Weiler Katalin
Az
én
Arcképcsarnokom
Amikor az Arcképcsarnok létrehozásának lehetősége szóba került, ahogy soroltuk a neveket, akik már sajnos nincsenek közöttünk, megrohantak azok az élmények, emlékeim, amik ehhez az izgalmas korhoz, többek között a szociális munka és képzés 70-es 80-as évekbeli elindításához kötnek
Ahány név annyi találkozás, annyi vita, nézet, világmegváltás, de mindenekelőtt hit. Talán furcsának tűnik, mikor egy ateista beszél a hitről, de mégis az akkori kemény időkben ez a hit volt, ami összekötött bennünket, hívőket és hitetleneket, keresztényeket, zsidókat, romákat, határon túli magyarokat, ellenzékieket és pártosokat, akármelyik oldalról. Hit abban, hogy olyan világ felé haladunk, ahol kimondhatóvá válik az ember szociális szükségleteinek ténye, és ahol létjogosultsága van a szükségletekre adott szakmai válaszoknak. Ahol a szegénység, nem a relatív depriváció szűk körű szakkifejezése, ahol a munkanélküliség, a hajléktalanság nem önhiba és nem Ref-es kategóriába tartozó bűncselekmény. Olyan jövőben gondolkodtunk, ahol a rászorultak nem egy paternalista állam kiszolgáltatottjaiként szenvedik el saját életüket a hivatali bürokrácia kafkai útvesztőiben bolyongva, hanem problémáik képzett, elkötelezett, autonóm gondolkodású szakemberek a szociális szakma közvetítésével és eszközrendszerével is kezelendők.
Meghatározó találkozások születtek elsősorban Talyigás Katalin, és Gondos Anna által vezetett „Hétfői Műhely”-ben, ahol a különböző szakmai területeken dolgozók beszéltek eseteikről. Sokan itt döbbentünk rá a megoldhatatlan problémák mögött nem a bajba jutott ember önhibája vagy egy-egy intézmény tehetetlensége a mérvadó, hanem az a súlyos gazdasági, társadalmi és politikai válság, amelynek leküzdése nélkül nem lehet változásokat elérni.
Aztán a Kossuth-klubbeli szombatok Ferge Zsuzsa, Szalai Juli és akik már nincsenek velünk. Első találkozás Hegyesi Gáborral, aki akkor érkezett haza Ausztráliából. Az ő emberi tartása, ismeretei a „szakmáról” (ami még nem létezett nálunk), tevékenysége a tényleges cselekvés, a tett reményét csillogtatta meg előttünk. Minden összejövetel újabb és újabb muníciót adott egy igazságtalan társadalmi struktúra működésének megértéséhez és lebontásához.
A következő ugrópont a Szociális Munkások Egyesületének előkészítése. A pénteki összejövetelek Zám Mari lakásán. Az egyre radikálisabban megfogalmazódó igény: egyesületet akarunk! Egyesületet, egy szakmának, amely még hivatalosan nem létezik Magyarországon, egyesületet Gyülekezési és Egyesülési törvény hiányában.
Hogyan fogjunk hozzá, ki a szövetséges, ki az óvatosan kiváró, és ki a tégla? Jólesik ma visszagondolnom ezekre a beszélgetésekre, és jólesik a tudat, hogy ott voltunk a segítő munka „szakmává” válásánál. Még akkor is jó erre emlékezni, ha tudjuk ma hányan, hányféle módon politizálják át, és használják „mozgalmi” múltjukat saját karrierjük építésében.
Végül a képzés. Ha bújtatott formában is, az ELTE Szociológia Intézetében a szociológia leple alatt, de elindulhatott a mai szociálismunkás-képzés előfutára először a Vár gyönyörű Kulturális Vezetőképző Intézetében, aztán a Kun Béla (mai Ludovika tér) szűk padlásterében. Soha nem felejtem egy négy órás Győri Péter által vezetett szeminárium után este hétkor kedves, szerény, idős úr állt meg a csoportunk előtt. „Kérem jó helyen járok? Nekem Ferge Zsuzsa azt mondta, jöjjek ide, és beszéljek bármiről önöknek. Ez a „bármi” azóta is eligazít engem az állam, a jog, az alkotmány és államhatalom szervezeteinek összefüggései között. Az előadót Schmidt Péternek hívták, aki első Alkotmánybíróságunk tagja lett.
A kriminológia tárgy előadója Göncöl Katalin volt. Tőle mindenki megtanulhatta a bűnre a „vétkes” ember cselekedeteire adott válaszoknak mindig figyelembe kell venni azt a társadalmi és közvetlen környezetet, amiben a bűn megszületett. A büntetésnek, pedig a megtorlást és a nevelést egyaránt szolgálni kell. Már akkor szó volt a társadalmi megújulás jelentőségéről a foglalkoztatáson keresztül, Ritook Magda óráin.
A rendszerváltozás után 1989-ben végre megalakulhattak az első szociális munkára szakosodott intézmények, a Terézvárosi, a Kőbányai majd az első egyetemi gyakorlóhely az Esély Családsegítő Központ.
Hány véget nem érő vita, beszélgetés klienseink sorsáról, a segítés lehetőségeiről, módjáról. A rászorultság, az érdemesség a kompetencia és a párhuzamos gondozás kategóriái mentén bizony sokszor eltévedtünk az elmélet és a gyakorlat még tisztázatlan útvesztőiben. Talán ez volt a legszebb benne a folyamatos tanulás, a folytonos újrakezdés, az új megközelítés lehetősége, hiszen minden egyes kudarc egy-egy újabb felismeréssel gazdagította ennek a gyerekcipőben járó szakmának a módszertanát.
Több mint 15 év után emlékezve azokra, akik nélkül a segítő szakma talán soha nem született volna meg, jó lenne elgondolkozni napjainkban milyen értékek mentén, milyen keretek között, milyen módszerekkel, és ami a legfontosabb kinek a szolgálatában működik a szociális munka számos területén tevékenykedők népes csapata. Ha csak az azóta megjelent korszakalkotó internet, szociális munkával összefüggő portáljain olvasható „szocióbiznisz” „megnyitották a szociális törvényt” vagy „a munka során az igénybevevő érdeke fontosabb, mint a dolgozóé,” tartalmak mögé nézünk, talán a szakma múltbeli és mai képviselőinek érdeklődését is felkelti az elmúlt húsz év. A szocióbiznisz körül kialakult vélemények a szociális szakma tartalmának kérdéseit feszegetik. A szociális törvény változtatásához érkezett javaslatok és vélemények rámutatnak a szociális jogok, és az ellátórendszer anomáliáira. A szociális munkást kereső álláshirdetés, jól prezentálja a szakmával összefüggő etikai tisztázatlanságot.
Az arcképcsarnok tagjainak szellemiségét megőrizve milyen jó lenne felidézni azokat az alapelveket, értékeket, melyek mentén egy sajátságos rendszert változtató és váltó korszakban ez a szakma megszülethetett.
Olyan beszélgetés sorozatot javasolok, amely segítségével felszínre hozhatjuk az elmúlt húsz év szakmatörténeti vonatkozásait, és ezzel párhuzamosan az Arcképcsarnok folytatásaként egy Szociális Munkatörténeti Múzeum alapjait is megteremthetjük. Úgy gondolom a magyarországi szociális szakma elindítóinak, aktív résztvevőinek, az Arcképcsarnok tagjainak a szakma múltjának hiteles értékelésével a jelen kritikus értelmezésével állíthatunk valódi emléket a jövő számára.
Amikor az Arcképcsarnok létrehozásának lehetősége szóba került, ahogy soroltuk a neveket, akik már sajnos nincsenek közöttünk, megrohantak azok az élmények, emlékeim, amik ehhez az izgalmas korhoz, többek között a szociális munka és képzés 70-es 80-as évekbeli elindításához kötnek
Ahány név annyi találkozás, annyi vita, nézet, világmegváltás, de mindenekelőtt hit. Talán furcsának tűnik, mikor egy ateista beszél a hitről, de mégis az akkori kemény időkben ez a hit volt, ami összekötött bennünket, hívőket és hitetleneket, keresztényeket, zsidókat, romákat, határon túli magyarokat, ellenzékieket és pártosokat, akármelyik oldalról. Hit abban, hogy olyan világ felé haladunk, ahol kimondhatóvá válik az ember szociális szükségleteinek ténye, és ahol létjogosultsága van a szükségletekre adott szakmai válaszoknak. Ahol a szegénység, nem a relatív depriváció szűk körű szakkifejezése, ahol a munkanélküliség, a hajléktalanság nem önhiba és nem Ref-es kategóriába tartozó bűncselekmény. Olyan jövőben gondolkodtunk, ahol a rászorultak nem egy paternalista állam kiszolgáltatottjaiként szenvedik el saját életüket a hivatali bürokrácia kafkai útvesztőiben bolyongva, hanem problémáik képzett, elkötelezett, autonóm gondolkodású szakemberek a szociális szakma közvetítésével és eszközrendszerével is kezelendők.
Meghatározó találkozások születtek elsősorban Talyigás Katalin, és Gondos Anna által vezetett „Hétfői Műhely”-ben, ahol a különböző szakmai területeken dolgozók beszéltek eseteikről. Sokan itt döbbentünk rá a megoldhatatlan problémák mögött nem a bajba jutott ember önhibája vagy egy-egy intézmény tehetetlensége a mérvadó, hanem az a súlyos gazdasági, társadalmi és politikai válság, amelynek leküzdése nélkül nem lehet változásokat elérni.
Aztán a Kossuth-klubbeli szombatok Ferge Zsuzsa, Szalai Juli és akik már nincsenek velünk. Első találkozás Hegyesi Gáborral, aki akkor érkezett haza Ausztráliából. Az ő emberi tartása, ismeretei a „szakmáról” (ami még nem létezett nálunk), tevékenysége a tényleges cselekvés, a tett reményét csillogtatta meg előttünk. Minden összejövetel újabb és újabb muníciót adott egy igazságtalan társadalmi struktúra működésének megértéséhez és lebontásához.
A következő ugrópont a Szociális Munkások Egyesületének előkészítése. A pénteki összejövetelek Zám Mari lakásán. Az egyre radikálisabban megfogalmazódó igény: egyesületet akarunk! Egyesületet, egy szakmának, amely még hivatalosan nem létezik Magyarországon, egyesületet Gyülekezési és Egyesülési törvény hiányában.
Hogyan fogjunk hozzá, ki a szövetséges, ki az óvatosan kiváró, és ki a tégla? Jólesik ma visszagondolnom ezekre a beszélgetésekre, és jólesik a tudat, hogy ott voltunk a segítő munka „szakmává” válásánál. Még akkor is jó erre emlékezni, ha tudjuk ma hányan, hányféle módon politizálják át, és használják „mozgalmi” múltjukat saját karrierjük építésében.
Végül a képzés. Ha bújtatott formában is, az ELTE Szociológia Intézetében a szociológia leple alatt, de elindulhatott a mai szociálismunkás-képzés előfutára először a Vár gyönyörű Kulturális Vezetőképző Intézetében, aztán a Kun Béla (mai Ludovika tér) szűk padlásterében. Soha nem felejtem egy négy órás Győri Péter által vezetett szeminárium után este hétkor kedves, szerény, idős úr állt meg a csoportunk előtt. „Kérem jó helyen járok? Nekem Ferge Zsuzsa azt mondta, jöjjek ide, és beszéljek bármiről önöknek. Ez a „bármi” azóta is eligazít engem az állam, a jog, az alkotmány és államhatalom szervezeteinek összefüggései között. Az előadót Schmidt Péternek hívták, aki első Alkotmánybíróságunk tagja lett.
A kriminológia tárgy előadója Göncöl Katalin volt. Tőle mindenki megtanulhatta a bűnre a „vétkes” ember cselekedeteire adott válaszoknak mindig figyelembe kell venni azt a társadalmi és közvetlen környezetet, amiben a bűn megszületett. A büntetésnek, pedig a megtorlást és a nevelést egyaránt szolgálni kell. Már akkor szó volt a társadalmi megújulás jelentőségéről a foglalkoztatáson keresztül, Ritook Magda óráin.
A rendszerváltozás után 1989-ben végre megalakulhattak az első szociális munkára szakosodott intézmények, a Terézvárosi, a Kőbányai majd az első egyetemi gyakorlóhely az Esély Családsegítő Központ.
Hány véget nem érő vita, beszélgetés klienseink sorsáról, a segítés lehetőségeiről, módjáról. A rászorultság, az érdemesség a kompetencia és a párhuzamos gondozás kategóriái mentén bizony sokszor eltévedtünk az elmélet és a gyakorlat még tisztázatlan útvesztőiben. Talán ez volt a legszebb benne a folyamatos tanulás, a folytonos újrakezdés, az új megközelítés lehetősége, hiszen minden egyes kudarc egy-egy újabb felismeréssel gazdagította ennek a gyerekcipőben járó szakmának a módszertanát.
Több mint 15 év után emlékezve azokra, akik nélkül a segítő szakma talán soha nem született volna meg, jó lenne elgondolkozni napjainkban milyen értékek mentén, milyen keretek között, milyen módszerekkel, és ami a legfontosabb kinek a szolgálatában működik a szociális munka számos területén tevékenykedők népes csapata. Ha csak az azóta megjelent korszakalkotó internet, szociális munkával összefüggő portáljain olvasható „szocióbiznisz” „megnyitották a szociális törvényt” vagy „a munka során az igénybevevő érdeke fontosabb, mint a dolgozóé,” tartalmak mögé nézünk, talán a szakma múltbeli és mai képviselőinek érdeklődését is felkelti az elmúlt húsz év. A szocióbiznisz körül kialakult vélemények a szociális szakma tartalmának kérdéseit feszegetik. A szociális törvény változtatásához érkezett javaslatok és vélemények rámutatnak a szociális jogok, és az ellátórendszer anomáliáira. A szociális munkást kereső álláshirdetés, jól prezentálja a szakmával összefüggő etikai tisztázatlanságot.
Az arcképcsarnok tagjainak szellemiségét megőrizve milyen jó lenne felidézni azokat az alapelveket, értékeket, melyek mentén egy sajátságos rendszert változtató és váltó korszakban ez a szakma megszülethetett.
Olyan beszélgetés sorozatot javasolok, amely segítségével felszínre hozhatjuk az elmúlt húsz év szakmatörténeti vonatkozásait, és ezzel párhuzamosan az Arcképcsarnok folytatásaként egy Szociális Munkatörténeti Múzeum alapjait is megteremthetjük. Úgy gondolom a magyarországi szociális szakma elindítóinak, aktív résztvevőinek, az Arcképcsarnok tagjainak a szakma múltjának hiteles értékelésével a jelen kritikus értelmezésével állíthatunk valódi emléket a jövő számára.