lázár György, Gayer Gyuláné, Róka Zsuzsa, Bedő Iván, Tóth Vali (a Rádió brüsszeli, berlini, londoni tudósítói), Adler Judit, Varga Anna, Rixer Ádám, Szolnokné Herling Mária. Kézirat formájában terjesztettük.
A Nonprofit Vállalkozásokért a Népjóléti Szférában Alapítvány mellett néhány más, hasonló célú szervezet létrehozásában, illetve munkájában is részt vettem.
Így a foglalkoztatás bővítése, a munkanélküliség mérséklése érdekében a Jóléti Szolgálat Alapítvány országos hálózatként történő fejlesztésére tettem javaslatot. Az Egészségügyi Minisztérium pályázatot nyújtott be, és egy PHARE támogatást sikerült elnyerni. Az eredeti program sikeres volt, a folytatáshoz azonban már hiányoztak a feltételek. Az Alapítványnak egészen a 2008-ban történt megszűnéséig kurátora voltam. A szervezet foglalkoztatási és szociális problémák együttes kezelését kívánta megvalósítani.
Hasonlóan átfogó szervezetként jött létre a „Humán Szolgáltatók Országos Szövetsége” dr. Hegyesi Gábor vezetésével. Ennek létrehozásában, és kurátorként munkájában hosszú évekig részt vettem. A humán területen elsők között jött létre a Szövetség, mint átfogó szervezet. Az eredeti szándék egy szakmai kamara létrehozása volt, ebben a célban fogalmazódott meg a működő szociális célú szervezetek védelme, egyben a szakmai színvonal biztosításának igénye. A Szövetség nyitott és befogadó volt. A legnépesebb tagságú ernyőszervezetté vált rövid időn belül. Tagszervezeteinek széles körű kitekintést (konferenciák, irodalom) és korszerű képzést biztosított. Pl. A minőségbiztosítás tárgykörében.
Amint lehetővé vált, a civil szervezetek fejlődése minden területen nagy erővel indult meg, mintegy pótolni igyekezvén az előző évtizedek hiányait. A foglalkoztatási területen más területekhez képest lanyhább volt a civil szerveződések alakulása. Ebben szerepet játszottak a nehéz feltételek, végül is a munkanélküliség nagy erővel robbant be, és a civil szervezetek lehetőségei ennek mérséklésében csekélyek voltak. Éppen ezért, abban az időben nagy jelentőségű volt az a kezdeményezés, hogy fogjanak össze, a létező foglalkoztatási célú szervezetek, és ennek érdekében hoztuk létre a „Foglalkoztatási Célú Non-profit Szervezetek Szövetség”-ét. Ennek első elnöke lettem.
Végül röviden arról szólnék, hogy mi az, amit szerintem jó lenne folytatni. Munkáim sorából csupán egyet említek, az ifjúsági programot.
Az amerikai támogatás megszűnte után úgy terveztük, hogy egy másik civil szervezettel próbálunk közösen országos programot indítani. A „TELEHÁZ- MOZGALOM” abban az időben már országosan mintegy 500 településen működött. Nagy előnye lett volna a program „olcsósága”. A TELEHÁZ helyi szervezeteiben ugyanis volt informatikus szakember, volt helyiség, és volt számítógéppark. Közös pályázati forrásból országos programmá lehetett volna tenni az ifjúságért indítható tevékenységet. Sajnos a tervből semmi sem lett.
Miért akartuk éppen ezt a réteget és korosztályt célcsoportnak tekinteni? Három nyomós okot említenék:
A következő generációnak ők lesznek a szülei. Az egész ország szörnyülködik, amikor a hírek között találkozik a felelőtlen, kis gyermekeit felügyelet nélkül hagyó, vagy brutálisan bántalmazó szülőkről szóló történeteken. Kérdés, hogy vajon ezek a szülők tehetnek-e minden esetben arról, hogy nem tudják szülői szerepeiket az elvárásoknak, szokásoknak megfelelően teljesíteni? Ők milyen útravalót kaptak saját családjukban, ki tudja? A jövőbeni ifjúsági munkaerőforrás részei ezek a fiatalok is. Feltehető a kérdés, milyen munkaerő válik azokból, akik sem tanulni, sem dolgozni ifjúságuk legfontosabb éveiben nem tanultak meg. Vajon képesek lesznek-e a technológiai fejlődés követelményeinek megfelelni? Lehetséges, hogy belőlük a társadalom eltartottjai lesznek? A kereső-eltartott arány már napjainkban is riasztó, mi várható a jövőre nézve? Nem kellene-e mindent megtenni, hogy ebből a rétegből minél többen kikerüljenek, és képesek legyenek, és akarjanak is dolgozni, és jobban élni? Kérdés az is, hogy milyen állampolgárok lesznek, lehetnek azokból a fiatalokból, akik nem tagolódtak be megfelelően a társadalomba?
Mindezeken érdemes lenne többeknek elgondolkodni, és, ha lehet, tenni valamit. Az Alapítvány keretei között mi részletes programot dolgoztunk ki egy ilyen nagy ívű program megvalósítására. E program nagyon nehéz, de lehetséges. Természetesen tudatában kell lenni annak, hogy nem lehet mindenkit „megmenteni”, de az is biztos, hogy a többség a jó programokat jó szívvel fogadja, és eredményeket lehet velük elérni.
Hosszú pályám során számos kitüntetésben részesültem, az utolsót 1994-ben, a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjét szociálpolitikai tevékenységem elismeréseként kaptam.
2008. május
1926. október 16-án Kunmadarason születtem. Anyai családomban értelmiségiek (orvosok), apai családomban iparosok, kereskedők voltak. Három fiam, 8 már felnőtt unokám és 6 dédunokám vesz körül és teszi szebbé életemet. Közgazdasági és pedagógiai diplomát szereztem. Férjem ügyvéd.
80 éves koromig folytattam szakmai tevékenységemet. E hosszú szakmai életútról, és annak is csupán egyes állomásairól, fontosabb mozzanatairól adok tájékoztatást. Az áttekintés talán segít megmutatni – ha érzékelhető belőle – az irányultságot, a törekvéseket és az összefüggéseket.
1945-1948
A háború utáni a Nemzeti Segély Andrássy úti óvodáját vezettem. A háború utáni években a szervezet gyermekmentő programjai fontosak és hatékonyak voltak. Az óvodai program is ennek képezte részét. A nemzeti segély akkor a csecsemők számára tejkonyhákat, rendszeres orvosi rendelést, a nagyobbak számára gyermek-nyaraltatást, szükséges esetekben gyermekotthoni elhelyezést biztosított. Kiváló emberek, sok önkéntes vállalkozott ezekre a munkákra. Meg kell említeni, hogy rendkívül innovatív volt a szervezetet. Finanszírozási modellje ma is „modernnek” hat. Egyes intézmények, pl. bentlakásos otthonok, bölcsődék, óvodák stb. központi ellátása csupán az alapvető feltételeket biztosította. Az intézmények vezetői leleményére, ötletességére épített. Ekként említem meg, hogy az óvoda helyiségeinek festése a következőképpen történt: Az óvónők találtak egy festékgyárat, amely éppen akkor indította be a háborút követően tevékenységét. A háborús pusztítások ellenére megmaradt árukészletből kértünk és kaptunk néhány doboz festéket. A szülőkkel megbeszéltük, ki tud segíteni, így valósult meg a helyiségek kifestése. Téli időben kvarcoltuk a gyerekeket. Az élelmiszert gyümölccsel, csokoládéval egészítettük ki. Ehhez a feltételeket úgy szereztük, hogy az egyik anyuka, aki történetesen színésznő volt, kiváló művészekkel előadásokat szervezett, és a belépődíjakból sikerült a kiadásokat fedezni. A gyerekeket nyáron a Sváb-hegyre vittük egy kölcsönadott villába, ahol néhány hetet tölthettek. Az egész óvodai személyzet vállalta a nehezebb feladatot. A rendkívüli helyzet rendkívüli megoldásokat adott. A gyermekek családi összetétele tükrözte a háború utáni viszonyokat. Volt olyan gyerek, akit az édesanyja két beteg öreg nagynénjére hagyott, és külföldre távozott. Egy másik anya a háborúban elözvegyült, és teljesen egyedül maradt kislányával. Az ilyen családok számára az óvoda több volt, mint egy óvoda. Bizonyos értelemben támaszt jelentett. A gyermekek szüleivel általában jó volt a kapcsolat. Jellemző, hogy a Sváb-hegyi nyaralás során a gyermekek szülei vasárnaponként feljöttek, és gyerekeikkel együtt élvezték a jó levegőt, és az óvoda vendégei voltak. A szülők közül, aki munkahelyi, vagy személyi kapcsolatai révén segíteni tudott, megtette. Így lett nyaralás és jobb ellátás a mindennapokban. Kellemes emberi légkör alakult ki az óvoda munkatársai és a szülők között, és mindennek hasznát első sorban a gyerekek élvezték.
1949-1957
1949-ben az újjászerveződő Központi Statisztikai Hivatalba (KSH) kerültem. Ezek az évek a KSH első modernizációs korszakát jelentették a háborút követően. Amikor beléptem, még hosszú számoszlopokat „fejben” adtunk össze, és az alkalmazott csúcstechnikánk a logar-henger volt. Mindezek ellenére még számos kiváló európai hírű szakember volt található a KSH-ban. Ott az első időszakban a szociális szervezetekről gyűjtött adatok feldolgozásával, értékelésével foglalkoztam, így például az állami gondozási rendszer, a gyermekvédelem, a mentőszolgálat, az öngyilkossági statisztikákkal stb. Később statisztikus-képzéssel foglalkoztam. A felsőfokú tanfolyamon tanítottam, majd a statisztikai vizsgarendszer szervezésével foglalkoztam. A statisztika szerepe ebben az időben megnövekedett. Péter (Pikler) György karizmatikus vezetője volt a hivatalnak. A Statisztikai Hivatalban végzett munkám tapasztalatait egész életem során hasznosítottam.
1958-1962
Ebben az időszakban a Művelődésügyi Minisztérium keretében létrejött Országos Gyermek- és Ifjúságvédelmi Tanács Titkárságán (OGYIT) dolgoztam. Ezek az évek a gyermek- és ifjúságvédelem innovatív korszakát jelentették. A gyermekvédelmi intézményrendszer szinte egészében őrizte a háború előtti „menhely” rendszer konstrukcióját. A gyermekek zöme nevelőszülőknél volt elhelyezve, akik többségükben idős és képzetlen emberek voltak. Az őket irányító megyei gyermekvédelmi intézetek főként adminisztratív tevékenységre voltak felkészülve. Szerény férőhellyel működött néhány árvaház. Főként egyházi és szakmához kötődő, pl. pedagógus, vasutas otthonok.
A KSH 1960. évi statisztikai adatai szerint már 1960-ban a 23 ezer gyermek közül a gyermekek 73,5 %-a volt gyermekotthonban,. A nevelőotthoni hálózat fejlesztése lehetővé tette olyan követelmények megfogalmazását, minthogy a testvérek egy intézetben nevelkedhessenek, vagy, hogy életkoruk miatt ne kényszerüljenek más-más intézménybe.
Az OGYIT gyors nevelőotthoni fejlesztése elsősorban az elhagyott kastélyokra épült, melyek ugyan nem voltak teljesen alkalmasak a feladatra, de mégis lehetővé tették a dinamikus fejlődést. Az OGYIT titkára Járó Dóra volt, aki a Művelődési Minisztérium Gyermekvédelmi Osztályát vezette. Helyettese dr. Gáti Ferenc, aki pszichológiai kultúrát vitt a gyermekvédelembe. Nagy erővel indult be a gyermekvédelmi dolgozók képzése is. Így a gyámügy, a gyermekvédő otthonok, a nevelőotthonok, a nevelőszülők hálózatának sajátos igényei szerint kialakított képzés kezdődött. Jó kapcsolat alakult ki a fontos partnerekkel, így a fiatalkorúak bíróival, ügyészeivel, rendőreivel, stb. Egyszerű házi sokszorosítású formában értékes tanulmányok egész sorozata jelent meg. Néhány szerző, és néhány téma:
Murányi Kovács Endréné: Az ideges gyermek
Dr. Gáti Ferenc: Egyéni bánásmód a nevelőotthonokban
Korein Andor: Életkori sajátosságok az otthonokban
Gyenis Ilona: Fogadtatás az óvodai otthonokban
Kiss Tihamér: Érzelmileg sérült gyermekek
Popper Péter: Érzelmi katasztrófa, A fiatalkorúak kriminalitásának lehetséges determinánsa
Dr. Hermann Alíz: Játék és nevelés az óvodás otthonokban
Dr. György Júlia: A gyermekvédelem országos problémái
Dr. Elkán György: Enurózis
Dr. Gáyer Gyula: A környezettanulmány szerepe és készítésének módszerei Dr. Szerényi József, Halász Zseni és felsorolni is nehéz lenne, hogy milyen sok kiváló szakember sietett az OGYIT munkáját segíteni.
Négynyelvű tájékoztató füzet készült Kaas János címlapképével. Fordítások készültek a fejlett országok gyakorlatának megismertetésére. Népszerű kiadványok jelentek meg, mint pl. a Közgazdasági Kiadó gondozásában kiadott „Gyermek és Ifjúságvédelem”, mely a korszak olyan problémáira is rámutatott, mint a „kulcsos gyerekek” jelensége. Élénk, pezsgő szakmai műhelymunka folyt minden szakterületen. Feladataim közül a Magyarországon élő veszélyeztetett gyermekek első felmérését, az al- és ágybérletben, a szociális szállásokon élők helyzetének vizsgálatait említeném meg.
1963-1984
1963-1984-ig, nyugdíjazásomig, a Munkaügyi Minisztériumban dolgoztam. Úgy kerültem oda, hogy a pályaválasztási tanácsadás megszervezését várták tőlem, és e feladatra kértek ki a Művelődésügyi Minisztériumtól. Ebben az időszakban a pályaválasztási tanácsadás szűk körű tevékenység volt. Szerény feltételek között működött dr. Csirszka János vezetésével egy laboratórium dr. Ritoók Pálné és dr. Takács Márta pszichológusok közreműködésével). Az iskolákban a szülők informálásában szinte semmi segítségnyújtás nem történt. A vasútnál, és még néhány más helyen folyt speciális területekre vonatkozó szakszerű tanácsadás. Volt néhány további, a témával foglalkozó szakember, például dr. Rókusfalvy Pál. A Munkaügyi Minisztériumnak azonban csekély energia állt rendelkezésre, viszont a szükséglet már jelentkezett. A továbbiakban néhány év alatt kiépült maga a központi szervezet, és az iskolákban a pályaválasztási felelősök hálózata. A megyékben pályaválasztási tanácsadó intézmények jöttek létre a tanácsok munkaügyi osztályaival együttműködve. A szülők és fiatalok számára információs pályaválasztási kiadványok készültek. Így évente az iskoláztatási, és elhelyezkedési lehetőségekről, aktuális kötetek születtek. A téma megjelent rendszeresen a médiákban is. Tömegessé válhatott a pályaválasztás előtt álló fiatalok pszichológiai vizsgálatának lehetősége is. A különféle rétegeknek szóló, legjellemzőbb kiadványokból néhányat kiemelve:
- „Pályaválasztási szaktanácsadás” címen kézikönyv készült a tanácsadók számára az alkalmazott módszertani mintákat mellékelve. A kötet szerzői: Dr. Ritoók Pálné dr. Takács Márta.
- A Tankönyvkiadó gondozásában kétkötetes könyv jelent meg „Szakmák-foglalkozások” címmel (1968).
- „Mi legyek” címen a Tankönyvkiadó gondozásában szülők és fiatalok számára készült könyv Vekerdy Tamás szerkesztésében 1967-ben jelent meg.
- „Pályakezdők” címen 1972-ben a Kossuth Kiadó jelenttette meg Havas Ottóné írását.
- „Pályaválasztási felelősök kézikönyve” címmel jelent meg az iskolai munka segítésére Havas Ottóné szerkesztésében egy kötet.
- Szakképzési kutatások címen (1970) a Munkaügyi Minisztérium kiadásában Molnár Péter – Bán Géza – Havas Ottóné munkája jelent meg.
A Munkaügyi Minisztériumnál folytatott munkám következő, számomra fontos állomása a családpolitikai feladatoknak a tárca szociálpolitikai tevékenységébe való beépítése volt. Ez nem ment könnyen. Kollégáim egy része kételkedve fogadta. Ifjúsági, nőpolitika már volt. Ezt ismerték. Miért „találok ki” egy új politikát? – kérdezték. Nemzetközi példákkal sikerült a kételkedőket meggyőzni, és lényegében szabad utat kapott a munka. Sikerült létrehoznunk egy működőképes tanácsadó testületet, melyet „Családpolitikai Fórum”-nak neveztünk el. Tagjait, a tárcák, a Magyar Tudományos Akadémia, az ifjúsági és nőmozgalom delegálták. Ezen kívül független értelmiségiek, szociológusok, pszichológusok, jogászok, újságírók saját érdeklődésük alapján kerültek a Fórum tagjai közé. A Fórum célja az volt, hogy az esetleges érdeksérelmeket jelezni lehessen. Pl. a lakásrendeletek némelyike egyenesen a válásra ösztönzött, stb. A Kormány, a Munkaügyi Minisztériumra bízta a családpolitika állami irányítását, és utasította, hogy időről-időre számoljon be tevékenységéről. Ez meg is történt, pl. a tanácsok és a vállalatok családpolitikai munkájáról terjesztett a munkaügyi miniszter a Kormány elé jelentést. Az egyik kolléga, dr. Ernst Gabriella lakásügyekkel foglalkozva a Fórum elé terjesztette a család és lakás – lakhatás kérdéséről tárgyaló tanulmányát. Továbbá ott ismertettük a két háború közötti szociálpolitika kiemelkedő alakjának, dr. Hilscher Rezsőnek a munkásságát, ami nagy érdeklődést váltott ki.
Sikerült a vezetés támogatását megnyerni egy kísérleti nyugdíjas munkaközvetítő létrehozására (1979-1980). Kísérleti jelleggel indult ugyan a tevékenység, de végül is továbbfolytatható volt még éveken keresztül. Dr. Gondos Anna és dr. Hegyesi Gábor segítette a munkát, mások mellett. Fontos volt a nyugdíjas korosztály tapasztalatait, tudását hasznosítani ezekben az években is. A célunk az volt, hogy lehetőleg segítsük a nyugdíjasok foglalkoztatását – egyben a szolgáltatási igények kielégítését, pl. azoknak a több nyelvet beszélő nyugdíjasoknak a foglalkoztatását, főként, akik mozgásukban korlátozottak voltak, akikhez oda és vissza szállítottuk a munkákat. Másoknak, akik autóvezetési engedéllyel rendelkeztek, virágüzletekkel teremtettünk kapcsolatot, hogy virágot szállítsanak a megrendelők által megjelölt címekre. A szűkös diák és nyugdíjas étkeztetést házi kifőzésekkel egészítették ki, és egyben munkaalkalmakat teremtettek egyes jól főző ügyfeleknek. Elképzelhetetlenül sokféle szolgáltatási igény jelentkezett. Fontos tapasztalat volt, hogy az a tény, hogy munkáért jelentkezni társadalmilag elfogadható, ezért szívesen jöttek olyanok a közvetítőbe, akik sok minden egyéb problémájukat is meg tudták beszélni. A családokban a nyugdíjasok, az idősek helyzetének számos sajátossága, problémája jelent meg a közvetítés során. A családokban az idősek státuszának változásain kívül a magányos nyugdíjasok helyzete is elénk tárult. A program lezárását követően a Fővárosi Tanács még hosszabb időn keresztül működtette ezt a tevékenységet. Maga a program ráirányította a figyelmet a nyugdíjasokban rejlő, rendkívül sok tudásra, tapasztalatra és energiára, amelyet a munkaerőforrások figyelembe vételénél érdemes számba venni.
Általában a szolgáltatások, különösképpen a szociális szolgáltatások fejlesztése, a magánkezdeményezések, a civil szervezetek útján látszott megvalósíthatónak. A civil szervezetek létrehozása egyébként is a demokratikus fejlődés érdeke volt. Erre azonban akkor még lehetőség nem kínálkozott, de már a „levegőben” volt, hogy ez lehet a következő megoldás. Segítséggel végül is elsőként kisszövetkezetként jött létre dr. Gondos Anna vezetésével a „LARES”, családi szolgáltatások nyújtására. Az úttörőmunkában dr. Hegyesi Gábor és mások mellett én is részt vettem.
A Hazafias Népfront keretében sikerült a családvédelemmel foglalkozókat egy „családgondozó klub” keretében összehozni. A szociális területen dolgozók nem rendelkeztek közös kerettel, ahol problémáikat megbeszélhessék. Áthidaló megoldásként nagyon jól használható volt ez a klub. Nem csak a budapesti, de a közeli, vidéki, családdal foglalkozó szociálpolitikusok is rendszeresen látogatták a klub rendezvényeit. Kiváló előadók bevezető előadásai után interaktív beszélgetések folytak órákon keresztül, elemezve a helyzetet, és fölvetve a problémákat. Néhány előadót megnevezve: Buda Béla, Ranschburg Jenő, Popper Péter és sokan mások. A Hazafias Népfront, az Egészségügyi, az Igazságügyi, a Munkaügyi és az Oktatási Minisztérium közreműködésével 1979-ben családgondozó konferenciát szervezett országos jelleggel. Előadói voltak Ferge Zsuzsa, dr. Miltényi Károly, dr. Horányi Györgyné, dr. Gondos Anna, dr. Gayer Gyuláné.
A Munkaügyi Minisztériumban munkáim között volt egy nagyon érdekes további feladat: „Az értelmiségi munka hatékonyságának vizsgálata”. A kérdés felmerülésének körülményeit magyarázza, hogy ez idő tájt a sajtóban állandó téma volt a munkafegyelem lazasága és hiányossága. Leegyszerűsítő módon a közvéleményben ez, mint a munkások „lógása” jelent meg. Valójában az irányítók, az értelmiségi munka problémáit kellett volna górcső alá venni. Elsősorban, ami annak feltételeit, a szervezettséget, a felelősséget, a hatáskörök megosztását illeti.
1982-1989
A Munkaügyi Minisztériumban történt nyugdíjazásomat követően a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetében dolgoztam Ferge Zsuzsa osztályán. Ebben az időszakban alkalmam volt megismerni az osztályon folyó munkákat, részt vettem az elindított szociálpolitikai koncepció kormány megrendelésre folytatott munkáiban. Részt vettem a „Szociálpolitikai Értesítő” elindításában, szerkesztésében. Nagy öröm volt számomra együttműködni a Szociálpolitikai Osztály munkatársaival. Ebben az időszakban már a rendszerváltás szele fújdogált, és öröm volt számomra, hogy részt vehettem azokban a vitákban, amelyek a Műhelyben és Ferge Zsuzsánál folytak. Ezen időszakban került sor a „Szociális Munkások Magyarországi Egyesülete” létrehozására, amelynek első elnökeként tevékenykedtem.
1990-1994
Levendel László professzor hívására kerültem az Országos Alkohológiai Intézetbe. Szüksége volt egy munkaügyi területen jártas munkatársra, ugyanis a gyógyult alkoholbetegek és az orvosok számára is nagy problémát jelentett, hogy a gyógyult betegeket nem sikerült munkához juttatni. A foglalkoztatási rehabilitáció gyenge pontja volt a folyamatnak. A társadalom bizalmatlanul fogadta a gyógyult alkoholbetegeket. Így nagyon sokan visszakerültek a régi környezetükbe, munkához nem jutottak, és sokan újra alkoholistává váltak. A betegek közül sokan olyan állapotban kerültek már az orvosokhoz, hogy hiányoztak a legelemibb irataik, elvesztették nem csak a munkájukat, de jórészt a családjukat is. Fontos feladat megelőzni az emberek alkoholistává válását, és ha már bekövetkezett a baj, segíteni kell a rászorultakat visszavezetni a normális életbe. Az alkohológiai intézményekben munkaterápiás céllal különféle munka folyt. Azonban ez a tevékenység nem tette alkalmassá az embereket arra, hogy ha kikerültek az intézményből, munkához jussanak. Megismerkedtem az intézményekben folyó terápiás célú foglalkoztatással, igyekeztem Levendel professzorral és másokkal új megoldásokat keresni. E munkához jó partnereket találtam. Nagykállón papírbútor-gyártás, és mellette mezőgazdasági munka folyt. Esztergomban sokféle szakirányú tevékenység így, építőipari, mezőgazdasági tevékenység folyt, stb., amely mind az intézménynek, mind az egyéneknek jövedelmet hozott.
Magának Levendel professzornak a „találmánya” volt a „Budakeszi modell”, mely lénygében védett szállók rendszerét jelentette, ahonnan a gyógyult alkoholbetegek kijárhattak dolgozni, és a munkát is a Levendel professzor által irányított szervezet szerezte számukra. Az alkoholklubok megerősítése, a családsegítő szolgálatokkal való kapcsolat kialakítása volt további feladatom. A családsegítő központokban dolgozó munkatársak, ha alkoholbetegek családjaival találkoztak, nem feltétlenül tudták, hogy milyen segítő lehetőségeik vannak, kikkel lehetne együttműködni a családok érdekében. A családsegítő központok munkatársai számára ezért különféle tanfolyamok indultak, amelyeken részt vehettek, alkohol szakemberekkel együttműködést alakítva ki. Néhány megyében vizsgáltuk az úgynevezett diszkó-balesetek körülményeit.
Néhány megyében a „Támasz” alkoholgondozó intézmények, valamint a megyében működő más szociális szervezetek dolgozóinak együttműködését próbáltuk kialakítani. Ennek legjobb példáját Miskolcon, az Avasi lakótelepen sikerült megvalósítani. Nagyon érdekesen bontakozott ki, ahogy megtanulták a különféle szakemberek egymás „nyelvét”. Ugyanannak a családnak az érdekében végzett munka során kiderült, hogy a lakásosztály, a gyámügy, az egészségügyi intézmények, a pedagógusok foglalkoznak velük, de mindenki csak a maga sávjában teszi meg a lépéseit, és amikor erre rádöbbentek, akkor sokkal eredményesebb intézkedéseket tudtak közösen kialakítani. Mindezek alapján, gyakorlatilag minden résztvevőnek hatékonyabbá, empatikusabbá vált a munkája.
A 80-es években a drogproblémák terjedése magára vonta a közfigyelmet, az állami szervek számára is fontos problémaként jelentkezett mindez. E közben a tömegesnek tekinthető legsúlyosabb alkohol probléma kissé háttérbe szorult. Valójában a leggyakoribb családi katasztrófák az alkohollal függnek össze, tehát minden állami és társadalmi eszköz bevetése rendkívül indokolt volt. Ennek érdekében Levendel professzor támogatásával több alapítvány jött létre. Így a Humán Agape, a „Támasz”, az Újrakezdési Alapítvány és a Nonprofit Vállakozásokért a Népjóléti Szférában Alapítvány. Egyesekben kurátori, míg az utóbbiban elnöki munkát vállaltam.
Az újonnan létrejött alapítvány neve onnan eredt, hogy szerettük volna az alkoholbetegeket hosszabb időn keresztül kezelő intézményekben non-profit jellegű foglalkoztatók létesítését elősegíteni. Az 1990-es évek eleje a rendszerváltással, a privatizációval együtt járó átalakulás új gazdasági struktúra kialakítása nagyarányú munkanélküliséget eredményezett az iparban, kereskedelemben és a mezőgazdaságban. Az Alapítvány első nagy „akciója” a munkanélküliség hatására a különféle településeken spontánul kialakuló civil szerveződések, a helyi munkanélküli egyesületek vezetői számára bentlakásos tanfolyam szervezése volt. Erre 1993 elején Salgótarjánban került sor. A szervezetek a kis településeken kevésbé voltak tájékozottak a lehetőségekről. A tanfolyam előadás sorozattal kezdődött. Az előadók a következők voltak: Dr. Pulai Gyula, dr. Benedek András, dr. Kulcsár László professzor, Vámosiné dr. Bék Ágnes, dr. Kósa Magda, dr. Hegyesi Gábor, dr. Szabó Kálmán, dr. Gosztonyi Géza, dr. Gayer Gyuláné, László András.
A résztvevőkkel, a munkanélküli egyesületek vezetőivel interjúk készültek. Ezt Bethlen Anna állította össze. Együttesen egy kötetben jelent meg az előadások és interjúk anyaga. A tanfolyamot követően az Alapítványt több résztvevő kereste meg az Alapítvánnyal való együttműködést kérve. Így alakult ki szoros együttműködés, mely éveken keresztül ugyanazokkal a helyi szervezetekkel folyt közös programokat valósítva meg. Az együttműködő partnerek: Hajdúdorog, Hajdúböszörmény, Balmazújváros, Gyöngyös, Hatvan, Kazincbarcika, Miskolc, Kunszentmárton, Kunszentmiklós munkanélküli egyesületei voltak.
Az első közös program az volt, hogy Alapítványunk segítségével mindegyik szervezet összeállította saját foglalkoztatási programját, melynek elkészítésében, a piaci és pénzügyi terv kialakításában szakmai segítséget nyújtottunk számukra. Ennek alapján Gyöngyösön, ahol a női munkanélküliség jelentette az első időben a legkiáltóbb gondokat, a női ruha készítéséhez varrógépeket, a takarító szolgáltatásokhoz takarítógépeket biztosítottunk. Kunszentmiklóson faipari jellegű tevékenységbe fogtak, ennek érdekében ilyen gépeket szereztünk be számukra. Ezek kis programok voltak, amelyek helyileg 8-10 fő számára jelentettek legalábbis átmenetileg munkát. Éveken keresztül folytak ezek a munkálatok több-kevesebb sikerrel, általában megálltak a lábukon, mert szükség volt munkájukra. Ugyanezekkel a szervezetekkel pályázati forrásokból megvizsgáltuk a helyben élő tartósan munkanélküliek helyzetét. A vizsgálat hitelességét nagyban segítette, hogy a helyi munkanélkülieket jól ismerő egyesületi vezetők vettek részt a felmérésben. Hozzá kell fűzni, hogy különösen a munkanélküliség hirtelen kirobbanása következtében ezek az egyesületek nagyon fontos szerepet játszottak az ott élő munkanélküliek számára. Együttműködtek a munkaügyi központokkal, kirendeltségekkel, információkat közvetítettek a hozzájuk fordulók számára, és maguk is igyekeztek munkahelyeket feltárni. A vizsgálat eredményeit egy kötetben foglaltuk össze „Tartósan munkanélküliek vizsgálata 6 településen”, 1995 (Dr. Gayer Gyuláné).
A vizsgálatokból kitűnt többek között az a hiátus, ami abból állt elő, hogy a hivatalos munkaügyi szervezetek kizárólag a munkanélküli személyekkel foglalkoztak. Családi körülményeikkel nem találkoztak, nem ismerték azokat, segíteni azokon nem tudtak. Már pedig ahhoz, hogy az egyén átvészelje a nehéz időket, sok múlik a családon. Egyébként maguk a megkérdezettek is úgy nyilatkoztak, hogy segítséget csak a családjuktól várnak és kapnak. A vizsgálat nyomán olyan programot indítottunk ugyanezeken a településeken, amelynek lényege a munkanélküli és családja problémáinak együttes „fogadása” volt. E program során kitűnt a munkába lépés szempontjából a család előny és hátrány is lehet. Találkoztunk olyanokkal, akik azért nem tudtak távolabbi városi munkát elfogadni, mert ápolásra szoruló férjük, feleségük, szülőjük, gyermekük volt. Jó kapcsolat épült ki az egyesületi vezetők és a helyi egészségügyi illetve oktatási stb. intézmények vezetői között. Így, több esetben sikerült intézeti elhelyezéssel, vagy más lépéssel egy-egy problémát megoldani az egyén számára. A lehetőségek ugyanis az emberek többsége számára ismeretlenek, áttekinthetetlenek voltak. Összességében lemérhetően javult a településeken a tartósan munkanélküliek foglalkoztatása, képzése, közmunkákba való bevonása stb.
A tapasztalatok feldolgozása új program felvázolását tette szükségessé. Kitűnt ugyanis, hogy számos családban igen nagy problémát jelentenek a serdülő és fiatal-felnőtt családtagok. A szülők nehezményezték, hogy gyermekeik követelőznek, nem elég megértőek, illetve nehezen fogadják el, hogy korábbi életmódjukhoz képest rosszabbodott helyzetük. Igényeik vannak, amiket a szülők nem tudnak kielégíteni. A veszély tényleg nagy volt. A rossz társaságba való keveredés, a bűnözés felé történő indulás, vagy csupán helyi garázdaság már-már megjelent a településeken. A fiatalok nyilatkozatai reménytelenségről, céltalanságról árulkodtak. Többségük sajnálta szüleit, de tehetetlenségüket feltételezték abban, hogy nem tudnak munkához jutni. Ezeknek a fiataloknak egy jelentős hányada az általános iskola elvégzése után nem tanult tovább, vagy abbahagyta továbbtanulását, azt mondván, hogy aki tanult sem tud elhelyezkedni, munkára sem volt kilátásuk a településen, épp úgy, mint szüleiknek. Megrekedtek egy, a munkavállalás szempontjából zsákutcában, amiből maguktól nem tudtak kikerülni. Helyben semmi őket segítő szervezet, vagy személy nem volt található.
A következő programunk, amelynek forrását az USA budapesti nagykövetségének pályázatán szereztük, lehetővé tette, hogy egy ifjúsági programot valósítsunk meg e településeken. A program kidolgozásában tanácsaival részt vett az akkori kulturális attasé asszony is, aki rokonszenvezett az általunk „kitalált” megoldásokkal. A fiataloknak ifjúsági klub kereteit ajánlottuk fel, amely lehetővé tette ingyenesen angol és informatikai tanulmányok folytatását, sport, és kulturális programokat ajánlottunk. Különféle munkákat szerveztünk, amik lehetővé tették, hogy valami kevés pénzhez jussanak, olyan feladatokról volt szó, mint pl. idős családok kertjének rendbetétele, a helyi erdők tisztogatása, mindezekért az önkormányzat biztosított szerény ellátmányt. Első lépésként felzárkóztató programokban kellett részt vennie azoknak, akiknél az írás, az olvasás, a számolás nem volt kielégítő. A program két éven át folyt, és jó eredményeket mutatott. Az amerikai támogatás, látva a jó eredményeket, kibővült, számítógépeket adtak. A fiatalok elindultak egy jó úton. A többségük vagy továbbtanult a programunkat követően, vagy elhelyezkedett. Voltak azonban olyanok is, akiknek még szükségük lett volna további foglalkozásra. A helyi polgármesterek örültek a programoknak, ugyanis a helyi lakosság békéje szempontjából az elégedetlen fiatalok mindig bizonytalanságot jelentettek. A program helyi támogatására úgynevezett „Támogató Testületeket” hoztunk létre, helyi notabilitásokból, így polgármester, önkormányzati és országgyűlési képviselő, pedagógus, könyvtáros, orvos, egyházi személyek, munkaügyi, egészségügyi szakemberek stb. részvételével.
A testületek tagjai az egész futamidő folyamán figyeltek a programra, így bizonyos értelemben ellenőrzést is gyakoroltak, hogy jó irányba folyjék a munka. A fiatalok elhelyezkedését segítette, hogy a támogató testületek tagjai között helyi vállalkozók, illetve a környék nagyüzemeinek képviselői is részt vettek a testületben. A fiatalok magukénak érezték a klubot, saját elhatározásból léptek be a klubba, nevet adtak klubjuknak. A számítógépes ismereteikkel saját lapot szerkesztettek, cikkeket, verseket írtak. A születésnapokat közösen ünnepeltek, amelyekre a szülőket is meghívták, közös kirándulásokat szerveztek, stb. A területen élő fiatalok, akik a klubon kívül maradtak, nagy érdeklődéssel figyelték, és vettek részt a kulturális programokban, kirándulásokban, stb. A polgármesterek a fiatalokkal megismertették a település lakóinak gondjait, szociális problémáit, az anyagi lehetőségeket, amivel az önkormányzat rendelkezik. Megismertették őket a helyi demokrácia intézményeivel, és működési mechanizmusával. A program a szülőkre is jól hatott, részben, mert látták a fiatalok fejlődését, és többen jelentkeztek, hogy nyelvi tanfolyamokat nekik is tervezzünk. A program legtovább Miskolcon működött, ahol az akkori alpolgármester, aki a kultúráért volt felelős, támogatta, és kiegészítő lépésekkel segítette a programot. Pl. kis parcellákat adott kertek létesítésére, ahol a szülők termelhettek zöldséget, gyümölcsöt. Sajnos, végül is, a folytatáshoz nem tudtunk támogatást szerezni, annak ellenére, hogy a záró konferencián sok ígéretet kaptunk.
Alapítványunk egy másik hosszú távon folytatott több, mint egy évtizedet átívelő programja volt a diplomás munkanélküliekre vonatkozó. Alapítványunk vidéki munkája során is találkozott a problémával. De nagy erővel hatott ránk az a tény is, hogy szinte az utcáról jöttek, akik meglátták alapítványunk tábláját, hogy segítsük elhelyezkedésüket. Évente kb. 1000 fő fordult meg ügyfélként nálunk. Szívesen vállaltuk a feladatot, mert jó lelkiismerettel nehezen fogadható el, hogy a leghosszabb, legdrágább, nagy egyéni és állami energiával, költséggel kiképzett szakemberek évekig munka nélkül legyenek, tudásuk elavuljon, kézségeiket elfelejtsék. Komplex tanácsadást szerveztünk, pályázati forrásokból, melyeket évente kellett beadni és végigizgulni, hogy megkapjuk-e. Forgalmunkról „gyorsjelentést” adtunk ki évente, mely tanulmány beszámolt arról, hogy milyen életkorú, nemű, szakképzettségű munkanélküliek jelentkeztek. Az elemzések felhívták a figyelmet az állandó és az évente változó sajátosságokra, egyéni és általánosítható jelenségekre. Igyekeztünk munkahelyeket feltárni, személyi kapcsolatokkal, és két kollégánk fő tevékenysége volt a cégeket, iskolákat, munkáltatókat, és az ottani HR-eseket megkeresni jó kapcsolatokat kialakítani, meghívni, bemutatni jelöltjeinket stb. A Menedzserek Országos Szövetsége többek között azzal is segítette munkánkat, hogy felajánlotta, lapjában havonta közzé tehettük az éppen aktuális jelentkező személyek hirdetéseit. A lap a legilletékesebbek kezébe került, ugyanis az a munkáltatók, vezetők számára készült. Ügyfeleinkből szakmai csoportok alakultak ki. Összehoztuk egymással klub-szerűen a humán végzettségűeket, a műszakiakat, a közgazdászokat, stb. Számukra, és velük együtt programok készültek, próbáltuk kitalálni, hogy hogyan segíthetnének önmagunkon, hogyan szervezhetnénk számunkra munkákat, amelyek a piacon értékesíthetőek. Így jött létre a humán program keretében családi szolgáltatások nyújtása, mint gyermekfelügyelet, idősgondozás, különféle sport- és kulturális programok szervezése stb. A műszakiak számára hirdetéseket adtunk fel, a kerületi újságokban, ahol építkezések, lakásrekonstrukciók esetére műszaki felügyeletet, illetve ellenőrzést kínáltunk. Erre a jelentkezőket a Fővárosi Munkaügyi Központ felkészítette, speciális ár-kalkulátori tanfolyamon. Konferenciákat szerveztünk, ahol ügyfeleink és a Munkaügyi Minisztérium vezetői, és más intézmények, cégek vezetői találkozhattak, és interaktív tanácskozásokon gondolataikat kicserélhették.
Munkatársaim között munkaügyi szakközgazdász, pszichológus, orvos, pedagógus, jogász is volt. Egyébként jogi tanácsadást is biztosítottunk ügyfeleink számára. A megyei munkaügyi osztályokkal, a Fővárosi Munkaügyi Központtal jó munkakapcsolatot alakítottunk ki.
A diplomásokkal kapcsolatos munkatársaik számára tanfolyamot szerveztünk. A tanfolyam anyagát kézikönyvben adtuk közre (2001). A kötet szerzői: Dr. Major István, Liskáné Pólya Lenke, dr. Rixer Ádám, dr. Sineger Eleonóra, Szolnokné dr. Herling Mária, dr. Gondos Anna, Urbanekné László Judit, Nógrádiné Várhalmi Judit és dr. Gayer Gyuláné. A felsorolt szerzők mellett hosszabb távon a diplomás munkanélküliekkel kapcsolatos alapítványi munkában részt vettek még: dr. Szőllősi Ágnes, Horák Pálné, dr. Viziné Polesinszky Veronika, Szalóki Béla, Harangi Magda, Zara Katalin.
Említést érdemel egy kutatás. „A diplomás munkanélküliek életkori diszkriminációja, a nyugdíjkorhoz közeliek, és a nyugdíjasok megnyerése a foglalkoztatás érdekében” címen jelent meg 2002-ben, dr. Gayer Gyuláné szerkesztésében a kötet.
Belátható volt ugyanis, hogy demográfiai okok miatt – az alacsony születésszámok, az elöregedés – a gazdaság további szükségletei következtében a későbbi munkaerő iránti igények növekedésével kell számolni, az erőforrás pedig csökken. A diplomás munkanélküliek esetében is belátható időben majd szükség lenne tudásukra, felkészültségükre, ám annak érdekében, hogy karban tarthassák tudásukat, semmi érdemleges segítség nem történt. A kutatást az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány (OFA) támogatta, 2002-ben jelent meg 351 oldal terjedelemben. Szerzői voltak: Lázár György, Gayer Gyuláné, Róka Zsuzsa, Bedő Iván, Tóth Vali (a Rádió brüsszeli, berlini, londoni tudósítói), Adler Judit, Varga Anna, Rixer Ádám, Szolnokné Herling Mária. Kézirat formájában terjesztettük.
A Nonprofit Vállalkozásokért a Népjóléti Szférában Alapítvány mellett néhány más, hasonló célú szervezet létrehozásában, illetve munkájában is részt vettem.
Így a foglalkoztatás bővítése, a munkanélküliség mérséklése érdekében a Jóléti Szolgálat Alapítvány országos hálózatként történő fejlesztésére tettem javaslatot. Az Egészségügyi Minisztérium pályázatot nyújtott be, és egy PHARE támogatást sikerült elnyerni. Az eredeti program sikeres volt, a folytatáshoz azonban már hiányoztak a feltételek. Az Alapítványnak egészen a 2008-ban történt megszűnéséig kurátora voltam. A szervezet foglalkoztatási és szociális problémák együttes kezelését kívánta megvalósítani.
Hasonlóan átfogó szervezetként jött létre a „Humán Szolgáltatók Országos Szövetsége” dr. Hegyesi Gábor vezetésével. Ennek létrehozásában, és kurátorként munkájában hosszú évekig részt vettem. A humán területen elsők között jött létre a Szövetség, mint átfogó szervezet. Az eredeti szándék egy szakmai kamara létrehozása volt, ebben a célban fogalmazódott meg a működő szociális célú szervezetek védelme, egyben a szakmai színvonal biztosításának igénye. A Szövetség nyitott és befogadó volt. A legnépesebb tagságú ernyőszervezetté vált rövid időn belül. Tagszervezeteinek széles körű kitekintést (konferenciák, irodalom) és korszerű képzést biztosított. Pl. A minőségbiztosítás tárgykörében.
Amint lehetővé vált, a civil szervezetek fejlődése minden területen nagy erővel indult meg, mintegy pótolni igyekezvén az előző évtizedek hiányait. A foglalkoztatási területen más területekhez képest lanyhább volt a civil szerveződések alakulása. Ebben szerepet játszottak a nehéz feltételek, végül is a munkanélküliség nagy erővel robbant be, és a civil szervezetek lehetőségei ennek mérséklésében csekélyek voltak. Éppen ezért, abban az időben nagy jelentőségű volt az a kezdeményezés, hogy fogjanak össze, a létező foglalkoztatási célú szervezetek, és ennek érdekében hoztuk létre a „Foglalkoztatási Célú Non-profit Szervezetek Szövetség”-ét. Ennek első elnöke lettem.
Végül röviden arról szólnék, hogy mi az, amit szerintem jó lenne folytatni. Munkáim sorából csupán egyet említek, az ifjúsági programot.
Az amerikai támogatás megszűnte után úgy terveztük, hogy egy másik civil szervezettel próbálunk közösen országos programot indítani. A „TELEHÁZ- MOZGALOM” abban az időben már országosan mintegy 500 településen működött. Nagy előnye lett volna a program „olcsósága”. A TELEHÁZ helyi szervezeteiben ugyanis volt informatikus szakember, volt helyiség, és volt számítógéppark. Közös pályázati forrásból országos programmá lehetett volna tenni az ifjúságért indítható tevékenységet. Sajnos a tervből semmi sem lett.
Miért akartuk éppen ezt a réteget és korosztályt célcsoportnak tekinteni? Három nyomós okot említenék:
A következő generációnak ők lesznek a szülei. Az egész ország szörnyülködik, amikor a hírek között találkozik a felelőtlen, kis gyermekeit felügyelet nélkül hagyó, vagy brutálisan bántalmazó szülőkről szóló történeteken. Kérdés, hogy vajon ezek a szülők tehetnek-e minden esetben arról, hogy nem tudják szülői szerepeiket az elvárásoknak, szokásoknak megfelelően teljesíteni? Ők milyen útravalót kaptak saját családjukban, ki tudja? A jövőbeni ifjúsági munkaerőforrás részei ezek a fiatalok is. Feltehető a kérdés, milyen munkaerő válik azokból, akik sem tanulni, sem dolgozni ifjúságuk legfontosabb éveiben nem tanultak meg. Vajon képesek lesznek-e a technológiai fejlődés követelményeinek megfelelni? Lehetséges, hogy belőlük a társadalom eltartottjai lesznek? A kereső-eltartott arány már napjainkban is riasztó, mi várható a jövőre nézve? Nem kellene-e mindent megtenni, hogy ebből a rétegből minél többen kikerüljenek, és képesek legyenek, és akarjanak is dolgozni, és jobban élni? Kérdés az is, hogy milyen állampolgárok lesznek, lehetnek azokból a fiatalokból, akik nem tagolódtak be megfelelően a társadalomba?
Mindezeken érdemes lenne többeknek elgondolkodni, és, ha lehet, tenni valamit. Az Alapítvány keretei között mi részletes programot dolgoztunk ki egy ilyen nagy ívű program megvalósítására. E program nagyon nehéz, de lehetséges. Természetesen tudatában kell lenni annak, hogy nem lehet mindenkit „megmenteni”, de az is biztos, hogy a többség a jó programokat jó szívvel fogadja, és eredményeket lehet velük elérni.
Hosszú pályám során számos kitüntetésben részesültem, az utolsót 1994-ben, a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjét szociálpolitikai tevékenységem elismeréseként kaptam.
2008. május