Ferenczi György
1946-1994
gyógypedagógus
Életrajz
- Gyógypedagógus, a gyermekvédelemben ért el innovatív kezdeményezéseivel kiváló eredményeket.
- Megfellebezhetetlenül fűződik nevéhez a javítóintézet megnyitásának kezdete.
Amikor 1981-ben hallgatókkal látogatni mentünk az Esztergomi javítóintézetbe, nem nagyon értettem, mi bűvölte el hallgatóimat azon a kedves kövérkés fiatalemberen, az intézet logopédusán, aki hosszan beszélgetett velük. Ezekben az években egy lányintézetben csak elvétve fordult elő férfi tanár, nevelő pedig végképp nem. A hallgatók óriási lendülettel jöttek vissza a látogatásról, hangoztatva, oda szeretnének dolgozni menni. Akkor még nem tudhatták, közel az idő, amikor az igazgatónő új munkahelyre kerülésével megtörténik a csoda, férfi igazgató lesz egy lányintézet élén, olyan, aki várja a fiatal szakembereket, a gyógypedagógusokat, pszichopedagógusokat. A képzeletbeli presztízs rangsorban igencsak hátul helyezkedtek el azokban az években a nevelőtanárok, nagy részben voltak képesítés nélküliek, vagy máshonnan kikopottak. Többen, mint Ferenczi György, munka mellett szereztek diplomát, csak kevesen maradtak meg diplomával is a pályán. A nagy óraszám, rossz időbeosztást csak kicsit ellensúlyozta az olcsó bentlakás lehetősége. Ma már gyakorlatilag nincs képesítés nélküli kollega a pályán, alacsonyabb az óraszám, de a beosztás változatlanul nehéz, és a társadalmi megbecsülés sem emeli a nagy presztízsű munkahelyek közé ezt a szakmát, bár itt is van változás.
Már másodszor, harmadszor találkoztunk, amikor Gyuri elárulta, mi ismerjük egymást, ő a fiú gimnázium testvérosztályába járt. Be kellett vallanom, hogy én nem emlékszem, de ettől a naptól számítom barátságunk kezdetét. Hosszan beszélgettünk híres osztálytársairól, az irodalmi estekről, a közös múzeumlátogatásokról. Azt is akkor tudtam meg, hogy egy korai, gyors, és nem sikeres házasság után meg sem állt Zaláig, ahol egy kis faluban vállalt állást először képesítés nélküli nevelőként. Ott végezte el a gyógypedagógiai főiskolát levelezőn. Azokban az években (sem) volt túl gyakori, hogy egy újlipótvárosi fiatalember itt hagyja a fővárost, a szülői házat, és önként vidékre menjen. Különösen azért, mert aki elhagyta a várost, annak nehéz volt a visszajutás. De Gyuri nem is rövidtávúra szánta távozását, úgy gondolta, jó célt talált a kis falu intézetében élő fogyatékosok nevelésében. Ott ismerte meg leendő feleségét, aki szintén a fővárosból érkezett. Már családos emberként pályázta meg az esztergomi intézet logopédusi állását. Fontos szempont volt a választásban az is, hogy az állással (akkoriban még ez általános volt), szolgálati lakás is járt. Akkor még nem sejthette, hogy élete végéig nem lesz saját otthona, mindig szolgálati férőhelyen, lakásban fog élni, legyen ez bármennyire szép, mint a palotai, de mégis bizonytalan. Amikor, sokkal később barátai arra biztatták, legyen a munkahelyén kívül is egy otthona, gondoljon arra, mi lesz, ha már nem dolgozik intézetben, mindig azt válaszolta, majd, most nincs erre időm. Mint ahogy soha nem jutott ideje nyaralásra, egy-két óránál hosszabb kikapcsolódásra. Logopédus volt ugyan, de sokat tanult az esztergomi intézetben dolgozóktól, sok terve volt arra, mit lehetne az otthonban másképp csinálni. Ehhez az is kellett, hogy az akkor ott élő vezető támogatta, meglátta benne a folytatás fantáziáját. Esztergom is javítóintézeti feladatot látott el azokban az években, jelenleg a minisztérium speciális szükségletű lányokat helyez el ott. Lissák Györgyné igazgató Pestre költözése után támogatta Ferenczi György igazgatói kinevezését. Addigra már barátok voltunk, úgyhogy természetes volt, barátaival együtt legyünk jelen az intézet fontosabb eseményein. Ilyen volt az első kézműves nap, ami felbolygatta az intézet életét. Granasztói Szilviával, aki bábkészítő, kézműves csoda asszony volt, egy múzeumi kézműves napon ismerkedett meg, ahova saját gyermekeit vitte, ott kötöttek egy, szintén életre szóló barátságot. Szilvia kis csapatával „megszállta” az intézetet. Minden szobában más kézműves mesterséggel lehetett megismerkedni. Itt bábok készültek, ott agyagforma alakult, másutt gyöngyöt fűztek. A választék megismeréséhez arra volt szükség, hogy a lányok szabadon járkálhassanak a termek között. A rendhez szokott felnőttek, nevelők, eleinte páni rémülettel nézték, hogy jönnek-mennek a lányok, szinte forrt a folyosó, a választás örömét élvező lányoktól. Jöttünk mi is barátok, akik szintén ámulattal néztük, így is lehet, így sem borul fel a rend. Ettől kezdve Gyuri mellett mindig ott volt Szilvia, egyedül, vagy csapatával, úgy Esztergomban, mint Palotán. Nem szívesen, de meg kell említenem egy másik, szintén Gyuri sorsát végig kísérő eseményt, az életét megkeserítő névtelen leveleket. Az első Esztergomból érkezett, de mindig volt aktuális, bárhol, bármibe is fogott Ferenczi György. A kisszerűség, a „csak változás ne legyen” kis csokorra való emléket hagyott a levelekben. Minden vizsgálat azzal zárult, hogy nem igazak a vádak, de a folyamatos magyarázkodás, igazoló jelentések készítése, ki tudja hány évet vett el rövidre szabott életéből, hány tervének megvalósulását hátráltatta.
Esztergomi munkájának első hónapjaira esett, hogy megkeresték egymást azokkal a hallgatókkal, akik egyszer jártak nála. Most már végzős hallgatókként keresték helyüket. Egyszerre 6-an kezdték pályafutásukat a kezdő igazgató mellett, majd a következő évben is érkezett pszichopedagógus hallgató. Vannak, akik azóta, vagyis 1981 óta is ott dolgoznak. Kanizsai Miklós ma az intézet vezetője, Buckó Róza a Ferenczi Alapítvány kuratóriumának titkára. De azok is, akik ma már más intézményben, más területen dolgoznak, mint életük nagyszerű időszakára emlékeznek a kezdésre. Napokat töltöttek el az intézeti életet átalakító tervek készítésével. Itt készült el az első kritikus anyag a pszichológus szerepéről az intézetek zárt világában, itt alapozódott meg a ma is élő nevelési rendszer. Sok vita, sok izgalmas megbeszélés, és nagyformátumú munka folyt akkor, amikor az intézetek száz éves hagyományaiban még éppen csak elindultak a változások. A nagyon zárt kapuk kezdtek kinyílni, barátok, támogatók érkeztek, és egyre többször a fiatalok is elindultak kifelé. Gyuri haladt az élen, de a többi intézet is követte, egymást támogatva keresték a korszerű nevelés, szocializáció útját. Hittek a nevelésben, háttérbe helyezve a büntetést. Meglátták a vétőben az áldozatot is, a kiszolgáltatottat, aki segítség nélkül óhatatlanul tovább megy a deviancia útján.
Szász Pálné, Rákospalotai igazgatónő tragikus halála után Ferenczi György az üresen maradt fővárosi intézet igazgatói állását pályázta meg. Esztergom sínen volt, stabil nevelői gárdával, úgy tűnt, Palota a nagyobb falat, ott is meg kell próbálnia magát, elképzeléseit. Ide a Pál házaspár követte, de mint mindig, hamarosan jöttek az újítani akarók, a dolgozók, és a drukkerek. És persze ide is követte a rosszindulat, a kicsinyes gáncsoskodás. Csodálatos segítők, és alattomban támadók. Egy biztos, senki nem maradt közömbös, aki kapcsolatba került vele, terveivel. Betegsége is ebben az időben robbant ki, vált tudottá számára. Észrevétlenül, a duci fiatalember, aki csak szuszogva tudott feljönni a főiskolai szobámba, egyszer csak vékony, szakállas, betegségével viaskodó felnőtté változott. Ebben része volt annak is, hogy a Szőlő utcai intézet ideiglenesen rendelkezésére bocsátott szolgálati lakásában fia súlyosan megbetegedett. Gyuri egy percet sem habozott, édesanyja egyszobás lakásába költöztek mind a 4-en. Elképzelhetetlen, hogyan tudott helyt állni, újítani, milyen erő mozgatta, amikor reggelente gyermekei elindítása után megérkezett az intézetbe, ahol estig helytállt. Ebben az időben indult el az intézet felújítása. A napi gondok mellett, amikor egy fürdőn osztozott az akkor még népes gyereksereg, meg kellett küzdenie a fenntartói értetlenséggel. Nem a szakmai főosztállyal, hiszen Cseres Judit is a barátja, terveinek támogatója volt, de a műszaki osztály értetlenségével, minek kell „azoknak a lányoknak” annyi fürdőszoba, foglalkoztató helyiség. El is nevezték WC centrikus igazgatónak, holott csak azt gondolta, emberi körülmények ébresztik fel az emberi élet utáni vágyakat. A felújítás végére elkészült a szolgálati lakása is, ahol már emberi, szép körülmények között lakhatott, és ahonnan percek alatt érte el munkahelyét. Az előírt stressz mentes élet idegen volt tőle, ha kellett, éjjel is beszaladt körülnézni, megbeszélni valamit az éjszakással, arra pedig csak legyintett, ha kollegái figyelmeztették a diéta fontosságára.
Ebben az időben alapozódott meg több, a mai napig meghatározó kezdeményezése. Ilyen volt az akkor igencsak szokatlan lépése, a kerítés megszabadítása az üvegcserepektől, a zárt részleg lassú felszámolása.
Kísérletképpen engedélyt kapott arra, hogy a gyermekes javítóintézeti fiatal anyák maguk mellett tarthassák gyermekeiket. Addig a csecsemőotthonba kerültek a babák, akik a szoptatás idejéig lehettek anyjukkal, aki hamar „leszokott” messze élő, üvegfal mögött látható gyermekéről. Össze sem lehet számolni, hány ma fiatal szülő köszönheti Ferenczi Györgynek, hogy anya mellett, és nem csecsemőotthonban kezdhette el életét, hogy van szülői mintája.
Szintén ő adott lehetőséget azoknak a fiataloknak, akiknek nem volt hova menniük a javítóintézeti nevelkedés után, hogy szabad életüket viszonylagos biztonságban kezdhessék. Jól ismerte azt a közeget, ahonnan érkeztek a fiatalok, és azt a nem barátságos világot, ahova kerülhettek kikerülésük után. Ezért vezette be az anyagi érdekeltségen alapuló nevelési rendszert. Sajnálatos, hogy a mai túlszabályozott világban már nem kapott intézetünk lehetőséget a folytatásra. Ennek alapja, nagyon leegyszerűsítve, a „való világ” szimulálása volt. A fiatal egy virtuális összeget kapott minden hónapban, amiből „befizette” a szállását, étkezését, jutalmat kapott, ha jól teljesített, levonást, ha kárt okozott. Az összeg, amit a fiatalok kézhez kaptak, megfelelt annak, amit a törvény előírt, de mégis átélték, hogy mit jelent a szállás, mit jelent egy hónapi étkezés. Az általa, és munkatársai által kialakított fokozati rendszer is azt erősítette, a fiatal nem csak elszenvedője intézeti életének, hanem alakítója is. Maga tehet az egyre táguló szabadságért, az egyre nagyobb lehetőségekért. Nem szavakkal győzte meg a lányokat, maguk láthatták a világos keretek között, az okokat, és az azt követő eseményeket. Lényeges eleme volt a nevelési rendszernek az iskola mellett, a munka világával való ismerkedés. A nagy kertészet, park, szövés, stb., mind a kikerülés utáni élethez próbált segítséget adni.
Fontosnak tartotta a külső kapcsolatokat, megpróbált minél több támogatót találni. Nem olyan támogatókat, akik anyagilag segítették volna az intézetet, hanem olyanokat, akik más színt vittek az intézeti, óhatatlanul sivár életbe, akik tágították a lehetőségeket. Ezért is tartotta hasznosnak és engedte, hogy az intézet a TBZ, és más kutatások egyik terepe legyen. Fontosnak tartotta, hogy évente sok látogatót fogadjon, legyen az hallgatói csoport, külföldi érdeklődő, vagy éppen a köztársasági elnök. Kapcsolatban állt az akkor még működő gyermekvédelmi feladatot ellátó rendőrökkel, bíróságokkal, a képző intézményekkel, de a kerület vezetése is jól ismerte. Kevés embert ismertem, aki ennyire szélsőséges érzelmeket váltott volna ki, akinek ilyen sokrétű ismeretsége lett volna.
Fontos személyisége volt a minisztérium közvetlen intézményei igazgatói munkaközösségének, okos hozzászólásai, diplomatikus megjegyzései mindig találóak voltak. Részese volt annak a kezdeményezésnek, amelyet halála óta neve fémjelez, a nevelőintézeti tudományos napoknak. Látta, tudta, hogy az ebben a világban dolgozók igencsak magányosak, kevesen vannak, speciális a helyzetük, nincs olyan fórum, amelyik meghallgatná sajátos problémáikat.
Nagyon nehéz, de szép évek voltak, kialakult az intézetben egy stabil munkatársi gárda, sokan jöttek magukat kipróbálni. Újra bebizonyosodott, hogy ahol komoly munka, komoly elvárás van, oda szívesen mennek dolgozni fiatal emberek. Voltak, sokan, akik csak egy időre érkeztek. Magas volt a mérce, de érdemes volt nekiveselkedni. Ami sokukban, akik máshol folytatták, közös, hogy a mai napig, bárhol vannak, büszkék a „palotai” gyökerekre.
A felújítási munkák végén, már nagyon fogyó erővel még lehetősége volt látnia, hogy hogyan bontakozik ki a kilencvenes évekig raktárnak használt kápolna régi szépsége.
Átadott egy szolgáltató házat, amelyet az adószabályok változása záratott be néhány év múlva, meg persze a fogyó növendéklétszám, amit nem magyarázhatott a fiatalkorúak által elkövetett bűncselekmények csökkenése.
Képviselői interpelláció mentette meg a kilencvenes évek elején a házat, az akkori fenntartó más funkciót szánt az épületnek. Ferenczi György már nagyon beteg volt, de újra nem magáért, hanem a házért mozgósította ismerőseit, és Palota megmenekült. Az akkori szociális problémákból is megpróbált felvállalni, egy időre hajléktalanok is helyet kaptak a házban, az utógondozó pedig befogadott minden olyan hajlék nélküli fiatalt, aki elvesztette intézeti kapaszkodását. Még nem volt az utógondozás általános, de Bognár Szabolcs nyomán egyre többen tudták, hogy a hajléktalanok közül sok olyan intézetet elhagyott fiatal található, akik minden ellátásból kiestek. Ők és az intézetet akár több éve elhagyók, az utcán kóborló fiatalok komoly szociális segítséget kaptak Palotán. A szorosabb segítségtől, az egyre önállóbb életig tartott a segítés íve. Ma, amikor mindez része a szociális palettának, nehezen érthető, hogy miért kellett olyan sokat harcolni a segítés lehetőségéért.
Az utolsó évek a betegséggel és körülményekkel folytatott szakadatlan küzdelmével teltek. Már jártányi ereje sem volt, de kollegái segítségével minden reggel a helyén találta, és az éjszakások bátran felnézhettek, az igazgatói irodában még égett a villany. Maradék ereje arra kellett, hogy tovább építse az intézetnek fontos kapcsolatait, küzdjön azért, aminek megvalósulását már nem érhette meg, hogy legyen a fiatalkorúak számára lehetőség javítóintézetben tölteni az előzetes letartóztatás idejét. Végképp nem fért már életébe, erejébe semmiféle „csak” társas érintkezés, felesleges beszélgetés, de mindig maradt energiája kollegáira, a gyerekekre, azokra, akik kértek tőle.
Emlékét az évente megrendezésre kerülő Ferenczi György Nevelőintézeti Tudományos Napok, és a róla elnevezett alapítvány mellett a kollegák barátok, sokat mesélt történetei őrzik. A Ferenczi György Nevelőintézeti Tudományos Napokon évente kap három, a deviáns fiatalokat segítő személy, és egy szervezet egy jelképes kitüntetést, egy plakettet, és egy szép oklevelet. Minden évben egyszer az intézet minden lakója kimegy a parkban álló, temetése napján ültetett fához, ahol elhangzanak a róla szóló történetek, virágot helyezünk el, és levetítünk egy olyan filmet, amiben szerepelt, így az új dolgozók, új lakók is úgy érzik, ismerik Ferenczi Györgyöt, aki részese maradt a ház életének. De részese maradt a szakma életének is, megkerülhetetlenül fűződik a javítóintézet megújulásának kezdete az ő nevéhez.
Aczél Anna, pszichológus