Ferge Zsuzsa
Hevenyészett önéletrajzi jegyzetek
Nem tudom, hogyan kezdődött? Azzal-e, hogy az anyám elég gyakran felhozott a lakásunkba éhes „utcagyerekeket”, akiket megetetve, felöltöztetve, jó szóval engedett el? Azzal-e, hogy nem bírtam elviselni a gyereknapi koldulási (pardon, jótékonysági) cécó látványát, amikor a napernyők mögött előkelő hölgyek ültek, előtte meg sovány árvaházi gyerekek perselyeztek? (Azóta az egyik perselyező gyerektől tudom, hogy pont olyan rossz volt nekik, mint én gondoltam.) Vagy azzal, hogy gyerekként el-eljutottak hozzám a felnőttek beszélgetéseinek foszlányai politikáról, Hitlerről, földreformról, a falukutatók Magyarországáról? Vagy azzal, hogy szüleim baloldali liberális értékrendje ozmózissal terjedt át ránk? Hárman voltunk testvérek, és egymás közt is igyekeztünk megérteni ezeket a beszélgetéseket, noha messze nem voltunk „reflexívek”.
Azzal folyatódott, hogy a háborúban apámat Auschwitzban, a nagyszüleimet egy másik táborban megölték, a háború végére nem volt se lakásunk, se pénzünk, a nővérem beteg lett, és így kikerültünk egy gyerek-konvojjal Párizsba. Ott egy olyan francia zsidó gyerekotthonba kerültem, ahonnan a gyerekeket (10-20 éves lányok) oda küldték iskolába, ahová menni akartak. A nővérem meg én a Versailles-i gimnáziumba kerültünk, nulla francia tudással. Versailles nagypolgári város volt, a gimnáziuma még inkább. A kontraszt kicsit nagy volt köztünk meg az osztálytársak – franciák, jómódúak, gondtalanok – között. Sokszoros „kisebbségi” létben éltünk ott, ahogy ma mondanánk. Ebből – a franciák közönyös félrefordulásán kívül - semmilyen különös baj nem származott, de a társadalmi különbségek és a kisebbségi lét mibenlétét talán jobban megértettem, vagy átéreztem, mint a háborús zsidóüldözések idején. Az közvetlen életveszély volt, rendkívüli helyzet, ez meg a normális, mindennapi élet. Ezek az élmények rárakódtak az induláskor kapott értékekre.
1948 elején hazajöttünk. (Anyám azt hitte, hogy stabil már a magyar demokrácia is.) Hamarosan érettségi és szakma-választás következett. Valami társadalom-közeli szakot vagy szakmát kerestem, és jobb ötlet hiányában a közgázon kötöttem ki. Ez 1949-ben volt, amikor az új, marxista egyetem második évfolyamát indította. Noha új egyetem volt, sok minden áporodott volt benne. De ez majdnem mindegy volt. Másodikos koromtól leginkább aludtam az egyetemen, mert a nap (és éjszaka) nagyobb részében a KSH-ban dolgoztam. A diploma megszerzése (1953) után is ott maradtam. Izgattak a számok, de az első években egy nagyon elvont és előkelő területen, társadalmi mérlegrendszeren, mai nevén a nemzeti számlarendszeren dolgoztam. 1956 után egy kevésbé előkelő osztályra, a háztartásstatisztikára kerültem, és ezzel kezdődött az igazi szakmai életem.
A háztartásstatisztikai könyvecskékből egész kis világok bontakoztak ki. Akkor még mindent kézzel kellett feldolgozni. De így még olyasmit is ki lehetett számolni (amikor egyszer sikerült megkérdezni a gyerekek iskolai osztályzatait), hogy összefüggés van a gyerekek tanulmányi eredménye meg otthoni körülményeik között olyannyira, hogy még a laksűrűség is számít. Az egyik ilyen számolgatásból derült ki, hogy a jövedelmek eloszlása nagyon eltér a hivatalosan szabályozott keresetekétől, meg, hogy a jövedelmek szóródását az akkor elfogadott társadalmi kategóriákkal (a „2 osztály-1 réteg, azaz munkás-paraszt-értelmiség csoportosítás”) kicsit sem lehet megérteni. Az is világossá vált, hogy a jövedelmek eloszlásának megismeréséhez a háztartásstatisztikánál nagyobb minta kell.
Így jött létre - igaz, az én javaslatomra, de egy hihetetlenül rugalmas, bátor és korszerű vezetés döntésére és Támogatásával – egy új kis csoport. A döntés elsősorban a Hivatal elnökén, Péter Györgyön múlott, de szerepe volt benne annak a két főosztály-vezetőnek is, akik főnökeim voltak, Zala Júliának és Mód Aladárnénak. Az új csoport 1958-tól a keresetek és jövedelmek, majd 1962-től általában a társadalmi egyenlőtlenségek alakulását vizsgálta. A nagy mintákhoz sok témát kapcsoltunk, volt vizsgálat a nők helyzetéről, az időmérlegről, a könyvolvasási szokásokról. Ebből a csoportból lett a Rétegződéskutató osztály, amelyet 1969-ig vezettem.
A tényeket mai szemmel különlegesen nagy és igazán reprezentatív minták (15-18 ezer háztartás) segítségével tudtuk gyűjteni. Mindig csapatmunkás voltam, ez volt az első nagyszerű együttes, amellyel egy témán együtt dolgoztunk. Éltető Ödön és Schnell Edit matematikusok voltak, Láng Éva, Surányi Bálint, majd Kemény István szociológiai-társadalomstatisztikai elemzők, Bárdos Judit az adatok gazdája, Szepesi Magdi az adatfeldolgozás vezetője volt. Mód Aladárné, a főosztály vezetője, hagyott minket dolgozni, sőt, volt néhány kiváló ötlete is – például, hogy az 1968-as jövedelem- felmérésnél a természetbeni ellátásokat (iskola, egészségügyi ellátás, üdülés, stb.) is vegyük családonként-egyénenként figyelembe. Ez azóta se vált gyakorlattá, holott érdekes eredményeket hozott. 1969 elején, épp, amikor az első szegénységvizsgálat kezdődött, eltanácsolt – megsokallta, hogy túl tudatosan próbáltam a szociológiai szempontokat érvényesíteni. Kemény Istvánnak néhány évvel később azért kellett elhagynia a hivatalt, mert az egyébként hivatalosan engedélyezett szegényvizsgálatnál megszegte a szavak tabuját, „alacsony jövedelmű” helyett szegényekről beszélt a nyilvánosságnak. Akkor sem voltak egyszerű képletek.
Jószerével az egész hatvanas évtizedet azzal töltöttem, hogy megértsem a társadalom szerkezetét. Jártam az országot. Olvastam, amennyit lehetett. Kapcsolatba kerültem a lengyel Ossowski-tanítványokkal, egyiküket sikerült hosszabb időre „mentornak” meghívni a KSH-ba az 1962-es első rétegződésvizsgálat előkészítésekor. 1964-ben (Párizsban élő öcsém meghívására) egy hónapig járhattam a párizsi könyvtárakat és ismerkedhettem a francia szociológusokkal. Akkor találkoztam először Bourdieu-vel is, aki akkor fejezte be Algéria kutatását, ami struktúra-kutatás is volt. 1965-től részt vettem a Szalai Sándor vezette nemzetközi időmérleg-vizsgálatban, és ezen a jogcímen jutottam el Evianba, a Nemzetközi Szociológiai Kongresszusra. Ez újabb fontos állomása lett az életemnek.
Itt keresték meg egymást először azok a kutatók, akiket a szegénység izgatott, én meg, különös szerencsémre, megtaláltam őket. Peter Townsend, Herbert Gans, S. M. Miller, Peter Marris, Chombart de Lauwe, egy csodálatos dán, Henning Friis, és talán még tízen ott hozták létre azt a szerveződést, amelyből a máig létező Research Committee on Poverty, Social Welfare and Social Policy (RC19) lett. Sokukkal életen át tartó barátságot kötöttem. És elkezdtem tudatosan tanulni, hogy mi a szociálpolitika. Ebben segített, hogy 1970-ben Peter Townsend alkotó szabadságra ment, és meghívott az Essex-i egyetemre néhány hónapnyi helyettesítésre. Persze, nem szociálpolitikát kellett tanítanom, amit akkor még nem tudtam, hanem társadalmi struktúrát, meg módszertant. De tanulóiskolának ez is nagyon jó volt. A szociálpolitikát többek között egy fiatal tanár oktatta, Adrian Sinfield. Feleségével együtt azóta is legközelebbi barátaim. Azaz a szociálpolitikához vezető út sok személyes barátságból is épült. De intellektuálisan azért kacskaringós volt.
Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján a társadalmi különbségek vizsgálatára nagyon naiv – inkább kimondatlan, mint kimondott – kérdések motiváltak. Miért nagyobbak a társadalmi egyenlőtlenségek, mint lenniük kellene a politika deklarált ideológiája és önképe szerint is, meg az én igazságérzetem szerint is? Miért kell sokakat megfosztani életfenntartó javaktól akkor is, amikor lenne ezekből annyi, hogy legalább a legfontosabb fizikai és társadalmi életesélyek mindenki számára biztosítottak legyenek? E politikai vagy ideológiai töltetű kérdéseket (amelyekre sose találtam választ) szakmaivá fordítva a kutatási kérdés az volt, mi is szervezi a fennmaradó, újratermelődő vagy épp újonnan megjelenő egyenlőtlenségeket.
A társadalom sokféle módon tagolódik – nem, kor, lakóhely, iskolázottság, foglalkozás, vallás, jövedelem és ezer más egyéni vagy kollektív jellemző szerint. A vizsgált jelenségtől függ, hogy differenciáltságának megértéséhez melyik tagolódás, vagy (pontosabban) melyik viszonyrendszer fontos. Ezek mellett mégis egy komplexebb, több strukturális jelentést tartalmazó osztályozást, „szervező erőt” kerestem. A régi marxi kategóriák arra a világra nem illettek, az új politikai társadalomképnek – a két osztály és egy réteg modellnek – sosem volt sok köze a valósághoz. Máig emlékszem arra a „heuréka-élményre”, amikor sok gondolkodás és rajzolás után rájöttem, hogy ha az emberek életét igen nagy mértékben létfenntartó tevékenységük (nagyjából: a foglalkozásuk) határozza meg, ez azért lehet, mert ebben egy sor más viszony sűrűsödik, sok mögöttes dimenzió együttesen hat. Vagyis a foglalkozások együttese, a társadalmi munkamegosztás csak a sokdimenziós, sokféle viszony révén „kifeszített” társadalmi tér felülete. A mögöttes dimenziók – az erőforrások elosztásához kapcsolódó viszonyok – közül a legfontosabbak a tulajdon, a tudás és a hatalom. A hatvanas évek közepén ez a fogalmi apparátus így nem volt kész. A tulajdon struktúra-meghatározó szerepe épp aludt, a hatalom természete pedig tabu volt. A diktatórikus hatalomból adódó viszonyok jellege kutatásaimban épp úgy hallgatólagos maradt, mint az a mód, ahogyan a társadalmat alapvetően kettéosztó hatalom a struktúrát lefojtotta. Nem hiszem, hogy az akkor, ezekkel a korlátokkal megalkotott kép hazug vagy hamis lenne, csak éppen messze nem teljes. Ennek ellenére a fő kategóriák kirajzolódtak. Akkor a mögöttes dimenziók között szerepelt a döntéshozatal, a fölé- és alárendeltségek, amelyek a hatalom tabusított fogalmát helyettesítették; a tudás; a munka által igényelt fizikai és szellemi erőfeszítések; továbbá említésre kerültek a munkakörülmények, a lakóhely jellege és a társadalmi indulás. A munkamegosztásban elfoglalt hely tehát komplexen fejezte ki a különböző erőforrásokért folyó – akkor nagyon visszafogott, lefojtott – küzdelem kimenetét. A tevékenység jellemzésére „a végzett munka jellege” kifejezést találtam ki, ami elfogadódott, bár azt hiszem, sokak számára nem volt világos a mögöttes gondolatmenet. Természetesen mindig tudtam, tudtuk, hogy a „munkajelleg-csoport”, mint csoportosítás, túl azon, hogy nem ad teljes képet a hatalom természetéről, nem jelent sok újat. Ahogy akkor fogalmaztam: „...meglehetősen nagy előkészületek után eljutottunk egy olyan csoportosításhoz, amely alig különbözik a hagyományos társadalmi-gazdasági csoportoktól vagy foglalkozási csoportoktól” (1969, 128.o.) Az új fogalomra mégis szükség volt, hogy érzékeltesse, változott a csoportképzés mögöttes tartalma. Az osztályozás nagyjából megfelelt a társadalom „természetes” tagolódásának, azaz egy széles körben elfogadott társadalmi konstrukciónak is: a javasolt csoportok nem mondtak ellent az odatartozók önképének. Azt nem állítottuk soha, hogy a munka jellege szerinti osztályozás az egyenlőtlenségek többségét megmagyarázza, de a legtöbb esetben volt differenciáló szerepe. Számomra is meglepő volt, amikor ehhez az íráshoz készülve elolvastam, hogy már a rétegződésről szóló első hivatalos jelentésben (KSH, 1966) egyértelmű következtetéseket vontunk le a vizsgált jelenségek eltérő természetéről. „A kapitalista társadalomra jellemző szélsőséges különbségek kifejezetten anyagi vonatkozásokban, pl. a jövedelmi viszonyoknál, gyorsabban és könnyebben csökkenthetők, mint a tudati viszonyokkal összefüggő jelenségeknél, amilyenek az életforma, az életmód, a kulturális magatartások számos eleme . …Ezeket a különbségeket – amelyeket tehát hosszú távon ható tényezők alakítanak ki – tudatosan irányított erőfeszítésekkel is csak meglehetősen hosszú idő alatt lehet csökkenteni”. (1966, 120. o.) Vagyis már itt megjelenik a társadalompolitika szükségessége és lehetőségeink korlátozottsága.
A struktúra és változásának megértési kényszere máig velem él, hol erősebben, hol gyengébben késztetve, hogy foglalkozzam vele. A kényszer nem volt túl erős, mert számos kutató dolgozott a témán, nekem meg más dolgom volt. Igaz, 1984-ben végeztünk egy empirikus családvizsgálatot az előnyök-hátrányok három generációt átfogó átadásának leírására (MTA, 1984.), amelyből kirajzolódott például a generációs ugrás: az előnyök egy generáció kihagyásával is átadhatók. De inkább vetülék-szálként működött ez a közelítés minden munkám mögött. A rendszerváltás után csak annyira tértem vissza a témához, hogy a korábbi „modellt” alapvetően átrajzoljam. Ekkor tudtam világossá tenni, amire föntebb utaltam, hogy a társadalmi struktúra jellegét meghatározó viszonyrendszerben átalakult a tulajdon, a tudás és a hatalom egymáshoz való viszonya. Az államszocializmusban a domináns a hatalmi viszony volt, ez uralta a tulajdon, nem kis mértékben a tudás és más erőforrások elosztását is. Az újkapitalizmusban egyértelműen a tulajdon eloszlása a döntő. Még azt is meghatározza (a munkaerőpiac tőkés logikája révén), hogy egyáltalán ki juthat létfenntartó foglalkozáshoz. Ezeknek a meggondolásoknak és másodlagos adatfeldolgozásoknak a segítségével megkíséreltem leírni az új strukturális tagolódást (2002, 2006), de nagyobb empirikus vizsgálatokat már nem végeztem.
A történethez azért hozzátartozik hogy ebben a struktúra-uralta évtizedben is sok kis kitérő volt. Akkoriban éledt újra a magyar szociológia. A magyar fordítási kultúra óriási, az első világháborúig a szakirodalom-fordítás is valamennyire lépést tartott a világgal. Utána – rövid szünetekkel és néhány kivétellel – ez már csak a szépirodalomra volt igaz. Mindig fontos hivatásnak tartottam a fordítóét, aki sokak számára hozzáférhetővé tesz zárt kincsestárakat. A külföldi szakmunkák nem ismeretéből adódó provincializmus, a nemzetközi párbeszéd lehetetlensége is bántó, de az is, hogy sokak akaratlanul kirekesztődnek fontos áramkörökből. Minthogy legközelebb a francia szociológia állt hozzám, ebből készült egy korai válogatás (1968). Amikor (Huszár Tibor erőfeszítéseinek köszönhetően) a szociológia egyetemi oktatása elindult, hamar kiderült, hogy a szociológia módszertana a világban fényéveket változott a háború előtti időkhöz képest, de oktatásához nincsenek hozzáférhető módszertani anyagok. Cseh-Szombathy László ugyanezt a hiányt érzékelte. Így vágtunk bele – külföldi anyagok vég nélküli olvasása, valamint rengeteg módszertan-tanítás után – egy módszertani válogatás összeállításába és fordításába, amely valóban sokáig hézagpótló volt. (Segített, hogy közben némi matematikát tanultam, de fontos volt mindkettőnk statisztikai tapasztalata is.) Ilyen kitérő később is volt jónéhány, amikor például kiderült, hogy a szociális gazdaságnak vagy a jóléti államnak nincs a tanításhoz irodalma, és valamilyen gyors válogatásra volt szükség.
Az egyenlőtlenségek leírása és strukturális megközelítése csak az első lépés volt egy hosszú úton. A magamnak föltett következő kérdés az volt, hogy lehet-e az erőforrások ilyen egyenlőtlen eloszlásán valamit változtatni.
Először úgy tűnt, hogy a csodaeszköz az iskola. Minthogy valamennyi vizsgált tényező (viszony) közül akkor a tudásnak, pontosabban az ezt mérő (operacionalizáló) iskolai végzettségnek volt a legnagyobb szerepe, meg kellett vizsgálni, hogyan működik az iskola: tompítja, vagy fokozza az induló előnyöket-hátrányokat? A hetvenes évtizedet nagyjából az iskolakutatások töltik ki. Ezeket már nem a KSH-ban végeztem (ahonnan 1969-ben eltanácsoltak), hanem az MTA Szociológiai Kutatócsoportjában, amelyet nem sokkal korábban Hegedűs András alapított.
A hetvenes években az iskola szerepe nemzetközileg is szinte divattéma volt. Nagyjából ekkorra érett meg a felismerés Európa- és Amerika szerte, hogy sokféle reform, például a terjedő ingyenesség ellenére az iskola továbbra is a társadalmi kiváltságok és egyenlőtlenségek továbbörökítője maradt. Bourdieu „Örökösök” című könyve különösen nagy hatású volt, de hasonló jellegű kutatások az országok többségében folytak. Magyarországon is sokan tartoztunk ehhez a gondolati irányhoz. Néhányan amolyan interdiszciplináris és intézményközi kutatói szabadcsapattá álltunk össze, és megkezdtük a jó néhány éven áthúzódó iskolaszociológiai kutatásokat. Gazsó Ferenc, Háber Judit, Tánczos Gábor, Várhegyi György és én - egyes témáknál Pataki Ferenccel együtt - kezdtünk el azon gondolkodni, hogy milyen kutatásokkal tudnánk közelebbről megmutatni az iskola struktúra-átörökítő hatását. Az együttes munka eredményei az MTA Szociológiai Intézetének kiadványaiként jelentek meg, ami a nyilvánosságot gyakorlatilag kizárta. Kevesen vették észre, hogy megjelent az első kutatás a pedagógusok helyzetéről (1972), majd egy önálló kötet a szakmunkástanulókról és tanáraikról (1976). Közben meg sok mindent írtunk például az iskolai szelekcióról, a korai választási kényszerekről, a rejtett tanterv szelektáló és szegregáló eszközeiről. Sok egyéni munka is született, például Pataki Ferenc, Háber Judit, Gazsó Ferenc önálló kötetei. Én egy gyakorlatibb meg egy elméletibb téma foglalkoztam közelebbről. Az első az iskolák közötti és az iskolákon belüli – társadalmi gyökerű – szelekció, lényegében a szegregáció volt. Akkor, a hetvenes évek elején, még nem a cigány-gyerekekre összpontosult a szelekció vizsgálata: rengeteg volt a rosszul induló gyerek, és csak kisebb hányaduk volt cigány. Noha még mindig jórészt a kézi feldolgozásnál tartottunk, és a minta viszonylag kicsi volt, így is sikerült kimutatni mind az iskolák közötti, mind az iskolán belüli szelekció jelenlétét. Két egymás melletti iskolában – mondjuk egy zenei és egy körzeti iskolában – az elsőben tömörült a helyi értelmiség és a „középosztály”, a másodikban alig volt jól induló gyerek. Ugyanez a jelenség egy-egy iskolán belül is markánsan jelentkezett. A párhuzamos osztályok összetételében szignifikáns társadalmi különbségeket találtunk. Társadalompolitikai szempontból a legizgalmasabb, de az akkori technikákkal csak elnagyoltan kidolgozható kérdés az volt, hogy van-e összefüggés az osztályok összetétele és a tanulmányi eredmények között. Az a válasz rajzolódott ki (ismétlem, inkább a hipotézis, mint a bizonyítás szintjén), hogy ahol a rossz helyzetű gyerekek aránya meghaladta a (körülbelül) 25-35 százalékot, nehéz volt velük eredményt elérni, és a többiek sem szárnyaltak. Ennél vegyesebb osztályban mindenki jól járt tanulmányilag is. Azaz már akkor felsejlett a szegregáció káros, az integráció pozitív hatása, bár akkor, és még évtizedekig ebből senki semmilyen gyakorlati politikai következtetést nem vont le. A riasztó mértékűre duzzadó szegregáció elleni fellépés az utolsó néhány év eredménye. A szegregáció-integráció tanulmányi hatásainak szisztematikus kutatása is csak mostanában kezdődött el a korábbinál sokkal pontosabb módszerekkel, de az eredmények mintha hasonlóak lennének.
Közben a hetvenes években elindult – mint előtte és utána olyan sokszor – egy iskolareformot előkészítő bizottságosdi. Az egyik bizottságban részt vettem, de úgy érzékeltem, hogy nehéz a véleményemet átadni vagy érvényesíteni, és főleg nehéz valamilyen elméleti keretbe helyezni a reformmunkát. Tulajdonképpen ezek a kudarcok késztettek arra, hogy az elméletibb témával foglalkozzak, és írjak egy könyvet (1976-ban jelent meg) saját iskola-utópiámról. Úgy gondoltam, hogy meg kellene haladni a történelmileg kialakult, burkoltan továbbra is kettős iskolarendszert, amelynek egyik szára felülről lefelé építkezett, a másik meg alulról felfelé. Másféleképpen vegyítették a tudás különböző típusait (hétköznapi, szakmai, ünnepi tudások), és alapvetően más céllal, a tanulók társadalmi helyétől és valószínű esélyeitől függően. Főként az alulról felfelé építkező rendszer sajátja volt az, hogy mindent lemerevítő rendszerével akadályozza illetéktelenek társadalmi előrejutását, vagy a kezelhetetlen, zavart okozó mobilitást. Amikor tíz évvel később a könyvet újra kiadták, az előszóban többek között azon szomorkodtam, hogy az idő közbeni (azaz 1975 és 1985 közötti) változások, például néhány merevség enyhülése, csak nagyon kevés problémát oldottak meg, többet kiéleztek.
„A játékosság, a gyerekszerűség, a személyesség, a melegség, az egyes gyermek „éppolyanként” elfogadása visszaszorultak már az óvodák egy részében is, átadván helyüket egy erősen iskolás jellegű iskola-előkészítésnek, amelyben a kudarcok akár már három-négy éves korban elkezdődhetnek”. Eközben pedig erősödött, az óvodától kezdve, a szelekció, és (ahogy ezt mások, például Ladányi János és Csanádi Gábor vizsgálatai is kimutatták) a szelekció és kiszorítás önálló folyamatai az általános iskola szerves tartozékaivá váltak (kisegítő iskolák, osztályok, napközik, stb.) révén. Az élesedő szelekcióval egyidejűleg – írtam 1985-ben – „széles körben hódított teret az elit iskolák követelése, s az azt alátámasztó genetikai érvrendszer.” Vagyis hát a szegregálás és kirekesztés mai formái akkor már jól láthatóak voltak. A rendszerváltás csak elhárította az akadályokat (például a szabad iskolaválasztással) a szelekció és szegregálás további erősödése elől, a pénz révén nyitottá, egyben sokkal szélesebb körűvé tette a kiváltságok elérését, előnyök-hátrányok halmozását.
Külön megjegyzést érdemel a genetikai érvrendszer akkori felemlítése. Nem sokkal az iskola-könyv írása előtt, 1969-ben, Arthur Jensen felmelegítette és újratálalta a genetikai érvrendszert, az intelligencia fajok közötti különbségéről és örökölhetőségéről szóló ideológiát. Ennek, majd az 1994-ben megjelent „Haranggörbe” című könyvnek (Murray és Herrnstein nagy port kavart műve) a nyomán heves viták bontakoztak ki öröklés és környezet relatív hatásának ügyében, amely vitának megvolt a hazai lenyomata is. A tudományos vita hozadéka jelentős volt. A magyar vitázók többsége elutasította az örökléselvű megközelítést (1-2 kivétellel, mint Czeizel Endre már akkor bírált könyve), és levont jó néhány következtetést. Így például az IQ-vita hazai résztvevői már a hetvenes években eljutottak a korai képességfejlesztő beavatkozások, az iskola előtti nevelés fontosságáig (Pléh Csaba). A többség osztotta azt a következtetést, hogy öröklés és környezet merev szétválasztása értelmetlen, egymásba fonódásuk, együtthatásuk a lényeges. Nekem Albert Jacquard –francia genetikus, filozófus, író - egy metaforája segített abban, hogy ezt a bonyolult összefonódást megértsem. Sajnos, csak emlékezetből tudom reprodukálni – remélem, nem hamisan. És azt is remélem, hogy mások számára is van láttató ereje. Jacquard szerint, amikor megszületünk, mindannyiunk agyában lenyomatban ott van egy zenei kotta. De sok minden feltétele van annak, hogy a kottából muzsika legyen. Másként fog szólni jó zenészekkel, jó akusztikával, várakozással teli közönséggel, megint másként, ha a terem, a hangszerek rosszak. És lehet, hogy egyáltalán nem szólal meg… Azóta, ha kisgyerekekről van szó, gyakran teszem fel úgy a kérdést, mi is kell ahhoz, hogy szépen szólaljon meg a zenéjük?
És itt jutunk el életem három nagy témája közül az utolsóhoz, a társadalom-, illetve szociálpolitikához. Először csak általában foglalkoztam az egyenlőtlenségekkel és csökkentésük szükségességével. Azután megvizsgáltuk, hogy lehetne-e az iskola az egyik legfontosabb eszköz ebben a folyamatban? A válasz olyasmi volt, hogy elvben lehetne, de ez olyan erős érdekekbe ütközik, amelyeket a politika képtelen kezelni. Akkor hát a további kérdés az lett, hogy milyen politika, pontosabban milyen szociálpolitika kellene, hogy ezeket az erős érdekeket is kezelni tudja, hogy a társadalom élhetőbb, a fizikai és társadalmi életesélyek kiegyenlítettebbek legyenek? Ez persze nem leszűkített, a központosított újraelosztás elveire és gyakorlatára korlátozódó szociálpolitika, hanem a társadalom alapvető viszonyait, a legfontosabb erőforrások eloszlását is befolyásolni akaró társadalompolitika. Amikor a témával foglalkozni kezdtem, a hetvenes évek elejétől a nyolcvanas évek elejéig, valóban főként a társadalompolitika kifejezést használtam. Ezt még angol nyelven is nagyjából sikerült elfogadtatnom (1979). Valószínűleg, ahogy másutt írtam, a „magyar társadalompolitikai gondolkodás azért kezdhetett viszonylag korán kibontakozni, mert megteremtődtek hozzá azok a politikai keretek, amelyek az új gazdasági mechanizmus kidolgozását is lehetővé tették. Ugyanakkor épp a gazdasági reformgondolkodás intellektuális kihívást jelentett (mármint a társadalompolitikában gondolkodók számára) - főként azzal, hogy új strukturális egyenlőtlenségek megjelenését vetítette előre.”
Azután a kutatásaimban is győzött a pragmatikus szükség. A társadalompolitika túl nagy politikai kihívásokat fogalmazott meg. Ugyanakkor egyre világosabbá vált, hogy a „létező szocializmusban” sem lehet összemosni minden politikát, s hogy érdemes külön gondolkodni azokról az elvekről, intézményekről, mechanizmusokról, jogszabályokról, amelyek a „jóléti célú” központosított újraelosztáshoz kapcsolódnak, vagyis a szociálpolitikáról. A nyolcvanas évek eleje óta elméletibb jellegű munkákban mindkét kifejezést használom, a gyakorlatibb célúakban csak a szociálpolitikát emlegetem. Kicsit tudathasadásos állapot, de nem először találkozom vele. És végül is e szociálpolitikai elvek alapja is a szélesebb értelemben vett társadalompolitika.
A nyolcvanas évek elején (amikor a kormány, azaz nyilvánvalóan a párt) tudományos hátteret kezdett keresni követendő politikáihoz, az MTA Szociológiai Intézetében az általam vezetett csoport kapott megbízást arra, hogy ötéves kutatómunkával egy "kutatási főirány" keretében kidolgozza a szociálpolitika hosszú távú fejlesztését megalapozó koncepciót. Megint összejött egy csapat nagyszerű emberekből. Gayer Anikó (Gayer Gyuláné) volt köztünk az egyetlen, akinek volt valamelyes személyes tapasztalata a háború előtti szociális munkáról, és aki különböző fedőneveken éveken át szociálpolitikával foglalkozott az akkori munkaügyi tárcánál. A többiek egyikének-másikának volt SZETA, vagy valamilyen más szociális munka tapasztalata, vagy éppen akkor kezdte tanulni a szociálpolitikát. Gábor László, Gáti Tibor, Győri Péter, Horváth Ágota, Krémer Balázs, Szalai Júlia, Széman Zsuzsa, Závada Pál, hosszabb-rövidebb ideig Hegyesi Gábor, Pik Katalin, Szilvási Léna és sok „külső” munkatárs-kollega kutattunk, gyűjtöttük az itthoni és külföldi jó és rossz gyakorlatokat, vitatkoztunk a szakmai kérdéseken. A szociálpolitikai eredményeket egy (megint csak kevesekhez eljutó) belső folyóiratban, a Szociálpolitikai Értesítőben tettük közzé, illetve elkészítettük a főirány lezárását jelentő koncepciót a szociálpolitika hosszú távú fejlesztéséről (1986). A szociálpolitika gyökeres átalakítását, modernizálását, progresszív jóléti politikai elvek alkalmazását igénylő dokumentumot az illetékes fórumok kutatási eredményként elfogadták. Gyakorlatba átültetése akkor egyáltalán nem került napirendre. Talán néhány évvel később valamit számított a családi pótlék univerzálissá tételénél.
Az ötéves közös munka valószínűleg legfontosabb hozadéka az lett, hogy megérett egy mindezt szisztematikusan átadó egyetemi szak szükségességének gondolata. Sokak (a kormányzatból Csehák Judit, Bánfalvi István, az ELTÉ-n Huszár Tibor) támogatásával, félig-meddig illegálisan, azaz álnéven, 1985-ben elindult az egyetemi szociálpolitikai képzés. A fél-legalitás oka az volt, hogy az akkori oktatási minisztérium illetékesei épp úgy képtelenek voltak felfogni a szociálpolitika és a szociális munka értelmét, mint az akkori tudományos, például szociológiai grémiumok. A formája meg az, hogy a szociálpolitikai tárgyak nem saját nevükön szerepeltek, hanem valamilyen, már elfogadott néven (például a szociálpolitika története lehetett szociológia történet, vagy épp demográfia).
Az egyetemi szak mintegy másfél évig tartó előkészítésében rengetegen vettek részt. Oldalakat töltenének meg a nevek, akiket izgatott az ügy és fontosnak tartották az új szakirányt. Ott voltak Gönczöl Katalin és Ritóók Magda, Nagy Endre és Losonczi Ágnes, Szalai Júlia és Hazai Vera, Aczél Anna és Talyigás Katalin, jogászok, kriminológusok, gyerekvédők, nevelési tanácsadóban dolgozók, pszichológusok, foglalkoztatás-politikusok, kisebbségi szakértők. A kialakuló tananyagban jelentős volt a szociológiába oltott szociálpolitika szerepe, de helyet kapott számos szakmai részterület és valamennyi szociális munka is. Az egyetemi szociálpolitikai képzés levelező formában indult el 1985-ben. Ez volt a kísérleti, nulladik évfolyam, nálunk sokszor többet tudó gyakorlati szakember hallgatókkal. Csaknem mindegyikük a pályán maradt. De mielőtt elváltak, többek között megalapították a Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesületet, és velünk megalapíttatták az Esély-t, a társadalom-és szociálpolitikai folyóiratot. Az Esély már 19 éves is elmúlt, és azt hiszem, jó folyóirat. Első főszerkesztője az akkor végző Lévai Katalin volt. Mire ez az évfolyam végzett, sikerült kikeveredni az ex-lex állapotból. Megtörtént a szociálpolitikai szak megalapítása. Ekkor, azaz 1988-ban léptem át a Szociológiai Intézetből az ELTE Szociológiai intézetébe, amely Szociológiai és Szociálpolitikai Intézetté alakult. Ekkor neveztek ki egyetemi tanárnak is, és ezzel egyidejűleg létrejött az első szociálpolitika tanszék, amely egy évvel később, amikor az egyetemi szociális munka szakot is sikerült létrehozni, Szociális munka és szociálpolitika tanszékké alakult. Ezt vezettem 1996-ig, Tausz Katalin segítségével, aki ma is a tanszék vezetője. A tanítást 2001-ig rendszeresen, azután kis adagokban folytattam. (A tanítás sok vonzereje közül az egyik mindig az volt, hogy tanítva lehet igazán tanulni.) Sok kiváló tanár fordult meg a tanszéken, újabb oldal kellene, hogy nevüket, munkásságukat felidézzem. Mondjuk, hogy ez már mai történet, amelyről (talán) léteznek dokumentumok is.
Valamennyi kutatásomban, elméleti és gyakorlati munkámban az egyenlőtlenségek elvont fogalma mögött a szegénység égető és mindennapi kérdése is ott volt. Hol mellékszál volt, hol a kutatás fő témája, hol a szociálpolitika tanulmányozásának alapkérdése. Az utóbbi években a hangsúly a gyermekek – és persze családjaik, ha családban élnek – szegénységére került. Nagyjából 2005 óta főként ezzel foglalkozom. Nem csak azért, mert kormányzati felkérés volt. Hanem azért, mert valóban ezt tartom az ország sorskérdésének: mi lesz itt 20-30 év múlva, ha a gyerekek sorsa a maihoz hasonlóan születésükkor megpecsételődik? Hová lesz a muzsika?
Van-e mérlege ennek az „önreflexív” pályaképnek, amelynek megírására kértek? „Egyfelőlök”-ből és „másfelőlök”-ből sok van. „Egyfelől” azt hiszem, hozzátettem valamit a hazai szociológia tudományához, a struktúra megértéséhez, a szegénység megismeréséhez, az iskola működésének feltérképezéséhez, az állam szerepének értelmezéséhez. Sikerült részt vennem egy szakma – a szociálpolitika – alapjainak lerakásában, és ebben helyet találni a szociális munkának. A rendszerváltás óta – gyakran korrekt kutatások helyett – több szakmai civil szerveződésnek voltam tevőleges részese. Sok írott lenyomata van ennek a jó fél évszázados munkának.
„Másfelől” azonban rengeteg a kudarc vagy fél-siker. A kutatói vágyaimat gyakran csak felületesen tudtam megvalósítani, például az állam, a szociálpolitika és a civilizációs folyamat összefüggéseiről. Máig sem tudok eleget, struktúráról, szegénységről, mindarról, amit évtizedekig kutattam. Abból is kevés valósult meg, amit a szociálpolitika honosításától reméltem. A szociálpolitikai kultúra végtelenül hiányos maradt. A politikusok, országgyűlési képviselők, más szakmák (például gazdaságtan) képviselőinek jó része máig nem fogadja el, hogy a szociálpolitika Európa-szerte szakma, amely nem redukálható a „szegénypolitikára”. Nem vált közös társadalmi tudássá egy ilyen szociálpolitika modern, szolidáris elvrendszere, és ezen belül az az alapelv, hogy a piac csak akkor lehet egy társadalmilag és környezetileg nem kártékony gazdasági fejlődés motorja, ha nem áraszt el mindent. Nagyon keveset sikerült tenni annak a szemléletnek az elfogadtatásáért, hogy a társadalmi jól-léthez hozzá tartozik a humánum, az egyes emberrel-gyerekkel való emberséges bánásmód, a figyelem, és, kivált, ha gyerekekről van szó, a szeretet. Az sem vált magától értődővé, hogy a szociálpolitika és a szociális munka lényege a jogok és az emberi méltóság tisztelete, amelyek nélkül nincs élhető, modern, demokratikus társadalom.
De van „harmadfelől” is. Ez pedig - a barátaim és munkatársaim, sok egykori tanítvány, és legfőképpen a családom. Életem rég eltűnt társa, gyerekek, unokák, dédunokák, akik támaszt és melegséget adtak. Innen nézve kevesebbet számítanak a „másfelőlök”.
Budapest, 2008. május.